De rég volt már szó a Full of Hell-ről. Már rendesen hiányzott, hogy leírhassam a nevüket, ezért most le is írom párszor. Full of Hell, Full of Hell, Full of Hell, Full of Hell, Full of Hell. Na ez jól esett. Reggel arra kellet kelnem, hogy szívem csücske Dylan, ki hozott egy friss cuccot. Sugar daddy Dylan, ennek a gyereknek lennék a corgi-ja, aztán csinálhatna velem amit akar, csak írjon nekem minden nap egy dal. Csak ne noise-t, a vegytiszta noise-tól, az esetek többségében, még mindig ki jön a nem létező aranyerem. Szóval, két haverjával össze hoztak egy 11 dalos, 11 perces szösszenetett. Ebből már lehetnek sejtések miben utaznak, a játék neve eastcoast hardcore vagy powerviolence.

A hangzás undorítón mosdatlan, de olyan szinten, hogy fület kell mosni miután meghallgatod. Ennek ellenére mégis kiválóan hallani mindent, a basszus úgy szól mint az istenek szimfóniája és olyan vastag mint Zeusz fallosza. És végig tök okos kis trükköket tolnak minden fronton, persze a kötelező cséphadarás mellett. Narkós állat módjára mennek a tört ritmusok, a húros szekció meg egy interdimenzionális béka módjára brekeg, de olyan szexyn, hogy még Zsolti is elcsábulna egy kis hancúrra, a tavi rózsák takarásában. Az átvezetők meg nagyon profik, adnak egyfajta apokaliptikus hangulatot az egésznek. Ami külön-külön nem lenne az, de együtt elhozzák a kibaszott világvégét. Az meg a világ egyik legjobb kombinációja, amikor hip-hop van powerviolence-el keverve, egyébként is. Baromi erős ez a 10 perc, bár én még simán hallgattam volna még. 

koponya zúzósan 8/10

Nemrég Avius baszta elém ezt a lemezt, hogy Ő sem hallgatta még, de ránézésre nekem beadja. Már eleve az, hogy szerb létükre Disznótor a zenekar neve meg, hogy csupán két tag szerepel badncamp-en, hogy punk meg psych hardcore punk, előre vetíti azt, hogy valami ormótlan ocsmányságra számíthatunk, meg azt is, hogy az irányok eléggé adottak. Gondolok itt arra, hogy az olyan zsáner náciknak mint én, egy ideje nem olyan könnyű az élete bandcamp-en. Mert mindenki tele veri minden  tag-gel a lemezeket, olyannal is amihez semmi köze, nyilván azért, hogy minél több embert elérjenek. De attól még elég kiábrándító, amikor blackened power metal-t várok, erre kapok egy sima raw black-et, ami még szar is.

A psych harccore egy rohadt jó cucc. Főleg ha az olyan ausztrál bandákat nézzük, mint a Oily Boys vagy a Geld. Tök jó látni, hogy végre itt a környéken is kezdi felütni a fejét ez a járvány. Főleg, hogy ilyen minőségben szállítják. Mert annak ellenére, hogy csak egy demo-val van dolgunk, egy nagyon cél tudatos lemezt kapunk. Amin látszik, hogy annyira nem is út keresés, mert az már meg van, inkább csak az elágazások feltérképezése az ami itt folyik. A hangzás adott, mocskos, kopottas, a disznóhús szaga terjed a levegőben, ha eléggé figyelsz pedig pont érzed Janibá pálinkájának az ízét, a nyelved hegyén. Már az intro-ban jönnek a faszos riffek és egyértelművé válik az is, hogy egy kis basszust még elviselt volna a keverés. A menetelős tempók, a punkos pattogások adják a talpalávalót. Alapjáraton nem lenne az egész olyan érdekes, mert tényleg olyan témákból szemezgetnek amiket már hallottunk nem egyszer. Bár mindezek ellenére tényleg jól vannak eljátszva és a dalok felépítése van annyira jó, hogy az egyértelmű negatívumok ellenére is szórakoztató legyen. De a lényeg akkor jön, mikor a gitár be LSD-zik, hol csak picit, hol pedig jobban és próbálnak másik dimenziókat megnyitni. Ahol háromfejű, gombával töltött malacka az elme lakomája. Amikor igazán vernyákol a gitár, mint a böllér aki a saját ujját vágta le, oda-vissza ugrálva a tempós menetelés és a pszichedelikum áztatta kéjutazás között. A Rob-on már teljesen elvesztünk, majd a dal feléig megy a gitáros huncutkodás, hogy utána felépítsék a már ismert panelekből, a legjobb dalukat. A visszhangos óbégatáson nincs mit beszélni, igazából én nem is vártam mást. Demo-nak demo, ötletek azok vannak, csak még ki kell jobban dolgozni őket. A hangzás szinte tökéletes, a név meg a szerb nyelv használata meg eleve ad neki annyi egzotikumot, hogy ebben a hatalmas döppingben is meg tudjuk magunknak jegyezni őket. Szerintem érdemes is, mert lesz itt még jó féle disznó lakoma, ha így haladnak tovább.

hagymás véres 7/10

Néha meglepnek bandák... Most a MESSA tette ezt. Bíztam benne, hogy a gagyi borító, amit a még gagyibb klip szült nem vetíti előre az igénytelenséget a zenére is. Hát nem. A Feast for Water egy zseniális lemez volt, a folytatás sem okozott csalódást. Feleségem szerint Sarának az énektémái eléggé egysíkúak és kiszámíthatóak. Nem zavar ez különösebben, hiszen a többiek bőven kárpótolnak mindenért, mert ez alapján legalább nem lehet rásütni erre a csapatra, hogy tipikus - mindent a csajjal megoldató - formáció lennének. Meg énekben én szeretem a visszafogottságot. Amikor nem a produkció teljes szélességű belakása a cél, hanem az azzal való együttműködés.

Itt mindenki teszi a dolgát, ahogy kell, de mind közül ezt a hippi kiskölyköt, Albertot - a gitárost emelném ki. Eleve a Gibsonjának a hangja velőtrázón, mocskosan dörgő, ahogy a doomban illik, sterilitásnak semmi nyoma, mégis közérthető, amit játszik. A másik jellemzője, a tervezettség, a kitanultság, hallik, hogy ő ezt tanulta. Csodás jazzes szólókkal töri meg a stoner málházásokat, aztán átmegy ismét a falazásba a művészete. 

Összefoglalva, olyan ez a banda, mintha a 60-as évek végi hippik jöttek volna össze örömzenére a Cream által előre vetített pszichedelikus rockerekkel, mindezt egy 21-ik századi producer által irányítva. Ez érvényes a dalok többségére, hanem aztán jön egy Dark Horse, ami teljesen összezavar. Elmondhatom, hogy az elmúlt évben nem hallottam olyan erős dalt, mint ez. A Dark Horse-t nekem írták, minden hangja az, amire az én zenei érzékeim vágynak.

A klipes Pilgrim is nagyon üt, egy boszorkányszombat hangulata jön szembe. Bíztam benne, hogy maradnak az eredeti receptjük mellett, miszerint egy végletekig eklektikus - pszichedelikus - doom lemez születik megint. Woodstock mániásoknak, akik szeretik a hagyományokat, de vágynak a reformokra is, ez lehet A Lemez, ami elhozza az izgalmakat. Hülyülésnek, trendülésnek semmi nyoma, bátorságnak annál inkább. Én ezt érezném mérvadónak a doom metalban (?) 2022-ben.

Mestermű megint!

10/10

Vannak olyan bandák amik annyira ontják magukból a lemezeket, hogy egyszerűen szinte lehetetlen naprakésznek lenni a munkásságukból. Az egyik ilyen banda az Old Nick, akik 2020-ban kezdték a bohóckodást és eddig 4 nagylemezt, 9 EP-t és 2 split-et hoztak ki. Termékenyek na. Minap néztem, hogy jött-e ki mostanában valami a Grimstone-nál, erre ott az új Old Nick, na akkor egye fene, most legyen már róluk szó végre, mert Ők bizony nagyon megérdemlik a figyelmet.

Még mostanában is szoktam látni, azz az ordenáré, elitista okoskodást, különböző fórumokon, hogy Amerikában nincs jó black metal. Meg, hogy nem értik a black metal, csak az európai a trve stb, stb. Közbe meg a szemünk előtt virágzik az amerikai raw black reneszánsz, jobbnál jobb bandákkal. Akik a rohadt jól eljátszott klasszikus felállásokon át, a határokat tágító őrületekig szinte mindent hoznak, csak győzni kell hallgatni. Az egyik ilyen kiadó egyébként a Grimstone Records, akinél az Old Nick is van. Az Old Nick pedig jelenleg, az egyik top bandája ennek a stílusnak. A zenekar oda-vissza keni-vágja a stílus minden csínját-bínját, közben pedig tudja azt, hogy ez az a zsáner, ami nagyon sokszor túl komolyan veszi magát és nagyon sokszor pont a túl komolysága miatt lesz komolytalan vagy nevetséges. Ez főként igaz erre a raw, vampyric vonalra. Erre Ők eleve adnak a szarnak egy pofont, mert meg se próbálják komolyan venni magukat. Kiröhögik magukat, a stílust és azt is aki hallgatja. Mondhatjuk azt, hogy paródia valamilyen szinten. Meg is van benne az ami a legjobb paródiákhoz kell, az, hogy nem csak ismerik a paródia tárgyát, hanem rajonganak is érte, elfogadják minden hibájával és gagyiságával. Nem is elfogadják, Ők már egyenesen ünneplik, a varázsló kalapos, corpse paint-es baromkodásokat. Minden nevetséges részletett hatalmasra nagyítanak és ezüst tálcán egy pohár vérvörös bor társaságában nyújtják nekünk, mintha ez lenne a mennyei manna és az, az igazság, hogy biztos nem csak én vagyok olyan, hogy az is.

Szóval komolytalan, vicces, már akinek. Viszont itt jön a legnagyobb vicc, hogy ezeknek a hülyéknek egy 30 perces lemezén több ötlet és faszos riff van, mint egy-két nagy ágyú egész életművében. Bekezdenek egy elég erőteljes de klasszikus témával, szinte már el is hitetik, hogy itt egy normális lemezt fogsz hallani. Nem telik egy perc és már jönnek is a trombitáló csontvázak, a kísérteties dallamok és a mókás halloweenezés. Nyekergő gitárok, olyan riffek a közepén, hogy elgondolkozol, hogy azt most gitár adja ki vagy nem. Ezek között a részletek között pedig akár pillanatok alatt váltanak úgy, hogy egyáltalán nem esik szét a dal, meg a lemez se. Kicsit olyan mintha Dracula kastélyából menekülnének, egy vihar közepén, lovashintóval. Nagyon sok minden történik, csapkodnak a villámok, nem látni az esőtől, szikla törmelékek zúgnak a szirtekről, a levegőben pedig a Gróf denevér szörnyei szárnyalnak és támadnak. De ez a rohadt kocsi még is az úton marad, mert biztos kézzel fogják a gyeplőt. Orgona, trombita, nintendós chiptune, fütyürészés gótikus szintizés a black metal galoppozás közepette, ez mind egyszerre vagy éppen külön-külön. Nincs túl bonyolítva semmi, mert attól függetlenül mennyi minden történik, mégis faék egyszerűnek hat az egész, mert minden adja magát, hogy mi miből következik és hova tart. A hangzás fenomenálisan szar, mint ahogy már tőlük megszokhattuk. Maga a lemez meg néha már sok, túlságosan is jó pofa és meg esik az is, hogy átcsap az egész egy idegesítő giccs parádéba, de a szíve mélyén mindenki tudja, hogy valószínűleg ez is volt a cél. Fehér képű vámpírok járják break táncukat a hold sápadt fényében, invitálnak téged és csak annyit mondanak kelet európai akcentussal, hogy buzi aki nem táncol.

spooky 8/10

A múltkori Mizmor/Thou lemez után itt van egy, ami szintén egy fesztiválon debütált, csak egy kicsit más körülémények között. A Chaux-de-Fonds movie festival adott helyett ennek a lemeznek, Luhlae x The Witch munkacímen futott a cucc és nem más dolgott tűzött ki célul maga elé, minthogy egy alternatív post-black soundtracket biztosítson, Robert Eggers 2015-ös, zseniális folk horror-jához, a VVitch-hez. Azóta felvették az Yrre nevet és teljes értékű zenekarrá vált a felállás.

Ez a koncepció nagyon érdekesen hangzik, de azért ha jobban bele gondolunk, elég sok buktatója van. Vagy ha nem is sok, az a kevés az elég komoly. Eleve, ha nem sikerül meg közelíteni a film hangulatvilágát, mehet is minden a kukába. Persze attól még lehet zeneileg egy jó lemez, de ha a saját célját, koncepcióját nem képes elérni, beszélhetünk-e egyáltalán jó lemezről? Főleg egy ilyen film esetében, ahol az atmoszféra a legerősebb, ami tökéletesen leköveti Eggers vízióit. Már a borító sincs túl bonyolítva, fekete-fehérben szépen megrajzolva Black Philip, a film központi alakja, aki igazából nincs is a központban. Nincs semmi háttér, mintha ez is utalás lenne arra, hogy ennyi a lényeg. Amikor az Onginnan elindul az első ami biztos füllbe tűnik, az a nagyon erős hangzás. Meg a lassan hangról hangra építkező hangulat, ahogy alattomosan jön be a öblös dob, a csörgő vagy mi a tököm és ahogy minden érik össze. A dal felénél felrobban a boszorkány üst és azt várnánk hogy ezzel szét is lett verve minden, de nem. A dob nyomja felfelé a pumpát és egy sötét erdőben menekülve találjuk magunkat, csak éppen nem látjuk azt aki üldöz minket és ettől az a frusztráló érzésünk lesz, hogy tudjuk, hogy van itt valaki de még se látjuk. A dal felépítése hibátlan és a végén eljön a katarzis, az a katarzis ami több mint egy percig tart is.

A lemez legnagyobb erőssége, hogy tényleg sikerül a filmhez hasonló hangulatot teremteni. Bár ezt most olyan, ha nem olvasnám hozzá a leírást, eszembe se jutna valószínűleg, hogy miről van itt szó. Amellett, hogy ultra maszatolós ez a fél óra, tele van fogós és megjegyezhető dallamokkal, pillanatokkal, amiből látszik, hogy ez nem ilyen kamu lebegés, célja és értelme van, minden effektnek, ki tartott hangnak és lágy dob ütésnek is. Ének nem sok van, mondjuk azt a keveset sem lehet érteni nagyon, de igazából nem is hiányzik, bár tény, hogy ezek a rituális motyogások rohadt erősek, de a hangszerek többnyire magukért beszélnek. Ködös minden és nyomasztó, a szürkületi erdő átható magánya, amikor mágiától és a természetfelettitől vibrál a levegő. Valaki figyel téged, pedig egyedül vagy, néha egy-egy ág reccsenés, levél zörgés jelzi azt, hogy nem teljesen üres a környék. Valaki hív magához, nem mondja senki, csak érzed. Érzed a hívást az erdő mélyére ahol egyre sötétebb van. Ahol meztelen testek járják dicstelen táncukat, várnak maguk közé, hogy te is egy legyél közölük. Ettől a lemeztől kb pont azt az érzést kapod, azt a nyomasztó, de egyszerre csodálatosan félelmetes és megmagyarázhatatlan érzést, mint amiket Thomasin kapott az utolsó lebegős jelenetekben.

sok lesz már idén a 10/10, de pont leszarom 10/10 

Ez is egy olyan lemez, amit csak a tag-ek alapján próbáltam be. Ezúton is köszönöm Radó Úrnak, Ön egy Úr. Szóval, noise, industrial, hip-hop, hardcore, absztrakt, meg metal, ez egy olyan egyveleg amiből irdatlan király dolgok születhetnek, viszont nálam pár hangon simán el megy úgy, hogy két szám után ki is nyomom. Mivel be került a Barlangba, gondolom ki található, hogy nem nyomtam ki. 

József királyról, alias Tayves Yosef Pelletier-ről, én eddig nem hallottam, pedig a neve alapján elég menő gyerek, simán elmehetne valami Trónok Harca karakternek is. Már tinédzser kora óta, tolja ki magából a zenéket ilyen vagy olyan név alatt. Mert számára nem voltak elég extrémek, azok a depis, soundcloud rapperek, akikkel akkoriban tele volt minden, mondjuk most is. Bár ennyire nem egyszerű a dolog, hogy csak úgy le lehetne, depis rapperezni Jóskát. Mert van itt bőven, torz valóságokat imitáló, a digitalizált fiatalságot áldozati oltárra fektető emocio cunamikban bővelkedő zaj kakafónián át, laza, slágeres industrial grunge akármi is.

Elmondása szerint, már nagyon absztraktnak érezte a dolgait, ezért most egy új irányba indul el ezzel az EP-vel. Ez érezhető is, hiszen például a tavalyi Youth Code-al közös kolabnál sokkal emészthetőbb lett az anyag, amit én mondjuk sajnálok. Hiszen az absztrakt az élet sója, mondta a Dalai Láma. Ha ismertem volna az előéletét és ezután a kijelentés után indítottam volna el a lemezt, azért rendesen beszartam volna, mert nagyon kis lightos intro-val kezd. Lágy gitár próbálja adni az alap hangulatot, amit a következő teljesértékű dal szét is ver. A Fair Bloom berúgja az ajtót és a nyakunknak ugri, mint Sanyika, a kissebbségi komplexusos csivava. A zajok, a zörejek és az effektek nagyon a helyén vannak. Torz, rémálomszerű az egész, mint egy epilepsziás rohamot kapott kurva, egy össze okádott sikátorban. A hangzás mocskos de egyben rettentően tiszta is, minden a helyén van mármint ami a az elektronikai részeket illeti, mert a gitár sokszor a háttérbe szorul, pedig rohadt érdekes kis dolgok mennek rajta. Amik egyébként tök egyszerűek lennének, viszont ebben a környezetben, ezekkel az ipari hatásokkal sokkal többnek tűnnek. Aztán jön az Ever Growing Wound, meg ezek a western áthallások, lesel, hogy mi a fasz történik. De addig lesel, hogy már jön is a bőrszerkós sátán kovács, aztán olyan industriál témákkal veri szét a tál spagetti westerned, hogy csak lesel. Ez az egyik, ha nem a legjobb pillanata a lemeznek, pedig csak egy átvezető. A Violence Breeds Violence-re valószínűleg Jóska meghallotta, hogy szerintem nagyon hátra van rakva a gitár, ezért már a legelején a pofánkba tol egy tuskó riffet, prüttyögések, zúgások és búgások járják táncukat, mindegy nagyon egyben van, talán túlságosan is. Nekem picit hiányzik a korábbi lemezek enyhe káosza. Ééérted? Hiányzik! Miközben ezt hallottam először, kibaszott paradoxon vagy mi, nem értek a matekhoz. A végére került a leglágyabb dal, ami elmehetne valami electro industrial, nu metal-os, grunge-oskodásnak is, ami meglepően jó. Kicsit emlékeztet az újabb Code Orange dolgokra, annyi különbséggel, hogy azok szarok, ez meg nem. Talán még ez a szét torzított ének az, amivel lehetne valalmit variálni, értem én, hogy ez megy a stílushoz, de azért a végére már kicsit unalmas volt, pedig csak 18 perc az anyag.

Villódzó utca lámpák alatt, David Lynch kezét fogva sétálsz a ködös éjszakában. Fincher nyúl a másik kezedért, hóna alatt egy nagy doboz. Gépzsír, korom és vas illata szál a kihalt iparnegyed felett, ahol a valóságból kitaszított hitvány lelkek járják véget nem érő kóborlásukat, a purgatóriumba vezető úton. Kilátástalanság, reménytelenség, düh és frusztráció az amit az éjszakába lehet kiáltani, de nincs hangod. József királynak van és segít rajtad.

gépzsírban ázó, mocskos ipari 8/10

Ha a hazai underground hőseit emlegetik, szinte mindig a Nadir neve kerül elő, nem is véletlenül. Viszont mivel nekem a Nadir sosem volt a szívemcsücske, ilyenkor nekem mindig a Jack ugrik be. Mert azért ha egy pillanatra elgondolkozunk azon, hogy egy grindcore zenekar, Magyarországon, 96 óta ontja magából az anyagokat, és 25 év után is, családdal és melóval maguk mögött ugyanakkora hévvel, mint fiatalon, ez azért egy elég komoly teljesítmény, főleg úgy, hogy még jó is amit csinálnak.

Hat éve már az utolsó nagylemeznek, ami a Neurozis volt, ami nekem személyszerint az egyik kedvenc grind anyagom. Noha, nem mintha közben lazsáltak volna a srácok, szinte minden évben adtak ki valami split-et, a legutolsóról volt szó itt is. Közbe meg szinte megállás nélkül járják hazánkat és a környező országokat is, így nem hiszem, hogy sok idejük maradna otthon a mosogatásra, ez a zene meg kiváló levezetés az asszony baszogatása miatt kialakult feszkóra. A recept az ami eddig, csak egy pici finomhangolás volt most a hardcore-os gyökerek felé. Ami brutál jó menetelős témákban és légy zümmögős gitárokban nyilvánul meg. Közbe meg vannak nagyon érdekes gitáros okoskodások is, mint a Járulékos Veszteség hátborzongató dallama, a végén. A dob géppuska módjára vereti, Levente meg mint egy felbaszott dobermann acsarog, köpköd és kurvára nem tartja magában azt mi is a helyzet.

Szóval, mit is várunk egy Jack lemeztől? Azt, hogy bassza le az arcunkat, hát ez sikerült is. Úgy, hogy közben a klasszikus vonalon maradtak, amit néha beszínesítettek érdekes nyalánkságokkal. A vehemencia átjön a hangszórón, torkon ragad és földhöz basz, aztán még te kérsz bocsánatot. Témák jók, hosszúság jók, egyetlen baj a hangzás. A keverést a Rotten Sound énekese Keijo Niinimaa csinálta és nem igazán tudom eldönteni mi is lehetett a célja, az arcunkba lépésen kívül. Amit viszont azzal akart elérni, hogy annyira elöl van dob, hogy szinte teljesen elnyomja a gitárt. Itt vannak ezek a tök izgalmas dallamokkal való játékok, de nem lehet teljes pompájában élvezni őket, mert a dob szétkalapálja az egészet és ez elég bosszantó. Értem én, hogy nyers meg baszós akar lenni, de ha vannak ilyen szépen megírt dolgok lehessen már normálisan hallani. Biztos lehetne úgy is, hogy nem veszít a nyers erőből, mondani akarásból és arcul csapásból sem. A lemez végén van egy 8 perces live cucc is, ami egyébként szinte jobban szól, legalábbis a gitár mindenképpen. Így az amúgy elég erős lemez veszít egy kicsit a bájából a szememben, és nem ér fel a Neurozis zsenijéhez. A beteges lila borítóért azért jár a piros pont. Grind.

moslékos grind 7/10

Sok death metal nincs a Barlang-ban, egész egyszerűen azért, mert a nagyrészét megunom két dal után. Viszont volt tegnap egy buli, gondolom mindenki tudja melyikről beszélek. Na mikor ezt bejelentette a Tukker, mindenki eldobta az agyát, volt húú meg háá, lehet még híí is. Én meg nem értettem mi történik, ezért kíváncsiságból bele csekkolgattam a zenekarokba. Aztán elkezdtem kapisgálni, miről is van szó. Mondjuk a Suffering Hour-t vágtam, volt is szó róla, tavaly, na de a Haunter. A Haunter bevitt a bozótosba. Annyira, hogy azóta is ilyen ügyekben vagyok, mert egy kicsit elkapot azért, bár továbbra se tetszik minden, de azért van ez a valamennyire behatárolható hangzás, amit a Haunter is csinál, ami most eléggé az ínyemre való. Pénteken jött új lemez, a tegnapi buli meg videók alapján elég patent volt.

Egyébként a legelső cuccokon még ilyen blackened screamo cuccot toltak, amiből a 2016-os első nagylemezre, egy egészen érett, proggos death/black cunami lett. A prog technikai részen is ott van, köztudott rólam, hogy az esetek többségében, a hangulatot helyezem a technikázás elé. Sőt sok esetben még idegesít is a virgázás. Nem mathcore nem te, te király arc vagy. A texasi srácok viszont tudnak úgy proggoskodni, hogy az nem megy a hangulat kárára, sőt olyan okos és tartalmas melódiákat illesztenek, két cséphadarás közé, ami tovább emeli ennek a sötét misének a "fényét". Amit aztán csótánylelkű, disszonáns vortexekkel barmolnak szét, démoni horda módjára kavarognak a riffek, Mark Cruz meg úgy veri a bőröket, mintha az élete múlna rajta. A hangulat végig sötét és fojtogató, kátrányszag tömíti az orrunkat. Végig az, az érzésünk, hogy itt valami Nyarlathotep szerű szörnyeteg ébredését csodálhatjuk meg. A legszebb az egészben, hogy a lassú részekkel felépített atmoszférát, a gyors hadarásokkal sem verik szét, csak ugyanannak az érzésnek egy másik oldalát mutatják meg.

Amit egyébként a legjobban idegesít általában a tech death metal-ban, főleg. Az ez az üveges, steril hangzás, na az itt kanyarban sincs. Olyan szépen öblösen szól az egész, hogy elkell morzsolnom egy könycseppet minden egyes alkalommal, amikor le teszem a fülest a lemez végén. Ami viszont elég hamar eljön, az egész album mindösszesen 31 perc. Amikor már éppen elmerülnék Nyarlathotep szexuális abuzusában, amit a lelkünkön és az emberiségen követ el, vége is van. Az érzés szétfoszlik, slusz-pasz lehet újra indítani. Az tény, hogy egyébként egy korrekt kerek egészet alkot, ami főleg köszönhető a keretes szerkezetnek. Szép, elegáns gitár témákkal kezdünk és azzal is zárjuk le a történetet. Nekem ennek ellenére mégis van egy elég nagy hiányérzetem, mintha egy cliffhanger-rel hagytak volna itt. Lehet elkellet volna menni a robotba..

nyarlathotep végbélkúpja akarok lenni 8/10

Pár hete mikor ment a Roadburn, épp egy szeszesital kimérésben mulattam az időt és két kávés sour ale között jött egy értesítő a Gilead Media-tól, hogy nesze, zabálj Mizmor/Thou kollab lemez. Nem sok kellet, hogy ott hagyjam Dunwich-et és haza szaladjak meghallgatni, de nem tettem, kibírtam. Szívesen, ez vagyok én! Szóval csak úgy a semmiből elénk vágták ezt a szörnyeteget, mint valami mérgezett tápot a főtéri galambok elé, akik egyből rárepülnek és nem is tudják, hogy az életük és a lelkük az ára ennek az ínyencségnek. Az egész anyag teljesen titokban készült és az említett Roadburn fesztiválon debütált, élőben, gondolom badncamp-re is azzal párhuzamosan rakták fel. Az amit egyébként ezek a hollandok művelnek fesztivál alatt, az valami csillagászati magaslatokban járó brutalitás, mondom ezt úgy, hogy mindent csak videóról szoktam nézni és nem is érdekel az összes zenekar. Szóval igazából, jobban bele gondolva nem is meglepő, hogy itt volt hallható először az év egyik legjobb lemeze. Ez a két banda, egyébként is valahol a tejúton jár a színtér nagy részéhez képest, de ezt már elmondtam párszor, főleg a Thou a kapcsán. Akik a számomra teljesen érdektelen cover lemezek után, olyan kollaborációs anyagokat adnak ki sorban, hogy csak kapkodni tudom a fejünket.

Ez a kettő formáció azért nem áll annyira messze egymástól, hogy nagyon meg kéne lepődni azon, hogy megléptek egy ilyen lemezt. Kb evidens volt, hogy számíthatunk egy ilyenre, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Itt megint az a helyzet, hogy jöttek jobbról meg balról aztán az egyenesben olyat hoztak össze, amiben benne vannak a legjobb részek mindkettőből. Hasonló hagulatvilágokból érkeztek, de itt egybe fonódnak és hatványozódnak, a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség, a lelket likvidáló ambrózia, amit ők zenének neveznek. Nekem a Thou énekben mindig picit unalmas volt, mármint a zenéhez képest. Itt viszont Bryan olyat oda basz, hogy a pokol hét bugyrának a fala adja a másikat. Erre jönnek még rá, a melankólikus, depresszív riffek, amik kézen fogva vezetnek be a fájdalom labirintusába, ahol Bryan halál sikolya visszhangzik a falak között. Maga a zene nem túl bonyolult, simán megmarad a doom/sludge keretein belül, amibe Liam hozza a Mizmor-os black témákat tremolo melódiákat, amik viszont simán füllbemászóak és megjegyezhetőek. A ritmika és a váltások pedig olyanok, mintha patika mérlegen lettek volna kiszámítva az arányok. Mintha egy csónakban ülnénk, amit szépen lassan visz magával az ár, mi pedig csak gyönyörküdünk a tájban. Mert annak ellenére, hogy mennyire szívfacsaró lemezről van szó, tele van szebbnél szebb pillanatokkal és sötét romantikával. Annyira, hogy az, az egy óra simán elrepül úgy, hogy észre se vesszük. Amennyire nyers és erőteljes a srácok vokálja, a zene annyira simulékony és lágy, teszi mindezt úgy, hogy irdatlan súlyos. Ez most kicsit ellentmondásosra sikerült, de ha csak egy dalt is meghallgattok róla, tudni fogjátok hogy értem. Egy szó mint száz évvégi listás az tuti. Sőt szerintem ez a legjobb Thou és a legjobb Mizmor lemez is egyben, felnyomták egymást a csúcsra és onnan ugrottak fejest, a kénköves kínok, szilánkokkal tele szórt entrópiájába.

patkányméreg a léleknek 9.5/10

Amikor egy lemez a legutóbbi Cult of Luna kezdéséhez hasonló effektel kezd, akkor kezd valami jó érzés eláramlani bennem, főleg ha hip-hop-ról van szó. Nem mintha nem ismerném őket, pörgetem már pár éve a cuccaikat. Hála annak, hogy földönjáróistenMikePatton kiadójánál vannak. Mégis lemezről lemezre meglepnek, hogy ez egyébként mekkora királyság és úgy lesz az egyik legsúlyosabb lemez idén, hogy nem is metal. Pont mint tavaly a Lingua Ignota.

Az Ipecac Recrods-nal vannak ami azért jelent valamit és várhatunk tőlük egyfajta rendhagyó hangzást is. Amit már egyébként több mint 20 éve képviselnek, még valamikor a 90-es évek végén kezdték, amikor éppen felfutóban volt ez a picike színtér, amit industrial rap-nek hívnak. Sajátosságuk azóta is, hogy boom bap alapokra raknak olyan atmoszférikus, sötét és sokszor pszichedelikus beateket és témákat, ami simán elmehetnének, egy szétritmizált ambientnek is. A lemez egyébként még valamikor 2019-ben elkészült, de jött a vírus meg minden faszom és úgy gondolták, hogy ezekhez az embert próbáló időkhöz nem elég kemény és a sötét a lemez, ezért vissza vonultak, hogy dolgozzanak még kicsit rajta, ennek eredménye lett a Precipice.

A From Filthy Tongue of Gods and Griots óta ez a legdallamosabb lemezük. Amiért az a lemez a kedvencem, abban meg van ez is, mert hiába dallamos és hiába visz a kallszikus flow, fölfhöz vág és eltapos kegyelem nélkül. Nem jellemzőek a nyakatekert megoldások, mert tényleg dallamos, fogós témák és beatek vannak, Will dumája és stílusa is full klasszikus, mégis ezek ellenére is olyan sötét mint a kátrány és teljesen magával ránt, ha hagyod. Az olyan dalok mint a Heretic's Inheritence, ahol már szöveg nékül simán bevisznek az erdőbe, olyan beatekkel és mintákkal operál, ami egyből az agyunkba ég. A témák amiket körbe járnak az elmúlt 20 év alatt nem sokat változtak, nem mintha alap járaton változtak volna a dolgok, de számomra ők mindig a zenei részekben voltak a nagyon erősek. A téma most is hasonló, de addig amíg Billy Woods a múltba tekintve vázolja fel a jelen problémáit és veszi elő sokszor a kolonizálókat is. Addig, ők inkább a jövőbe tekintenek, egy hamu szürke, kihalt jövőbe. A hangulatok na meg a beatek alapján simán eszembe jutott a Cannibal Ox Blade of the Ronin lemeze, na meg a Szárnyas Fejvadász és a Vangelis zenéje is.Sötét víziók amik boom bap alapokból építkezve emelnek fel egy olyan hangulatot, ami letaszít a ködös és homályos nyomorúságba. Annak a nyomorúságába, hogy 20 éve ugyan arról van szó, és nem úgy néz ki mintha mostanában változás lenne kilátásban.

8.5/10