Az első fél év eddig elég erős volt hip-hop szempontjából, legalábbis nekem. Mondom ezt úgy, hogy rohadt válogatós vagyok ebben a stílusban. Hiába vártam a Denzel lemezt is, mint a messiást, azon is voltak dolgok amik nagyon nem tetszettek, hiába zseni a gyerek. Szar az ízésem ebben a stílusban, na. Viszont cserébe kedvenc embereim közül, már hárman is droppoltak idén, Earl, Billy meg ma már jött az új Dalek is. De menjünk sorjában. Billy Woods az a csávó, akinek 2019 óta minden évben köze van az év hip-hop lemezéhez. 19-ben ugye a legutóbbi solo lemeze, bár volt segítságe Kenny Segal személyében, 20-ban Moor Mother-el az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb és legjobb lemezén, tavaly meg a saját kölyke kutyájával borzolta az alternatív kedélyeket az Armand Hammer-el, Elucid-al karöltve. Most pedig itt a kovetkező solo.
Ő az, az arc akinek ha csak felszínesen is megnézzük az életét, egyből tudni fogjuk, hogy a zenéje nem a fegyver zsíros kivagyiságról fog szólni. Az anyja angol irodalom tanár, az apja pedig Marxista író és a Zimbabwe-i kormány tagja volt, nem mellesleg aktívan részt vett a Rodéziai bozótháborúban is. Két mondat infó alapján már lehet látni, hogy volt honnan magára szedni a későbbi zenei karrierjét meghatárózó hatásokat. 2003 óta saját studiója is van és bár hiába elismert az undergroundon belül, sose sikerült kitörnie, hiába szeretné, hogy minél több emberhez elérjen az üzenete. Jól is van ez így, én azt mondom, túl fura és túl sok figyelmet igénylő cucc ez ahhoz, hogy valaha is befusson, akit meg érdekel jó eséllyel rá fog találni így is.
"Europeans decided what Blackness was" mondta Billy egy nem régi interjúban. Ez az a mondat ami az alapját adja az egész lemeznek. Eleve az album címe, Aethiopes, egy régi kifejezés, amit az európai kolonizálók használtak a feketékre. Ez egy olyan téma, amit gyakran körbe jár, minden féle projektjében. Valószínűleg a Zimbabwe-ben töltött gyerekkora elég nagy hatással volt rá és aztán ez találkozott a new york-i hip-hop kultúrával. Ami van akkora nagy hatású királyság, mint mondjuk a skandináv black metal. Az olyan előadóknak mint Ő is, akiknek van valamilyen kapcsolatuk az őshazával, van egy furcsa, szinte leírhatatlan hangulata, ami szinte ösztönösen árad belőlük. Egyfajta vad intellgencia, valami nyers és egyszerre mégis selymes magával ragadó bölcsesség, amikor már nem is igazán rap-ről beszélünk, hanem költészetről.
Most DJ Preservation adta alá a lovat. Aki Billy elmondása szerint nem beat-eket, hanem hangulatokat csinál. Ennél jobban le se lehetett volna írni, hogy mi megy végve ezen az anyagon. Billy szürreális, sokkolóan leíró szövegeihez tökéletesen illenek, ezek a sokszor dobok nélküli, sötét spirálként forrongó dallamok. Amiben a szaxofonon és minden féle fúvós hangszeren át sok minden megtalálható. A cél, hogy szürreális és komor legyen, ezt pedig tökéletesen teljesíti, annyira, hogy szerintem eddig Ő kapta el a legjobban azt ami Billy-nek kell. Emellé érkeznek a húsba vágó rímek, amik sokszor nem is rímelnek, mert már inkább spoken word. Amik olyan hatásosa írnak le hangulatokat és jeleneteket, hogy azonnal oda tudja magát képzelni az ember, teszi ezt minden féle perspektívából. Például mikor jönnek a kolonizálók: "They came on all fours/ Waterborne, eyes like Jaws/ Bones litter the beach, gnawed.” Vagy amikor elmegy a múzeumba, de addig van csavarva a dolog, hogy saját magát találja az üveg mögött: "Fire in the cane fields, generational trauma/ At the museum, eyes glassy from the pain pills, me and her in the diorama.” A szövegek tele vannak történelmi fact-ekkel, eseményekkel, épp annyira, mint metafórákkal, hangulatképekkel. Ez egy olyan lemez, aminek csak a szöveg böngészése ad egy olyan élményt , mint egy film és ad annyi gondokodni és beszélgetni valót, mint mondjuk 20 másik lemez. Az egész egy zseni Rembrant festménybe van csomagolva, a belséjeb pedig eléggé fincsi feat-ek is vannak, mondjuk sose gondoltam volna, hogy El-P-t fogok látni egy Billy Woods lemezen.
Fekete lyuk szerű absztrakt beatek, amik nem valószínű, hogy vissza fognak köszönni a rádióban, vagy akár a Grammy-díj átadón. Viszont aki éli ez ilyen nyaka-tekert, szürreális hangulatokat, az ennél jobb lemezt nehezen fog találni jelenleg, az idei felhozatalból. Emellé a nyers, lélekbe maró sorok azok amik teljesen szét fognak vinni. Dalek felkészül.
Ha BÁL-t hallgatok, az érzéseim tükrözésére talán a riadalom szó a legmegfelelőbb. Még ha tradícionálisabb, vagy finomabb részek szólnak is Bálint hangszereiből, akkor is biztosra vehető, hogy perceken belül vészjóslóan befeketetdik minden, és az ember belezuhan a sötét szingularitásba. Művészetében egyszerre van ott a hagyomány és a megújulás. Úgy tudja ezeket a dolgokat skálázni, amitől pont nem esik szét az eklektika. Természetesen öncélú az egész, de mi másról kéne szólnia a black metalnak, főleg az általa már jó ideje újra és újra megfestett rémületnek.
Van ideológia a BÁL lemezek mögött? Valami olyan, ami átível az anyagokon?
Konkrét ideológiát nem tudnék megfogalmazni. BÁL munkásságát a fájdalom, a gyűlölet, a reménytelenség és a sértettség vezérli. Ez komolyan érezhető a korábbi anyagokon, kiváltképpen a gyűlölet és a harag, mert színtiszta formában ömlött a sávokra, szinte gondolkodás nélkül hagytam magam átadni a pusztításnak ami belülről késztetett, mára viszont átalakult, kicsit átgondoltabb a történet, több időt szentelek a közlés milyenségére. Szerintem az újabb anyagok kreatívabbak, de nem annyira ösztönösek mint elődeik.
BÁL nem NSBM, nem RABM, nincsenek politikai irányzatokhoz való vonzalmai, nem vallásellenes. Tematikailag talán DSBM, de hangzásban egyértelműen Atmo-BM a projektem, ha be szeretnénk így sorolni.
Amikor minden értelmét veszti, vége a rúgkapálásnak, már az utálatnak sincs helye, marad az űr, ami lassacskán elvezet az elfogadás kapujához. Most 2022-ben BÁL itt jár, a gyűlölet után, az okok megértése, az elengedés, otthont találni a semmihez közel és megtanulni elfogadni mindent ami megtörtént, történik vagy történni fog.
A hangzásvilágod elég egyedi a metalon belül. Hogy éred el ezt a rendkívül agresszív hatást?
Ahogy írtam az érzelmeim vezérelnek. Őszintén torkig vagyok a BM szénával, mert a zenekarok 90%-a nem más mint egy Darkthrone, Burzum vagy Mayhem kópia. A Krampusz albumomat ezen az elven készítettem el egy hétvége alatt, hogy megértsem mi is annyira szórakoztató abban, hogy legyártsak egy 666. Transilvanian Hungert-t vagy egyáltalán tud e értelmet nyerni. Szórakoztatónak szórakoztató, de egyáltalán nem vezet semerre, nem gyógyít, nem pusztít, de a BM elitjének a seggét nyalni kiváló, hogy az a 33 hosszú hajú, „csak BM-et hallgatok” arc, aki még otthon is corpse paint-ben feszít az anyukájának, azt kommentelje a youtube-n, hogy mekkora király vagy és milyen kurva jó az amit csinálsz. Sokan azt állítják, hogy a black metal maga a szabadság, ennek ellenére ez zajlik, ha nem gyártasz még egy Panzerfaust-ot, akkor egy pózer, köcsög vagy.
Én próbálom ennek az ellentétét véghez vinni, ami így elég bután hangzik, mert ha ez tényleg így lenne akkor mulatóst gyártanék (milyen érdekes, hogy bál XD). Tény, hogy BÁL a BM-be határolható, de valami arra késztet, hogy alapvető eszközöket, alapvető sémákat kövessek, így válik BM-á amit csinálok. Kb. mintha meg lenne adva egy pörköltnek a receptje. Mindenki a szájíze szerint főzi meg és rengetegen nagyon hasonló ízű ételt készítenek el, mert pontosan a leírt receptet követik. Én igyekszem ezt a receptet másként értelmezni, illetve hozzáadni, kivonni belőle, megreformálni.
Mivel elfogadó vagyok a mások által leképezett kifejezés befogadására, ezért számtalan munkával találkozok és tapasztalok meg, mind képi, mint hangi értelemben és ez mind mind hatással van a zenémre is egyértelműen.
Mennyire fontos számodra a tradíció a zenében, és meddig vagy hajlandó nyitni az újdonságok felé?
Ez így egy nehezen megfogalmazható kérdés, de hogy egyszerűen válaszoljak, amikor leülök alkotni, akkor az az egy szabályszerűség lebeg a szemem előtt, hogy legalább legyen annyira gonosz, mint azok a dalok, albumok, amiket az előttem lévő, BM-be sorolható zenekarok, zenészek, művészek alkottak, de inkább legyen sokkal sötétebb. Ez a csapásirány is inkább a mostani BÁL-ra jellemző. Imádom a BM-et mint zenei műfajt, sok különböző cuccot hallgatok, mindig keresem azokat az arcokat akik innovatívak és valami új ízt tudnak hozzáadni a pörkölthöz. Amikor azt a besorolást látom egy album alatt, hogy avant-bm, a szívem mindig nagyobbat dobban és gyorsabban klikkelek. Lényegében annyira vagyok nyitott az újdonságok felé, hogy manapság azon dolgozok, hogy ez az egész hóbelevanc kicsit nyitottabb legyen és befogadóbb az újdonságokra, mivel rengeteg benne a potenciál. Egyébként meg, ha komolyan a szabadság nevében alkotunk, miért kell ennyire begyöpösödött ősembernek lenni és ilyen safety játékokat játszani, hogy „úúú ez most baszott jól szól, PONT MINT a Jesu Død, a Filosofem-ről. Mennyen ki!!!”. Igyekszem nem megvetni a tradicionális BM szerelmeseit, de ha valaki úgy fogalmaz meg véleményt egy Sunbather-ről, hogy meg sem hallgatta, mert mennyire buzis a borító, akkor azokkal a személyekkel, nem szeretnék egy levegőt szippantani. Egyébként imádom a hagyományos BM-et, az Excersises in Futility a kedvenc albumom ever XD. Viccet félretéve, sok régit hallgatok, főleg mivel új hús vagyok a műfajban, nem hallgatok BM-t ’82-óta, főleg azért nem, mert ’94-ben születtem és valahogy csak a 2015-2016-os évben szippantott be a fekete fém Gábor barátomnak, a Hammer-ból köszönhetően :P
Szemlátomást élvezed a spliteket. Hány bandával dolgoztál eddig együtt, és mik a benyomásaid?
Igen, szeretem őket, mert nagyon tanulságosak. Azoknak a száma, akikkel együtt egy split-et adtunk ki, egyelő 7-tel és még tervben vannak kiadványok új arcokkal és régiekkel is. Azért tanulságos mással együtt dolgozni, mert van lehetőség másokkal megosztani az észrevételeket, tapasztalatokat, rengeteget lehet belőle tanulni, főleg akkor, amikor az ember egyszemélyes zenekarként fut. Megadom magamnak arra a lehetőséget, hogy másokkal „zenéljek” és itt most a zenélést tágabb értelemben kell venni. Pl.: amikor Marla-val dolgoztam, készítettünk közös számot. Amikor Shaytan-nal dolgoztam, az ő track-jeire, rávokáloztam miután megírtam a dalszövegeket. Amikor Winter’s Breath-tel dolgoztam, csak megmutogattuk az anyaginkat és így hatottunk egymásra produkálás közben. Van amikor egy kihívásnak vagy feladatmegoldásnak is megfelel egy split. A split még arra is alkalmas egyébként, ha szorít a kiadási kényszer, mint a modern kor betegsége, a like vadászat és az örökös „figyeljetek rám” érzet, ki tudok adni 2-3 számot és így egy kerek, egész és színes kiadvány lesz belőle. Ez egyébként akkor is előfordul, ha azt érzem, hogy az az 1-3 dal, teljes és nem fér el mellette más, illetve azok a dalok amik párhuzamosan készülnek, nem rezonálnak a többivel, ilyenkor is remek megoldás a split. Egyébként dolgoztam együtt technós arcokkal, Korccsal (aki a logómat is tervezte), illetve Insect-tel. A Vargrikenak is vokáloztam (hivatalosan én vagyok a zenekar énekes) csak úgy mint a Zahrimar-nak. Egyszóval a másokkal való munka nem idegen tőlem és szeretek ezzel foglalkozni, de a BÁL az enyém, BÁL én vagyok, az én terápiám és nem engedek senkit túl közel a tűzhöz. Előfordult olyan is, hogy a kazetta limitjének az áldozatává váltam, a legújabb kiadványnál, de ez inkább kihívás volt, mint korlát. Van ellenpélda is, mert Smara, Petra és a barátnőm, Gizem is írtak már szöveget a dalaimhoz. Giz-zel való munka volt eddig talán a legérdekesebb, mert elég közel állunk egymáshoz lelkileg és a Bloody Red Blues-nál az ő fájdalmait szerettem volna megtestesíteni és kiüvölteni, több-kevesebb sikerrel. Volt olyan eset is amikor Smara művészfilmjeihez komponáltam zenét, persze a vizuál és a zajok alapján. Szeretek másokkal dolgozni, de nem minden áron.
A BÁL kiadványokat hallgatva azt érzi az ember, hogy nem csak metal zenét hallgatsz. Jól gondolom?
Igen, ezt jól gondolod. Helyes a megérzés. Ahogy az előbb is említettem, jó a befogadó képességem, ami azt is jelenti, hogy sokféle zenét hallgatok és szeretek, tehát sokféle hatás ér, éri a munkásságomat. A színes zenei ízlésemen felül a néptánc és a népi kultúra is nagy hatással van rám, bár ezt a zenémben nem vagyok képes olyan szinten átadni, ahogyan azt szeretném, ezért nyűgöz le a The Devil’s Trade, a Thy Catafalque és a Barbaro is.
A post metal kifejezés erősen megosztó. Mi a véleményed a post metalról? A BÁLra rásüthető a stílusmegnevezés?
Őszintén mindig zavarba ejt amikor ezt a post jelzőt látom bármilyen szóra ragasztva. Szerintem a metal nem halott, hogy bármit is „metal utáni”-val keljen lefesteni, ami egyébként nyilvánvalóan metal. Ha valami „több mint metal” akkor rakd oda, hogy experimental és kész, amúgy is folyik össze minden mindennel, ami a művészeteket illeti, szerintem. Egyébként én nem vagyok ilyen genre nazi, nem nagyon vagyok oda az ilyen jelzőkért, stílusmegnevezésekért. Ha valakinek úgy tetszik, hogy a BÁL post-metal vagy post-black metal, nevezze úgy, őszintén nem érdekel, ha ez boldoggá teszi, tegye. Én azt csinálom amit szeretek és szeretném, ha ezt ilyen formában el tudá fogadni mindenki, akinek el kell. Eképpen én is elfogadom az állandó kategorizálás és tag-gelést, de nem értek egyet vele. Amúgy meg fedezzük fel először azt, hogy hogyan lehetne definiálni magát a metal-t, mert nekem sokkal többet jelent, mint aggresszív extrém zenei stílusirányzat. Erre adjon választ a kedves olvasó is, akár nekem is email – en keresztül.
Fiatal korod ellenére elég sokan ismerik a zenéidet. Mikor indult a BÁL története, illetve mennyire tudatosan építed a karriered?
BÁL 2017-ben indult a hálószobámban és ott is maradt XD. Szerintem ennek a projektnek nincs karrierje, az elején sokat munkálkodtam azon, hogy sokakat elérjen, minél híresebb legyen, mint ahogyan azt egy trú elitista is teszi :D Tervben volt a koncertezés is, de ez az ötlet lassan a homályba vész. Pár éve sokat reklámoztam magam, még anyagilag is fedeztem 1-2 hirdetést. Az Instagram felületén láttam meg a lehetőséget és rengeteg munkaórát tettem bele, hogy ennyi követőt összeszedjek. Őszintén, mindig is azt gondoltam, hogy különleges amit csinálok és talán én vagyok Magyarországon az egyetlen, aki ennyire szabadon értelmezi a blekket. Mára már rájöttem, hogy egyrészt az IG közösség egy képmutató, hazug brigád és tényleg csak a like for like, comment for comment elvén működik minden, nem találtam annyi hallgatót, mint amennyire számítottam. Másrészt iszonyatosan hálás vagyok, mert az IG nélkül nem találhattam volna meg azokat az embereket, akikkel együtt dolgoztam, dolgozok. Egyszóval gyűlölöm és imádom az IG-t mint Gollum a gyűrűt. Szerencsésnek érzem magam, mert legtöbb esetben engem találtak meg a megfelelő emberek és a megfelelő lehetőségek, ez nyilván nem volt tudatos az én részemről. Ezeket az adandó lehetőségeket kihasználom / kihasználtam. Technikailag, minden platformon elérhetővé teszem az anyagaimat, ki hol szereti hallgassa meg. Készíttettem merch-et is, mert szerintem kurva menő és jó érzés a kezemben tartani a munkámat, jó érzés az is amikor támogatnak, mind anyagilag, mind a kedves szavak, minden minden más. Szeretem elolvasni a review-okat, a kritikákat, a véleményeket, de őszintén mindig is leszartam őket, mert BÁL csak és egyedül magamról szól, magamnak, a nyilvánosság részére azért hozom, mert jószívű vagyok és mert a saját terápia része is.
Van szükség tudatos promócióra?
Ahogyan írtam régebben annyira érdekelt, hogy keményen megdolgoztam érte, manapság egyre kevésbé érdekel, de most ezt az interjút is megírom, mert egy remek lehetőség és mert élvezem. Szeretek tartalmat gyártani ami csak közvetetten érinti a projektemet, mint az IG posztok vagy ilyenek és az idők során beépült a napi rutinomba. Igyekszem a jelenlegi hallgatóságot megtartani bár nem minden áron. Az pozitív, ha jönnek még de nem túlságosan érdekel, ha nem hallgatnak többet. Tényleg nagyon kettős az egész, mert annyira jól tud esni egy cuki komment vagy a statisztikák pozitív ugrása, a görbék ívelése. Most pl. perkáltam az Atmospheric Black Metal Bands youtube csatornának, hogy megosszák a Szakasztottat, mert az egy viszonylag nagy csatorna és büszkeséggel töltött el, hogy ott is lehet látni a cuccomat. Szeretek azzal pózerkedni, hogy milyen „menő” vagyok, de hát én is emberből vagyok és emiatt saját magamat is utálom, de a gyarlóságom elvégezteti velem azt a munkát, hogy kielégítse ezt az ingert, hogy „menőnek” érezzem magam, remélem értelmesen fogalmazok. Utolsó szavakként nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen szinten támogatott, promózott, hallgatta a szaromat és köszönök szépen mindent és ez így is marad mindig. A leszaromság leginkább a zenémre való hatást jelenti, nem fogok változtatni azon aki vagyok, nem változtatok a BÁL-on, mindig azt fogom játszani ami jön, amit szeretek.
Hogy érzed a hazai metal kultúrkör bandáinak munkásságát?
Nem nagyon ismerem őket, tehát nem szeretnék nyilatkozni erről.
És mi a véleményed a hazai közönségről?
Nem nagyon ismerem a magyar közösséget, tehát nem szeretnék nyilatkozni erről sem. Talán egy dolgot javasolnék, hogy legyenek nyitottabban a kultúrára és az igényesség vágyára.
Instrumentális zenét szerintem nagyon nehéz írni. Mármint jót. Mert ott van az, az aprócska bökkenő, hogy szavak nélkül kell elmondanod a mondandódat. Ilyenkor mindennek jól kell klappolnia, szerintem a borító, dalcímek esetleg mozgóképek és maga a zene adja ilyenkor a teljes képet, az érzéseket, az üzeneteket amit közvetíteni akarnak. Már ha akarnak. Persze, ez sem teljesen igaz, hiszen lehet egy fasza intru post metal lemez minden nélkül, egy koromfekete borítóval. Inkább azt mondom, hogy én jobban szeretem amikor van körítés. Na, a Kytaro-nál van körítés, nem is akármilyen.
Az első lemezük is bejött anno, de most a Temporary Internet Files-al nagyon megfogtak valamit, aminek hatására, úgy szív magába ez a röpke 30 perc, mint valami fekete lyuk. Az előbb említett körítés, aminek hatására én úgy érzem mintha, egy neon fényes cyberpunk discoban lennék, de ez sem ilyen egyszerű. Mert ebben a cyberpunk ügyben a hangulat meg van, viszont sehol nincsenek inplantok vagy egyéb a stílusra jellemző sajátosságok. Viszont megmutatja azt, hogy a mai modern társadalomban szinte már minden benne van abból, ami miatt a cyberpunk egy annyira letaglózó és sajátosan komor élmény, csak épp a technikai vívmányok még nem járnak ott ahol. A Nagy Gerda által készített kékes, neonos, szép lányos artwork erre csak ráerősít, na meg az album és a dalcímek is. Szóval, ha már saját magukat pseudo exotic math rock-jént aposztrofálják, akkor mondhatjuk azt a lemezre, hogy egy pseudo cyberpunk zsoltár.
A rövidke de annál hangulatosabb intro után, nem sokat lacafacáznak és egyből bele csapnak a klipes Non-Binary-ba. A zseniális kis filmnek is elmenő video a a kukásember bosszújáról, tökéletes anyag ehhez a dalhoz. Már itt egyértelmű, hogy ez a három ember mennyire összehangban van. Hiszen a három hangszer amit megszólaltatnak annyira arányosan van jelen, hogy azt érezni, mintha az egész dal, illetve lemez alatt, egy labdát dobálnának egymásnak körbe és körbe, hogy most te villogsz valami menő témával, most meg te. Ahogy az ultra dinamikus dobok verik a tamtamot, erre ahogy rájönnek az amúgy sokszor faék egyszerűségű, sokszor meg pitagorasz-tétel szerű riffek. A hab a tetején pedig a zseni billentyű, amikor egy tök szimpla dallam és effekt egy teljesen másik dimenzióba repítik a dalokat. Sokszor jelen vannak syntwave-es megoldások is, viszont egyáltalán nem úgy használják ezeket a paneleket, ahogy a mostani 80-as éveket majmoló döppingben megszokhattuk. Simán hallod, hogy honnan jön és mit szeretne, de annyira friss és ötletes az egész, mint ahogy nagyon kevés dolog mostanában.
A felvételeket Dexter csinálta, szóval gondolom nem nagy meglepetés, hogy hibátlanul szól az egész. Mindig minden pillanatban, a megfelelő hangok vannak előtérben. Amikor pedig nem, amikor minden egyszerre szól, olyankor pedig olyan tegalózó kakafón őrület veszi kezdetét, hogy vissza kell tekerni a dalt, hogy pontosan értsd mi is történik. A lemezhez készült kettő kis film mert inkább annak mondanám, tökéletesen vissza adja a lemez hangulatát és mind a kettő profi munka. Egyébként kb minden részlete ennek a zenekarnak, kezdve a srácokról készült promo fotókkal, a klipeken, borítón át a koncert kiállásig, egy ízléses, stílusos és jól átgondolt elem, ami a zene hangulatához és világához ad hozzá. Az utóbbi évek, egyik legizgalmasabb hazai lemeze ez, ami olyan szinten rabul ejtett, hogy megkapja azt, ami egyetlen instrumentális lemez sem kapott.
A post rock... Ugyanaz a metalosoknak, mint a 90-es évek elején a grunge. Szálka a szemben, kén az orrban, a szitokszó. Szerintem nem létezik jó és rossz műfaj csak rosszul vagy jól megírt zene. Mindenféle műfajt lehet élvezni, igazából hangulat kérdése, hogy mikor mi esik jól. Létezik viszont egy olyan műfaj, amit bármikor, bárhol, bármiért képes vagyok hallgatni, és ez a post rock. Szerintem csak arról van szó, hogy a született metalos füle és agya képes 45 percen át a kitartó reszelést és zakatolást elviselni, mit elviselni, ezt kéri, az epilepsziára hajlamosaknál viszont néha kell az "üresjárat". Én nem vagyok epilepsziás, mégis fellélegeztetnek és pontszámemelők az akusztikus betétek, elvont ambient letörések, amik a rock katonai indulókat idéző szigora közé vannak beejtve. Szeretem azt is, amikor ezek nem sokkolásszerűen vannak váltogatva, hanem tervezett átkötésekkel ragasztják egymáshoz a stílusokat. Bejöhet egy-két bedörrenés, semmi gond ezzel, sőt, meglepetésszerűek lehetnek, de fárasztó és kreativitáshiányos tünet ezek halmozása.
Ezt a cseh bandát volt szerencsém élőben látni a veszprémi PANKTERASZON. A hazai ÉK mellett ők tudtak olyan koncertet nyomni, ami az egekbe emelt. Nem csak ez a kettő csinálta ezt velem, de ezek az elsők, amik eszembe jutnak.
Nem politizálok, nem szavazok, véleményem természetesen van, de megtartom magamnak. A zenében sem érdekelnek a politikai felhangok, sosem hallgatnék ezért zenét, és nem is tenném tiltólistára, csak mert olyan dologról szövegelnek, ami egy másik tábor véleményét tükrözi. Ha jó, akkor hallgatom, ha nem, akkor nem. Ez a banda egy olyan személy nevét vette fel bandanévként, aki a holokauszt egyik áldozata volt, feltételezem, hogy a szövegeik is ezzel állnak párhuzamban. A szövegekből én azonban annyit észlelek, hogy csehül szólalnak meg, amit nagyon üdvözlök. Az anyanyelvi éneklés mindig is a szívügyem volt.
A lemez megszólalása nagyon fülbarát, végtelenül dinamikus valódi hangerőváltozásokat hallunk, nyoma sincs a hangsávok szétlapításának, hogy a végeredmény valami rendellenes és fárasztó hangtornádó legyen. Minden roppant akusztikus és kifinomult. Igazából pontosan arra emlékeztet, amit azon a bizonyos koncerten hallottam. A post rock alaptörvényeit egy helyen töri meg a csapat, és ez a sreamo ének, az artikulátlan, de szépen bemért hisztériaének. Nagyon passzol, nagyon helyretesz dolgokat.
Metalnak nem metal, rocknak már nem rock, pszichedelikusnak nem elég elvont, egyszóval pont középre helyezi magát az említett műfajok között. Ez a post rock magasiskolája, egy kortárs gyöngyszem. Megvan kazettán.
Na, Alex CF nagyon benne van ügyködésben. Éppen csak kijött a harmadik Morrow lemez, már jött is a következő anyaga, a semmiből. Legalábbis én nem nagyon láttam, hogy korábban lett volna szó róla. Annak aki kicsit is jártas a munkásságában tudhatja, hogy a történet mesélés, a fantasy, a világépítés és már létező világok újra megelevenítése a mindene. Olyan Ő mint valami post-metal/ neo-crust Neil Gaiman. Többször is említette már, hogy fő inpirációja Frank Oz és Jim Henson 1982-es fantasy bábfilmje, a kultikus The Dark Crystal. Így az elhatározás már adott is volt, a svéd Monachus pár tagját maga mellé verbuválva készítettek egy 30 perces doom/post-metal szerelmes levelet, a Sötét Kristály világának.
Maga a film hiába tűnhet már mai szemmel gagyinak, mondjuk én kifejezetten szeretem a retro filmeket, azt a hatalmas bele fektett munkát nem lehet tőle elperelni. A történet faék egyszerűségű, a párbeszédek, a hangeffektek sokszor megmosolyogtatóak. A hangulat viszont felejthetetlen és elviszi az egészet a hátán. Hiába egy gyerek mese, groteszk, sötét és baljósló, miközben mégis van egy ártatlan bája az egésznek. Ez, az az atmoszféra amit próbálnak a lemezen is megfogni és mivel Alex-ről van szó, nem spoilerezek, ha azt mondom, hogy sikerül is nekik. Döngő doom léptekkel járják körbe, a kettészakított Urskek-ek dualizmusba oltott létezését. A jó és a rossz örök küzdelmét, az anyagi javakban és lakomákban lubickoló, sötét lelkű Skeksis-ek és a természettel harmóniában élő, a szellemi tisztaságot jelképező Mytic-ek küzdelmét. Erre a dualizmusra alapozva, váltogatják egymást a harsány riff orientált sludge/doom óriások és a lágy, lassú kiállások, amikbe sokszor a film dallamait is bele lehet hallani.
A lemez végig kísér minket nagy vonalakban a történeten. Alex hozta a szokásos, kiváló dalszövegeket, amikhez megint csak kiváló hangszeres kíséretett sikerült gyűjtenie. Tényleg nem tudom hogy csinálja, hogy mindig hibátlanul passzol a zene az Ő általa elképzelt és megírt narratívához. Az az érzése az embernek, mintha valami mentális összekapcsolódás során írnák a lemezeket. Mert az, hogy Alex ennyi emberrel dolgozik együtt és mindig ilyen összehang van mindenkivel, érezni az akaratot, a zene és a történetek szeretetét, az már fizikai képtelenség. Szóval megint csak a le a kalappal. A dallamok fülbemászóak, sötét és grotesz melódiák ugyanúgy vannak, mint mesébe illő, simogató andalgások Thrah erdeiben. Néha a hideg futkos a hátunkon az ocsmány lények láttán, hogy utána pedig Jen hősiességén ujjongjunk. A The Age of Woners ami tökéletesen körbe vezet minket Thra világán, pont annyira változatos, izgalmas és pihentető kiállásokkal tűzdelt, mint amennyire sötét és rideg is. A Trial By Stone pedig a sötét, nyirkos kastély hangulatát hozza, ahol a Skeksis-ek élik gonoszságuk minden percét. A trónért folytatott rítikus párbaj minden hangulati mozzanatát sikerült átadni, mind hangszeres mind pedig vokális téren. Itt most nem csak a Morrow-ból megszokott d-beat kutyaugatás megy, hanem változatos és hangszínekben gazdag, érzelem dús énekek váltogatják egymást. Az utolsó dal a Prophecy, ami A Gelflingek-ről és a tetteikről szól, ehhez illően lágy és kellemes dallamokkal operál. Lassan haladunk a küldetés célja felé, hogy a kristály újra egy legyen. A varázslatos tiszta éneket a felénél váltja a morgás, majd pedig felváltva vezetnek el a végkifejletig. A kristály újra egyben van, a Skeksis-ek és a Mystic-ek újra egyesültek, és ismét Ursekek-ek lettek belőlük, hogy hibájukból tanulva elhagyják Thra bolygóját. Mintha mi sem történt volna a történetnek és a lemeznek is vége, egy kurva nagy hiányérzettel a végén, mert én ezt még legalább még egyszer fél óráig hallgattam volna.
2/3. Eltelt tíz nap, aki akart már nagyjából felocsúdott abból a tényből, hogy elindult a Orbán féle Galaktikus Birodalom negyedik évada. Megértem azt is aki még mindig nem tudja elengedni, rá van feszülve, keresi a válaszokat, én is egy héten át olvastam az elemzéseket, sokkal okosabb nem lettem. Egy biztos most már a pesti- vidéki tengelyen is lehet köpködni egymást, meg flexelni, hogy há a mi városunk kék volt! Igen? A faszt se érdekli, mert attól még ott vagyunk ahol. Viszont az élet megy tovább, meglepő de a Nap azóta is minden nap ugyanúgy felkelt és fel is fog. Annyit tehetünk, hogy csináljuk tovább a dolgainkat úgy ahogy nekünk jól esik. Én például, továbbra is helyesírási hibáktól és elgépelésektől tobzódó ajánlókat fogok írni, olyan zenékről amik rajtam kívűl max három embert érdekelnek. Lehet annak örülni közben, hogy másnak is szar nem csak nekünk, valamilyen szinten ennek az eredményeként született ez a lemez is.
Szóval a Angliában is szar a helyzet, állítólag, faszom se tudja a részleteket, nem vagyok külpolitikai szakértő. Egy biztos, van most ott egy pár punk banda, akik kurva dühösek és frusztráltak és szépen lassan létrehoztál ezt a new wave of british punk dolgot. Nem tudom, hogy valaki megnvezte-e már így ezt a színtért ami már jó pár éve kialakulóban van. Én nem találtam rá utalást, legalábbis ezeknek a bandákra nézve amikre én gondolok. Ott van a Slaves meg az Idles, akiket valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ott van a Sleaford Mods, akik már zeneileg távolodnak picit, ők már inkább ilyen electro-punk valamiben utaznak. Na meg ott van Bob Vylan, aki meg egy rapper faszi, aki eléggé kísérletezik a hangzásával, viszont attitűdjében és kiállásában 100% punk. Én egyébként is annak a híve vagyok, hogy a punkság nem zenei, hanem inkább hozzáállásbeli kérdés. Persze, biztos vannak még ezeken kívül, amik éppen nem jutottak eszembe, vagy eleve nem ismerem. A most tárgyalt Kid Kapichi-t se vágtam, annak ellenére, hogy már van két Ep-jük, na meg vagy 10 klipjük is. Szembe jött, az új single amin Bob Vylan is tolja egy kicsit, csak miatta rámentem, aztán apádfaszát de jó ez lett.
Ha beakarnám lőni, akkor azt mondanám, hogy zeneileg kb a Slaves-szerű dolgokat hozzák. Fogós témák, dúdolható dallamok és együtt éneklős refrének. Az egészet átitatja a düh és frusztráltság, a munkásosztálybeli arcok mindennapjainak küzdelmei. Az, hogy kurva szar szegénységben felnőni és kurvára ne érezd magad szarul, ha dühös vagy emiatt. Az utóbbi pár évben az energetikus élő előadásukkal szereztek maguknak hírt és ezt sikerült a lemezre is átültetni. Szétfeszül az egész anyag az energiáktól, a mondani akarástól. Közben meg olyan tróger, gyári munkás himnuszok mennek mint a Working Man's Town vagy a Sardines. Szinte az összes dalban van valami finom kis gitár téma, érdekes effekt vagy csak egy közösen énekelhető refrén ami megjegyezhetővé teszi. Mondhatjuk, hogy slágeresek a dalok, mert tényleg azok. Vibráló, menetelő tempók, osztályharcok, a modern urbanizált társadalom sajátos harcai, van itt minden. A hangzás meg kiváló hozzá, mikor minden bezárt a karantén alatt, nem szartak be, fogták és felvették és megkeverték maguk otthon és ennél jobbat nehéz lett volna csinálni, bármilyen modern stúdióba is mentek volna. Annak ellenére, hogy többnyire a gyors és ritmus orientált dalok mennek, a végére beraktak egy lassú, zongorázgatást is. Amivel kiválóan bemutatták, hogy ők nem csak ezek a jópofa, flegma trógerek, mint aminek általában mutatják magukat. Az egész albumnak van egy "vibe"-ja, hogy jah trógerek vagyunk, jah csöves gyári munkások vagyunk, jah dühösek vagyunk, jah szarunk rátok. De itt vagyunk, ezt dobta a gép, elevickélünk benne, sőt fürdőzünk benne, mert muszáj, nem tehetünk mást. Viszont közbe azért elmondjuk, hogy kapjátok be a faszt. A végére én kicsit soknak éreztem, egy-két dalt lelehett volna csípni és sajnos vannak annyira jó dalok a lemezen, hogy az rányomja a bélyeget a kevésbé erősekre. Ettől függetlenül, ez egy baromi erős debüt, a kérdés már csak az, hogy innen hova tovább.
Rég volt ár ilyen egy bekezdéses cucc, úgyhogy már éppen ideje volt. Ennél a lemeznél pedig keresve se találhattam volna jobbat, a rovat újra élesztéséhez. Hiszen minden meg van benne ami csak kell. Rövid, velős, lényegtetörő, kellően gyors és okos. Tele jobbnál jobb témákkal, miközben egy büdös kukkot se lehet tudni a zenekarról, azon kívül, hogy izraeli. A dalszövegek is héberek, ami ad egy kis pikantériát az egésznek, bár ezzel a blackes, deathes vokállal igazából pánszláv is lehetne, de a tudat egy picit hozzá ad. A hangsúly a gitárokon van. Sokszor előkerülnek balackes témák, enyhe szólózgatások, meg eléggé meglepő nyekergő gitár baszkurálások is. Valahol a crust a d-beat és a klasszikus metalcore határán. A hangzás elsőre kicsit amatőrnek tűnik, de ahogy haladunk beljebb és beljebb, úgy alakul át egy nyers és karcos huza-vonába. Ami az agyad köré tekeredik, a sokszor kígyó módjára tekergőző dallamoknak hála. Kell ennél több? Nem hiszem, hamm.
Ha valaki koncept zenekarokat emleget, nekem az első ami eszembe szokott jutni, az a Fall of Efrafa. Annak idején én teljesen lemaradtam róluk, szóval már csak akkor léptek kedvenc zenekaraim táborába, mikor már rég nem is léteztek. Szerencsére a Morrow-val nem ez a helyzett, itt már a legelső lemeznél sikerült felülnöm arra a bizonyos vonatra. Valamilyen szinten tekinthetjük a Fall of Efrafa utódjának, pótlékjának is. Zeneileg ez az, ami a legjobban hasonlít rá, Alex CF repertoárjából. Ami azért lefed annyi zenakart, hogy van miből válogatni. Post-metalos-os, sludge-os, d-beat-es, crust-os, screamo-s dolgok vannak itt kigészítve vonós hangszerekkel, amit ők csak emo-crust-nak szoktam nevezni, ami elsőre kicsit hülyén hangzik, de egyébként teljesen helytálló is. Nem csak zeneileg hasonlít a FoE-ra, hanem koncepcióját tekintve is. Hiszen itt is Alex szövegei, novellái alapján elevenedik meg előttünk a letűnt föld, törzsi lakóinak története.
Ha már a komcepciónál tartunk, azt nem árt tudni, hogy ennek a történetnek csak egy része az ami Morrow által megismerhető. Hiszen az Archivist, amit szintén ugyanez a kollektíva termelt ki magából, csak egy sokkal black metal-osabb formájú ügyekben, történetileg és időben a Morrow-ban történő szálak előtt játszódik. Sőt, egy ponton össze is kapcsolódik. Amit pedig én is csak az új lemez kapcsán tudtam meg, hogy az AnopheliThe Ache of Want című lemeze pedig, az Archivist és a Morrow közé beilleszhető, ugyanabban a világban játszódó történet. Szóval vannak itt kapcsolódások, nagy gonddal kidolgozott szövegek, világok és történetek, ezért erősen ajánlott bújni a szövegkönyveket is. A szépsége az egésznek, hogy ehheu egy ugyanolyan minőségű zene is tartozik.
Zeneileg nem kell semmi meglepőre számítani, nem is árultak sosem zsákbamacskát. Csontropogtató d-beat-es menetelések, amiket akusztikus andalgások váltanak. A kisujjukban van az, hogyan kell az érzelmeket felkorbácsolni vagy lehűteni, hogyan kell a gödör fenekébe lerúgdosni az embert vagy onnan kikaparni. Mert annak ellenére, hogy a teljes melankólia járja át a lemezt, ugyanúgy mint az előző kettőt, néha mégis sikerül olyan felemelő, érzelmileg feltöltő pillanatokat produkálniuk, amit csak nagyon kevés zenekarnak sikerül. A már sajátosságukként is emlegethető változatos vokalizálás továbbra is jelen van. Maga a zenekar is 8 tagú, viszont melléjük még jött több mint egy tucat vendég is szerepelni. Olyan zenekarokból mint a His Hero is Gone, Wildspeaker, Autarch vagy Alex anyukája. Ének terén így egy elég combosan diverz kis pakkott kapunk, amit teljes mértékben ki is használnak. Zeneileg pedig továbbra is szinte hibátlanul keverik a d-beat és a crust vadságát, a nyomasztóan súlyos post-metal-os menetelésekkel és az akusztikus és vonós hangszerek melankóliájával. Még mindig a Fallow-t tartom a legjobb lemezüknek, de The Quite Earth miatt sincs miért szégyenkezni. Egy zeneileg és érzelmileg is gazdag lemez lett, amit a rengeteg vendég csak tovább színesít, és ad neki egy fajta bájos érzést. Amitől azt gondolod, hogy még se olyan szar minden, ha ennyi ember tud eggyütt dolgozni és létrehozni egy ilyen művészeti projektet. Állítólag ez a befejező darab, amit nagyon remélek, hogy nem így lesz, mert én még kíváncsi vagyok a Norr-ok zenébe ültett történeteire.
Én még mindig a múlt pénteki droppok-ból próbálok felocsúdni. Az hagyján, hogy már reggel lepörgettem az Absent in Body-t, meg a Soul Glo-t, végig volt egy olyan érzésem, hogy én elfelejtettem valamit. Na jah, az a valami az a lemez volt, amit a legjobban vártam idén, a Morrow harmadik karikája. Professzor balfasz szolgálatra jelentkezik. Na mindegy, most nem arról lesz szó, hanem a másik nagy kedvencem a Soul Glo legfrissebb cuccáról. Ők azok, akik kb annyira tettrekészek mint a Full of Hell. A lezárások alatt, az elmúlt két évben, három EP-t is összedobtak, és azt kell monjdam, hogy az egyik erősebb volt mint a másik.
Így a soakidik kiadványra is maradtak a megszokott receptnél. Hardcore, anarcho punk, screamo, noise és hip-hop keveredik itt különféle arányokban és felfogásban, továbbra is. Viszont még mindig tudnak újat mutatni, olyat amit eddig nem hallottunk tőlük. Lökdösik, rúgdossák a határokat, két kézzel, lábbel, fejjel. Most például kerülnek elő fúvós hangszerek is, sőt hívtak mindenféle arcokat featelni. Londoni DJ-t, meg mindenféle MC-ket, Philly-ből meg Richmondból. Szóval változatosság az van, bár a hangsúly továbbra is azon van, hogy minél dühösebb, odabaszósabb, gyorsabb és zajosabb legyen minden, és ezt sikerül is nekik elérni. Hiába tűnik picit összeszedettebbnek mint az előző anyagok, mégis, a káosz továbbra is ott van a vérükben. Na meg a 80-as évek hardcore-ja, anarcho punk-ja, amibe most kicsit jobbban bele nyúltak, mint eddig. Nem mintha számítana, mert egyből utána vágnak egy szét cseszett trap track-et, amiután meg egy post punkos bevezetőt követően, olyan pattogós, dallamos riff jön, hogy már meg se lepődök, amikor begyorsul és cséphadaró módjára káoszba fullad.
Ez a 40 perc nagyon soknak tűnik első ránézésre, főleg egy ilyen lemezen. Ahol a frusztráció majd szétszedi a testedet, a noise-os betétek meg az elmédet. Mégis sikerült nekik annyira diverzre írni az albumot, hogy egy perc üres járat sincs rajta. Egymás után dobják be a jobbnál jobb témákat, vagy lepnek meg valami elborult ötlettel. A lemez felétől pedig két számonként jönnek a vendégek, akik megint csak nagyon különleges és sokszor ebbe a zeneivilágba furán illeszkedő dolgokat hoznak. Amik a végén mégis egy kerek egésszé állnak össze. Pierce továbbra is üvölt, visít, acsarkodik és hőbörög, nagyon lopja show-t. Annyira karakteres az egész hangja meg kiállása, flow-ja, hogy néha úgy éreztem, hogy a többiek csak loholnak utána és próbálják tartani vele a lépést. Pedig hangszeres téren is történnek izgibbnél izgibb dolgok, mert ha jól figyelünk, nem csak eszement kalapálást fogunk hallani. Jó példa az utolsó dal, ahol olyan jazz rap-es témázgatások mennek, hogy beszarás. Ma szinte egész nap ez az egy lemez szólt és lassan ott tartok, hogy simán kijelentem, hogy 2022-ben ez a lemez az lesz, vagyis már az, ami tavaly a Glow On volt. Csak egy teljsen másik irányból csinálják azt, amit a Turnstile. Ezek a dolgok pedig ezen lemezen szinte teljesen beértek, mind dalok, hangzás, és ötletek terén. Az meg, hogy miről szólnak a dalok gondolom egyértelmű.
Vannak azok a lemezek, amiket évtizedek múltán is emlegetünk, hogy mekkora hatásúak voltak. Ezek most vagy megérdemelten kapják ezt a titulust vagy nem, ez most lényegtelen. Vannak viszont azok a zenekarok, akik szintén évekkel mindenki előtt jártak és olyat mutattak, ami később szinte már alap volt a stíluson belül. Még sem emelte őket senki piedesztálra. Szerintem egy ilyen zenekar a Mare is, már ha abból indulok ki, hogy említés szinten sem találkoztam még vele, a hazai underground közegben.
A kilencvenes évek végét írjuk éppen. Hőseink pedig One Less Lie néven még metalcore zenekarként tevékenykednek. Ki is adnak egy lemezt, majd Mare-ra változtatják a nevüket és innen kezd érdekes lenni a történet. Időben ott vagyunk, hogy a Neurosis pont most hozta ki a Times of Grace-t, a A Sun that Never Sets pedig már bőven a nyakunkon van. Az Isis is bontogatja már a szárnyait. Aaron Turner pedig már a sulival végezve teljes állásban, komolyan csinálja a Hydra Head Records-ot. Talán már túl is van a klasszikus kijelentésén, hogy A PoSt-MeTaL A gOnDoLkOdÓ eMbEr ZeNéJe, jokes on you kispajtás, hülye vagyok mégis hallgatom, na mindegy. A lényeg, hogy nevezhetjük a stílus aranykorának, legalábbis annak a kezdetének, ezt az időszakot. Olyan zenekarokkal körbe véve, mint az előbb említett Neurosis, Isis vagy az Old Man Gloom sikerült olyan kiadványokat össze pakolniuk, még ha nem is sokat, amik olyan frissnek és egyedinek hangzanak, hogy simán kijöhettek volna múlt pénteken is. Közbe meg több mint 20 évesek. Az első, már Mare név alatt kiadott EP után szét széledt a zenekar, amit egyébként én azóta se találok sehol, szóval azt se tudom milyen. Mindenki ment a saját dolgára, különböző zenekarokba. Majd 2002-ben újra egyesítették kreatív erőiket, a tagság kicsit változot. Viszont ez nem akadályozta meg őket abban, hogy 2003 nyarán felvegyék a második EP-jüket. Mivel maximalista, sznob post-metal arcokkal van dolgunk, az első felvétel nem nyerte el a tetszésüket, így az egészet újra felvették egy másik stúdióban. Ami az ő számításaik szerint a harmadik EP-jük lett. Ez volt az az anyag amit a Hydra Head kiadott 2004-ben.
Meg ez az a anyag amiről igazán tudunk beszélni, mert kell is. A kék-fehér borító, ami simán lehetne egy Isis lemez-é is , olyan megoldásokat és ötleteket sorakoztat fel, amiket a mai napig vissza hallunk a jelenlegi zenekaroktól. Ebbe a huszon valahány percbe annyi minden van sűrítve, hogy hiába ilyen rövid, tartalmasabb mint sok, több órás mai lemez. A sludge földbe döngölő nyers gitárjai pillanatokon belül váltanak át, egy szinti vezérelte kórusba, ami annyira éteri, hogy már-már a felhők felett járunk. Jönnek mennek a váltások, de annyira elegánsan, piperkőcen, gyönyörűen vannak megkoponálva a szakaszok egymásba csúszásai, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy megtörtént. Frusztrált matekos ritmikák és pengetések, a mennyei lakók szólítása, érzések és textúrák egymásra húzása és jazzes lebontása, mindezt már botrányosan profi módon. Ehhez társul Tyler Semrick-Palmateer éneke, ami a lélekromboló torpedő szerű sikolyokon át a, a bulgár népzenével átitatott kórusokig terjed. Állítólag oda-vissza nézték írás közben a 2001: A Space Odyssey-t, ami meg is látszik azon, hogy nem egyszer mikor ének nélkül csak sodródunk a hangulatok építgetésében olyan, mintha egy metal-ra komponált, sci-fi film zenét hallgatnánk.
Ezek után még szerepeltek egy Melvins tribute lemezen, majd elkezdték írni a következő anyagot. Amit szintén a Hydra Head hozott volna ki. Viszont mikor már majdnem kész voltak a munkálatokkal, nem bírták a nyomást, a tudatot, hogy az előzőnél is jobbat kell csinálniuk és 2007-ben pontott tettek a stílus egyik legfontosabb zenekarának pályájának végére, a maximalista faszfejek. Bár, ha szerintük nem ütötte meg a szintet, biztos úgy is volt. Én azért kíváncsi lettem volna, hogy mit hoznak össze, lehet el is rontotta volna a varázst, de az is lehet, hogy az is egy mestermű lett volna. Már sose tudjuk meg. Így megmaradtak egy nagy tűzzel égő lángnak, ami gyorsan magába roskadt, de a hamvai között még mindig ott van ez a tökéletes EP.
