Alex CFről volt már itt rengeteget szó. Annyira, hogy amihez köze azt próbálom ide kirakni, annyira imádom a faszit, meg amit csinál. Ebből kiindulva nyilván mindent imádok, amiben benne, valamit jobban, valamit kevésbé. Az biztos az Archivist az nagy szerelem, és sajnálatos, hogy a szokásos három lemezes életútban gondolkoztak neki. Viszont itt van most a Slow Ends, ami arra hivatott, hogy az Archivist örökségét vigye tovább. Annyi különbséggel, hogy pont Alex hiányzik az Archivist felállásból, na meg Anna is, sajnos.

Szóval alapjaiban az Archivist világát viszik tovább, csak kiegészítik és előre lépnek egyet. A black metal kicsit háttérbe szorult. Vagyis inkább az van, hogy sok minden más jött az előtérbe. Van itt shoegaze, black metal, screamo, sőt még popos hatások is. Ezt az egészet sikerült egy nagy kerek egésszé formázni úgy, hogy igazából semerre nem leng ki az inga nyelve. Az egész olyan, mint egy nagy, lélegző, stílus kavalkád, bár nyilván a zsánerek olyanok, hogy azért összeférhetőek. Dalszerzés terén is voltak változások, mert már nem az viszi el a hátán az egészet, hogy kifacsar a hangulat meg, megesz a blastbeat. Itt kérem olyan katartikus csúcspontok és olyan béka segge alatti földhöz baszások vannak, mintha valami anime verekedés részei lennénk.

Már az ének, az extrém mellé bevágott shoegazees dallamos hangokkal meg eszi az ember lelkét. A gitár meg sír állandóan és nagyon igaza van. De olyan dallamokat és nyekergéseket is szállít néha, hogy csak kapkodom a fejem, hogy mi is akar ez lenni. Sokszor az az érzésem, mint legutóbb a Doldrum esetében, hogy mintha hallottam volna én már ezeket a témákat valahol. De, lehet csak az a baj, hogy szét hallgattam már a Respiret meg a hasonló hangzásvilágú bandákat. Így sajnos sok újdonságot nem szállítanak, viszont amit csinálnak az teljes erővel, érzelmekkel és a kiváló témákkal felszerelve. A hangzás nekem picit zajos volt, nem éreztem ide illőnek, valahogy nem vágott a koncepcióba. Egy tisztábbra kevert cucc sokkal jobban állt volna kik.

Kínban és cipőbámulásban főzött hideg gyümölcsleves ez, amiről kb tudjuk mire számíthatunk, viszont egy ilyen kurva meleg napon, nehéz jobb alternatívát találni. Megrágnak kiköpnek és néhány pillanat lebegés után mehetsz a cipőtalpuk alá, hogy jól kifacsarják a lelked utolsó épp szilánkjait is. Na mentem, megnézem lehűlt e már a levesem.

szomorkásan 8/10

Sokszor elgondolkodom azon, hogy a jelen bandák által kiadott lemezek vajon azért nem tetszenek, mert tényleg gyengék, vagy azért, mert a régiek is csak a nosztalgiafaktor miatt... Amikor ez a kérdés már valójában megörjít - illetve az a tény, hogy nem tudom megválaszolni magamnak - valósággal ráugrom a Bandcampen a "new arriwals" rovatra, és pörgetem az anyagokat. Erre is úgy találtam rá. Előtte kukáztam vagy huszat.

Az előbb önmagam felé feltett kérdésemre való válaszadásban a KOLP zenésze Knot is besegített. Szerinte rosszak a mai zenék, és jó black metalos archoz méltóan ezt ennyiben le is zárta. Biztos, hogy mi is változunk, de a szerzők is. Szóval: nem változtam annyit, ami azt indokolná, hogy szinte semmi nem tetszik manapság a metalban. Ugyanis kurva szar lemezek születnek. 

Az IN DEPTHS OF WINTER bemutatkozó anyaga viszont nagyon hatott. Az orosz Endless Winter gondozza, ahonnan már nem egy zseniálisan jó doom lemez érkezett. Ez ráadásul funeral doom, amely a világ leglesajnáltabb zenei műfaja. Egyszer valaki mondott egy olyant, hogy funeral doomot azok kezdenek el játszani, akik sajnálják a dobszerkójukat. De komolyan, ha meghallgatunk egy efféle ultralassú dalt és egy grindcore-t, és esetleg annyira elvetemültek vagyunk, hogy leütés arányszámot  is számolunk, kisülhet, hogy a grind kiadvány fél percében több dobütés van, mint egy egész funeral doom lemezen.

Az In Depths Of Winter lemez szerencsére nem az ultralassú alkategória egyik terméke, ezt normális agyú ember is képes élvezni (személy szerint semmi bajom a hiperlassú vonulattal). A dallamenetek eléggé klasszikusan oroszosak, pedig finn egyszemélyes formáció ez. Trump szerint Finnország Oroszország része, mi viszont tudjuk, hogy még vodka szempontjából sem. A dallammenetek alatt jól megválasztott és izgalmas harmóniajáték megy, igazi több dimenzióban operáló alkotás ez. A szintetizátoron nem csak a megszokott pad hangszínek mennek, hanem finoman prímek is be vannak csempészve. A hörgés egysíkú, de nagyon mocskos, gyilkos. Amit egy kicsit hiányolok, az a tempókkal való izgalom, mert bár funeral doom az lassú vagy semmilyen, időnként nem tilos egy kicsit megtörni az alvást.

Nagyon hálás vagyok a szerzőnek Juho Huuskolanak és az Endless Winternek is, hogy megleptek ezzel az anyaggal. Akik nem megveszekedett hívei a temetői hangulatnak, de próbálkoznának, azoknak is bátran ajánlom. Kedvenc dal: Nothing Left Unfinished.

9/10

Bőrgatyában a fasz feláll, akárki, akármit mond, még mindig jó az USA black metal. Ez a lemez is azok sorát fogja erősíteni, amit teljesen véletlenül találtam, de emellett igazából semmi különleges nincs benne. Sok helyen hivatkoznak rá mindenféle experimental, post, meg avantgarde jelzővel, amit azóta se nagyon értek. Ha valaki elmagyarázza, mi ebben a kísérleti vagy nem megszokott, azt megköszönöm. Szerintem itt csak egy simán baromi jó, dallamos, szanaszét riffelt, pudvás black metalról van szó.

Kettő dolog van, ami először szembe tűnik. Az egyik, hogy olyan tisztán szól, mint valami hegyek közt futó patakocska, ahova az őzek járnak inni, a kis cukorborsók. A másik meg az, hogy valamiért nekem végig az volt az érzésem, hogy én ezt már halottam valahol. Itt most nem arra gondolok, hogy ezerszer eljátszott témákat tolnak, jó, mondjuk kicsit igen. Hanem valahogy déja vu érzés lesz úrrá rajtam, amikor hallgatom. Egyszer még az is az eszembe ötlött, hogy tiszta Satyricon, de ez meg nyilván hülyeség. Mivel denveriek, mindenki A Wayfarerel dobálózik, amiről az én nem népszerű véleményem mindig is az volt, hogy egy közepes zenekar. Ennek egy része az a trauma, amit akkor kaptam mikor még csak ismerkedtem velük. Dobálóztak itt a western black metalal, erre sehol egy szájharmonika, vagy bendzsó, vicc az egész. Lényegtelen is, arra akarok kilyukadni, hogy Doldrum egy rosszabb napján kenterbe veri a Wayfarert, na bumm.

Pedig nincsenek nagy titkok vagy hatalmas megfejtések. Egyszerűen, vannak rohadt jó riffek, amik köré tudtak még jobb dalokat írni. Mindennek van eleje, közepe és vége. Minden dal indul valahonnan, tart valahova, és meg is érkezik. Nyilván hülye vagyok az ilyenekhez egyébként, de simán érezni, hogy itt valami nagyon komoly dalszerzési mókolások mentek végbe. És hogy ebbe a 37 percbe bele passzíroztak mindent, abból, amit jelenleg tudnak, miközben levágtak minden felesleges nyesedéket. Ehhez jön Rat Deveaux változatos vokálja, a rohadt jó modern keverés, amiben kihallani mindent, és még sem egy steril fos halmaz. Meg persze az, hogy szerencsére egyre több amerikai zenekar kezd rájönni, hogy nekik is tök érdekes a folklórjuk, amit végre nem félnek kihasználni. Ezt még nyakon öntötték egy kis okkult, szellemes ektoplazmával, aminek eredménye egy elég vastag hangulat lett. Amit még mindenféle effekttel, vagy épp hangszeres játékkal emelnek is. Baromi erős és hangulatos lemez. Ha valaki még ez után is azt mondja, hogy gyenge az USA black, az akkor nyalja ki a kusza dekkem.

pudvásan modern 9/10

Ha John Hoffman neve mond neked valamit, akkor jó helyen jársz. Ha nem az se baj, de mivel a Barlangban bóklászol, legalább az a név, hogy Weekend Nachos tuti, hogy mond valamit. Hogy az sem? Akkor bassza kutya, mindegy. Ha ismerősek az előbb emlegetett dolgok, mármint John Hoffman cuccai, akkor kb. sejtheted, hogy mire kell itt számítani. Ha viszont nem, akkor sajnos az én érték ítéletemre kell hagyatkoznod, de annyit mondok, nem véletlenül van itt az oldalon.

A Weekend Nachos már régen a földbe állt, sajnos. Viszont, van helyette Ledge, amit tartok, hogy All I Hope For továbbra is az utóbbi évek egyik legjobb sludge lemeze, amiről anno, meg is emlékeztem a Forgácson. A Stomach pedig a Ledge dolgait viszi továb. Itt hősünk megint egyedül dolgozik, legalábbis nem találtam utalást rá sehol, hogy lenne segítsége. Valószínűleg, mint az előző bandáinál, majd ez is zenekarrá növi ki magát, hogy utána az egyedül zenélésre vágyva egy újabb projektet hozzon létre. Aminek én kifejezetten örülök. Mint mindig az irány megint csak hasonló, de az arányokkal volt egy kis babrálás. Amíg a Ledgeben elég komolyan mentek a váltások és a témázgatások, addig itt kicsit egyenesebb az irány, néhány minimális kitérőtől eltekintve.

A recept egyszerű: minden geci lassú, kivéve mikor nem, mert akkor powerviolence. De, ha ez még nem lenne elég, telibe van verve kakofón noise idegborzolásokkal. Meg a szokásos Hoffman vokállal, aki megint valami démon fasza mellől hőbörög, a pokol sokadik bugyrából. Négy dalban és fél órában, kapunk mindenféle depresszív, antiszociális fájdalom kiáltásokat, és nyomorúságban lubickolást is. Kell ez nekünk? Nyilván kell! Lassú és monoton, minden perce a kín egy megtestesülése, leránt a kátrányos iszap legmélyére. Zúg, búg, visít, és olyanokat gerjeszt, amitől jómagam is begerjedek. A noise a nihilista elme tápláléka, itt meg lehet zabálni dögivel, mint tyúk a taknyot, amiből a Hell Vill óta nem jön ki. Ennek a faszinak egyértelmű, hogy van valami baja, hogy késztetést érez arra, hogy ne csak egy vagy kettő zenekarral, hanem állandó szállítója legyen a fájdalomnak, a kilátástalanságnak, a modern emberi lélek mocskának. Az meg már a saját perverziónk, hogy ennek nem, hogy örülünk, hanem állva tapsolunk. Én legalábbis biztos. Nyilván tetszik a lemez, mert Hoffman. Az viszont tény, hogy a hangulat az, ami elviszi a hátán, hiába van benne kb. minden amiért rajongok, még sem sikerült olyan erős dalokat írni, mint pl. az előző Ledge karikára. Elméletileg már készül a nagylemez, én várom, van egy olyan érzésem, hogy minden kertelés nélkül le fog taszítani a mélybe, és még komolyabbak lesznek a dalok is.

okádék 7/10

Múltkor mikor nézegettem, hogy Dylan kivel nyomja a Collapsed Skullt, akadt meg a szemem, az egyik arc insta oldalán, ahol a tavaly kijött hip-hop lemezét promozta. Már a borító és a név sejtett valamit, hogy itt valami nagyon sötét és nyers dologban lehet részem. Hát, nem tévedtem sokat.

Sőt, igazából semennyit. Ami igazából sokadik hallgatásra tűnt fel, tegnap, mikor munkába menet hallgattam, azonnal utána pedig a Collapsed Skullt, az az, hogy le se tagadhatná Jordan, hogy mindkettő az Ő cucca. A Skullos sample-rek, nem hasonlóak ahhoz, amik itt mennek, hanem szerintem kb a tavalyi lemezről lemaradt dolgokat hasznosították újra. Így adja is magát, hogy ez a lemez a Collapsed Skull rap kis-nagy tesója. A hangzás, az attitűd, a hangulat szinte ugyanaz. És itt jön az a dolog, hogy amikor metalos vagy hardcore arcok csinálnak hip-hop lemezt, annál kevés jobb dolog van. Az a nyers, dühös, frusztrál tenni akarás árad az egész 20 perces anyagból. Szinte szét pattan az egész az energiától.

És hogy mennyire nyers? Szarul kevert, 36 Chambers. Meg van a Bring Da Ruckus csettintgetése? Na itt az egész lemez, pont ugyanaz az attitűd. Mellé még egy kis Gravediggaz, meg kurva para horrocoreos témák keverednek a Jedi Mind Tricks, Vinnie Paz meg hasonló latinos arcok cuccaival. Ennek eredménye egy nagyon izgalmas anyag, amin mondjuk nincs semmi nagy megfejtés vagy újdonság, de úgy baszták ide a 90-es éveket, mintha valami időutazás lenne. A beatek ütnek jobbról, balról nincs kegyelem és mindegyik teli találat, amire teli találat flowk mennek. A featek közül mondjuk eddig egyet se ismertem, de ezután simán rámegyek bármelyikre. Osztályharc, rasszizmus meg minden, ami hardcore, előadva mindenféle üvöltözés nélkül, nagyon kellemes flowkkal, visz magával sorról sorra. Mégis érzed, hogy ez az egész egy kibaszott dühös kiáltvány. Aminek egyetlen célja a dühöngés, hiszen eredménye ennek úgy se lesz, ha meg ráakadtál valószínűleg újdonságot nem fog mondani. De azért néha jó, ha újra felmondják a leckét, csak azért, hogy ne felejtsük el mi a szitu éppen.

mocskos 9.5/10

Akik követik az oldalt, azok már tudhatják, hogy nem szoktunk koncertekről írni. Továbbra is tartom, hogy azt hangulatot vagy történést úgy se lehet írásban visszaadni, ami egy koncerten lezajlik. Legalábbis nekem biztos nem menne. Ennek ellenére most mégis egy ilyen írás lesz, a szokványosnál talán hosszabb is, vagy még nem tudom. Szokásomhoz híven impulzusszerűen pötyögöm azt, ami éppen jön. Szeretem azt gondolni, bár nem az én tisztem eldönteni, hogy ez a bohóckodás, amit ezen az oldalon csinálunk, mentalitásában, attitűdjében meg persze zenékben is egy bizonyos közegnek a része. Nem mondom, hogy a hazai underground, mert tökre nem, inkább csak egy kis szeletének. Ez most lényegtelen is. A lényeg az, hogy a hétvégén volt egy esemény, ami ennek a bizonyos a közegnek volt az örömünnepe. Jómagam, mint vendég vettem részt, Dunwich viszont elment önkéntesnek. Így adta magát a zseniális, formabontóan egyedi ötlet, hogy Kicsimmel írunk egy közös beszámolót. Én, mint senkiházi sznob fizető vendég, Ő meg, mint workingclass scum.

Pont a  minap megkaptam, hogy kötekedő vagyok, meg uszító meg semmi se jó, lehet van benne valami. Szóval előre szólok ez most nem csak egy felszopás lesz. Mondjuk annyira nem is szokásunk olyanokat írni, ha csak meg nem fizetik *kacsint,kacsint*. Úgy gondolom, meg éreztem is a hétvégén, hogy a Hell Villt valahogy, egy picit mindenki a sajátjának érzi, így fontos említeni olyan dolgokat is amik nem működtek. Amiken lehet javítani, hogy legközelebb még faszább legyen. Másik, amit megint csak leszögeznék, hogy én igazából nem vagyok egy tipikus fesztivál arc. Életem első komoly fesztiváljára 27 évesen mentem el. Ennek egy egyszerű oka van, hogy addigra volt olyan anyagi hátterem, hogy meg engedhessem magamnak. Ezt csak azért mondom, mert ennek okán nekem kimaradtak ezek a sátrazós, bebaszva árokban fetrengős dolgok fiatalon, amire ma nosztalgiával gondolnék. Így valamilyen szinten kevésbé érzem relevánsnak azt, amit mondok.

Amikor kiderült, hogy megújul a Hell Vill, olvastam sok helyen, nekem is mondták, hogy ez így már szar. Tény, én is sajnáltam, hogy oda lett a klub jellege. Viszont teljesen megérthető, hogy 16 év után, kellet már egy kis vérfrissítés, elmozdulás valamerre, hogy több lehessen ez az egész. Az is tény, hogy én is szívesebben néztem volna egy Jacket vagy egy Haramiát, a Subi meg Lazarvs helyett. Viszont teljesen érthető, hogy miért lettek meghívva. Mellékesen meg, mind a kettő kiváló élő produkció. A kezdeti szivárogtatásokat, meg a világbajnok lineup-ot látva, egyre jobban vártam. Amikor kicsim meg küldte a képeket, hogy építkeznek, még jobban.

Mivel öreg vagyok Egerben szálltunk meg. A kijutás elég könnyen ment, simán kilehetett bő 20 perc sétával és buszozással jutni, aprópénzért. Persze lehetett volna fesztivál járat a városból, de teljesen érthető, hogy ezt még miért nem vállalták be. A taxi társaságoknak viszont lehetett volna szólni, hogy itt kint egy fesztivál van, mert viszonylag olcsón 5-6 ezerből be lehetett jutni Egerbe, viszont sokat kellet várni. Meg néhányan úgy gondolták, hogy ha jön egy taxi, aki kapja marja sakál stilóba lehet beszállni és teperni haza, szóval oda kellet figyelni, főleg szombaton. Becsekkolás szuper gyors volt, sor se volt, semmi. Az fura volt, hogy senki nem nézte át a táskákat, szombaton még a karszalagot se csekkolta le senki, kint ültek a biztiőrök, de kb leszarták ki jön-megy. Nem tudom, hogy mondva volt nekik, hogy vegyék lazán, vagy maguktól voltak ilyenek. Értem én, hogy egy család vagyunk, underground, mindenki jó fej, meg ilyenek. De sajnos ez nem így van, minden harmadik-negyedik ember egy faszfej. Ha egy őrült fasz lettem volna, simán besétálok jegy nélkül, egy rugós késsel és megyek a Téveszmére táncolni. Aztán meg kitudja mi történik kettő Liquid Cocain után. Elég szélsőséges szcenárió, de simán megtörténhetett volna. Beérve kiderült, hogy ez egy bazi nagy placc, amin elég szellősen lettek elpakolva a cuccok. Simán ellehetett férni, nem volt tömegnyomor sehol, mindig le lehetett ülni, a kalózos témák meg kurva menők voltak. Egy kicsit tényleg olyan volt, mintha a hétvégére egy másik világba csöppentünk volna. A két színpad nem zavarta egymást, bár a nagy színpadnál nem értettem miért kell kerülve menni, de biztos volt valami technikai oka az elrendezésnek. A toitoi-ok elsőre kevésnek tűntek, mégis csak egyszer kellet sorba állni egész hétvégén és még szombat este is kulturáltan néztek ki. Volt normális angol wc is, amiért jár a rohadt nagy pacsi. Egy szó, mint száz, a technikai része szinte hibátlan volt. A Barholeos fiúk-lányok nyomták ezerrel. Kaja választék lehetett volna picit több is, bár én simán ellennék Boraccho kaján életem végéig. Azóta is vissza sírom az alkar nagyságú buritót. Azt meg aki a fagyist oda hívta minimum koronázzák meg, mert ennél kevesebbet nem érdemel! Talán még annyit ide fűznék, hogy este az utakat kicsit jobban kilehetett volna világítani. Mert egyébként is elég sok hepe-hupa meg lyuk volt mindenhol, simán orra lehetett esni, ha nem figyelt az ember. Valami minimális világítás kerti szolar lámpák, üvegbe gyűjtött szentjánosbogarak, bármi, elfért volna még.

Ami a legfontosabb volt az a hangulat. És azon tényleg nem lehet sehol fogást találni. Mindenki, aki ott volt, ha dolgozott, ha csak szórakozott, hozzá adott valami minimálisat ahhoz, ami ott létre jött. Tényleg végig olyan érzése volt az embernek, mintha részese lenne valaminek, és még Dominic Toretto is elégedetten csettintett volna, ennek láttán. Pedig ugyan úgy ott voltak, azok a tipikus arcok, akik engem kurvára idegesítenek. De az volt a levegőben, hogy itt mindenki egytől-egyig azon van, hogy fasza legyen minden, mintha a saját gyereke lenne a Hell Vill, nem csak a Somáéké. Tök jó volt látni a kis profil képeket messziről, akiket a memek alatt szoktunk látni kommentelni vagy csak reagálni. Volt, akivel sikerült váltani pár szót, ami a hétvége egyik fénypontja volt. És annak ellenére, hogy nem nagyon szocializálódtam, ilyen téren mégis teljes feltöltődést adott, már maga a közhangulat is. Itt most megint kiemelnék valamit: még pénteken volt egy srác a kis színpadnál, aki tönkre vágta a bokáját, de olyan szinten, hogy akkorára dagadt, mint a fejem. Nagyon sajnáltuk szegényt, rendesen ráfutott a lófaszra egy ártatlan ugrással meg egy rossz érkezéssel. Mondjuk másnap már ott bicebócázott megint, nyakig gipszben, mint egy hős. Innen is küldjük a pacsit, menő vagy!

A zenekarok meg. Hát azok meg úgy adtak elő, mintha az életük múlna rajta. Nem volt megúszós buli. 40 fok, tűzőnap de így, mindenki egytől egyig bele adott apait anyait. Akkor is, ha csak ketten álltak előttük, a többiek meg az árnyékban. Nagyon nem is tudnék mit kiemelni, én kb egyikről mentem a másikra, mert mindig szólt valami, ami érdekel. A nemecsek délután háromkor brutál volt. Nagyon jó volt látni egy olyat, amit a hate5six videókból irigyeltem mindig. Amikor a semmi közepén, kint a putri színpad, tűzőnap és mégis megy az abálás, mintha nem lenne holnap. Mert itt ez történt, hiába nem voltak sokan, akik meg is mozdultak, az energiák így is szárnyaltak. Meg elég komikus élmény volt, a pit mellet nyalni a bodza fagyit, de hát meleg volt :D Délután négyre nem tudom ki tette be a Borut, de már előre temettem. A legviccesebb, hogy működött. Ott álltunk maximum öten, folyt a víz rólunk meg a srácokról is. Az egész olyan volt mintha egy bugyogó kátrányos vödörben lennénk, ők meghúzzák a talpalávalót a süllyedésünk mellé. Az pedig tovább emelte a hangulatot, hogy az, aki pár perce még a színpadon őrjöngött, sok esetben utána sörrel a kézben a következő zenekarra őrjöngött az emberekkel. Ettől ilyen full haveri dolognak tűnt az egész, mert mondjuk azok is voltak. Azért pedig, hogy a Subscribe-on (a technika ördöge szólt közbe itt is) kívül egy zenekar sem késett és mindenki pontosan időben kezdett, meg, hogy ilyen brutálisan jól szóljon minden, nem tudom hány szüzet áldoztak fel, de biztos nem keveset.

Annyival tudom zárni, hogy kisebb hibái ellenére ez egy zseni hétvége volt, egy zseni szervezéssel. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb dolognak a della szabott határt, viszont ettől függetlenül még lehet róla beszélni. Remélhetőleg úgy jött ki a lépés, hogy jövőre ugyanitt, talán egy kis finomhangolással még faszábban, de találkozunk. Addig is köszi mindenkinek, legyen zenekar, szervező, önkéntes, vagy egy random valaki, aki olyat mesélt, hogy majd be hánytam <3 DIY or Die, meg ilyenek, kösz cshő.

Dunwich:

 Ilyen faszán összefoglalt és ennyi szöveg után kicsit nehéz elkezdeni a saját részemet, de megpróbálom elmondani az eseményeket az én, illetve a „mi” szemszögünkből.

Kezdem is a legelején, mikor a Hell Vill kitette, hogy lehet menni önkénteskedni rögtön ráugrottam a témára. Egy jó ideig nem is kaptam semmit, végül rákérdeztem, hogy mi a helyzet, kiderült, hogy mocskos mód elrontottam az email címemet, ami azért elég szürreális volt, de Zalánék pikk-pakk segítettek a helyzeten és már bent is voltam a kib*szott CREW-ban! Ezúton is még egyszer ezer köszönet érte!

2022.06.15-én este csatlakoztam a kiskalózokhoz a Blues Hill Parkban, voltunk is vagy 25-en. Mint megtudtam a főszervezők közül többen már szombat óta lent vannak, arról nem is beszélve, hogy hányszor voltak terepszemlén, mire eljutottunk eddig. Nyomattunk egy gyors bemutatkozást, hogy ki miért van ott és egy dolog igazából mindannyiunkban közös volt, az underground szeretete. Én mondjuk kalandvágyból és kíváncsiságból is mentem, de ezzel sem voltam egyedül, majd természetesen sörözésbe csapott át az este, de ezt senki nem bánta.

2022.06.16-án csütörtökön reggel elkezdtük a munkát. Elkészítettük és kihelyeztük azokat a csudálatos táblákat, amiket láttatok a helyszínen, csináltunk hidat, áramot, kukákat, vizet, világítást, közösségi színpadot, a kalózhajónál pultot építettünk, kordonokat helyeztünk el, egy szó, mint száz annyi munka volt, mint csillag az égen. Mikor egy munkafolyamatnak neki kezdtünk az hozott egy másik problémát, amit előbb megkellett oldani, hogy az eredetit folytathassunk és így tovább. Őszintén szóval csütörtökön délelőtt volt egy pillanat a közel 30fokban a napon, hogy lehet rossz buszra váltottam jegyet, de amilyen gyorsan jött ez a gondolat, pont olyan gyorsan távozott is.

Közben a színpadtechnikások építettek a színpadot és a hangosítást a kis- és nagyszínpadnál, a Barhole-osok szintén sokat jöttek mentek, az Empire Merch sem unatkozott és mindenkinek volt valami kérdése, kérése a szervezők irányába. Végül csütörtök délután megszólaltak a hangfalak, ami nekem például tök nagy pluszt adott, egyébként volt olyan csapat, aki este 11körül még a kordonokat pakolászta, össze, hogy ne péntek reggel kelljen majd vele szopni.

Elérkezett a péntek…, délután kapunyitás és még mindig rengeteg meló volt mindennel, nyilván ahogy haladtunk előre, úgy találtunk még valamit, amivel érdemes lenne foglalkozni. Valami fura okból adódóan nekem pont úgy jött ki a dolog, hogy a közösségi színpadot kezdtük el összerakni kora délután és egyszerűen ott ragadtam egészen késő estig, de nem is volt ez baj, mert sikerült lepacsiznom Quixotic-kal. Úgy érkezett meg, hogy a színpad, amin fellépett volna még darabokban volt… ennek ellenére egy hihetetlenül jófej, segítőkész és profi faszit ismerhettem meg a személyében, még ha csak futólag is, szóval hatalmas pacsi érte és azért az iszonyat buliért, amit még hajnal 4-ig leművelt!

Sajnos a péntekről sokat, pont emiatt a színpados történet miatt nem tudok mesélni, viszont az Omega Diatribe-ra még pont sikerült oda érnem, hogy a színpad mellől nézhessem végig, ahogy a tömeg szétszaggatja a színpad előtti kordont és résztvehetttem a „kitalál több gyorskötözőt a következő koncert kezdete előtt” című mókában, ami nekem már olyankor nem tűnt, viccesnek minden esetre az tény, hogy ez egy kúrva nagy buli volt. Hajnal három körül ért utol ”a nincs mit csinálni”, szóval a sátramból hallgattam még kicsit a Quixoticos bulit és a hidegben aludtam egy jót. Apropó sátrazás…, én eskü készültem a hidegre, plusz zokni, pulcsi, vastag naci, hálózsák, de a 10 fokra nem lehet felkészülni maximum megszokni.

Szombat, szokásunkhoz híven 8 körül már mindenki ébren volt, reggeli, eligazítás aztán uccu neki bátyja, mert mire a fesztiválozók is magukhoz térnek a szemetet jó lenne összeszedni a rendezvény teljes területén, illetve az előző este észlelt, vagy épp keletkezett hibákat ki kellene javítani. Ezen a napon bevállaltam a közösségi színpad hangosítását, így a Kerekasztal beszélgetések résztvevőivel előtte utána tudtam pár szót beszélni, ami amúgy baromi izgalmas volt. Ezek után a Nukullos srácok Metal Quiz rendezvénye következett, ahova kicsit én is beszálltam, ha másnem egy kevert erejéig mindenképp és amúgy jól el is bohóckodtuk ott az időt. Innentől kezdődött a nagy betűs szabadságom, amilyen koncerteket szerettem volna megnézni, mindre sikerült elmennem, ha időnként valamit kellett sos-ba akkor besegítettem, de ez nem volt téma… végig őrjönghettem a Bipolarist, a Téveszmét, sikerült belekukkantanom a Lazarvsba és igazából nekem a Holi volt az egyik legfontosabb fellépő a fesztivál folyamán és láthattam élőben, úgy, hogy közben a HocusPony zenekar kísérte, egyszerűen zseni volt az egész! 3 óra körül ismét feladtam, de hozzátenném, hogy a nagyszínpadot a Lazarus után a technikusok elkezdték bontani és hajnal 4re konkrétan el is tűntették.

Gondolhatnátok, hogy vasárnap már mindenki nyugodt volt a szervezők közül, de hazudnék, ha ez így lenne. Ekkor kezdődött meg a nagybetűs összepakolás. Amit az elmúlt napokban felépítettek és felépítettünk, azt most módszeresen vissza kellett bontani, hogy mindenki elpakolhassa és elszállíthassa majd a sajátját. Én egészen 6ig segédkeztem ebben, majd én is távoztam. Az önkéntes csoportból értesültem, hogy hétfő este 6kor hagyta el az utolsó járgány felpakolva a völgyet… jó hosszú hétvége lett ez.

És megérte? HÁT, HOGY A VIHARBA NE!!! A fő szervezők hónapokat toltak abba bele, hogy ez a fesztivál, úgy nézzen ki ahogyan és mi önkéntesek is beletettük azt, amit beletudtunk. Rengeteg sok élménnyel, új ismeretséggel érkeztem haza a fesztiválról és egy kicsi ürességgel, mert egy kis darabom még mindig visszavágyik abba a völgybe Felsőtárkány mellé, de pontosan ezért fogok jövőre is részt venni a fesztiválon, mint önkéntes, mert jó volt ennek a nagy családnak a részese lenni. Talán az utolsó olyan fesztiválok egyik még a HELL VILL ahova az ember beteszi a lábát és úgy tudja a kapun kívül hagyni a mindennapok gondjait, hogy tudja haza érkezett, HELL VILLbe.

A világbajnok képeket Vitéz Marcelltől és a Bands Through The Lenstől loptuk, köszike!

Az van, hogy Azak-al azóta is dumálgatunk és mesélt egy olyat, amitől támadt egy új rovat ötletem. A lényeg az, hogy ne csak a béna meme-eket, meg a fogalmazási és helyesirási készségeimet sárbatipró írásokat toljam, olyan zenékről amik szinte csak engem érdekelnek. Zenészek, koncert és turné történetei lesznek itt, a saját szavaikkal elmesélve, csak úgy kaotikusan és ömlesztve, mert az punk. Tömören és lényegretörően, ami simán befér addig amíg várod a buszt vagy mész két megállót a metróval. Aztán vagy lesz folytatás vagy nem. Van folytatás, olvassátok szeretettel Nagy Gábor történeteit.

Régen sokka’ minden jobb vót

 Első „komolyabb” bandámmal a Zalában koncerteztünk, talán 2004. magasságában. 3 zenekar, egy Győrből, kettő pedig Kecskemét vonzáskörzetéből. A saját bandám nagyrésze vonattal ment oda, kb egésznapos út volt. Egy tag külön kocsival, meg a cuccainkkal.
Amikor megérkeztünk a helyre, akkor kezdett kiderülni, hogy a történet több sebből vérzik, mert a bulit meg sem hirdették, ráadásul valami menő „igazi punk banda”, vagy annak másolata játszott a környéken.
Ekkor közölte velünk a tulaj, hogy a belépőt is nekünk kell szedni….ez mondjuk nem volt nehéz, attól a kb 7 db fiataltól, akik ott csocsóztak, iszogattak.

A belépő a 3 bandára talán 800 forint lehetett, egyik csocsós fiú együttérzően ránk nézett, és azt mondta:

• Én is zenélek, tudom milyen ez.

Majd odacsúsztatott egy zöld, papír kétszázast, mondván „ennyi van”.

Láttuk, hogy nem lesz nagy a bevétel…szóval nekiálltunk bulizni.

Lement a koncert, majd a buli végén szállásadónk egy plusz autóval jött segíteni a tagok elszállítására. Az első autót megpakoltuk cuccal, meg emberrel, amikor az ajtóban megállít a klub tulaja.

• Figyi srác, ki kellene fizetni a keverőst. 15000 Ft.
• Természetesen, bepakoljuk a második autót, és beszélünk. – vágtam rá higgadtan, magamat is meglepve.

A tulaj bement, vehemens énekesünk jött oda, hogy „Kit kell megverni, mit szólt be a csávó?!”

Jeleztem neki, hogy senkit, foglaljon helyet a gépjárműben. Valahogy bekászálódtam még az utolsó kanyarra, majd futva hagytam el a helyet, sürgetve sofőrünket a gyors távozásra.

A tulaj még futott utánunk egy darabig, aztán feladta.

Fire in the Disco

 A Sziget Metal Hammer sátrában voltam életem első Fear Factory koncertjén. Nem tudom kinek volt az ötlete ezt a produkciót betenni egy sátorba, de valahonnan innen eredhetnek a gőzölős (?) jóga gyökerei. Gyakorlatilag annyi pára volt a helyen, mint egy „majombaszatóban”…a szag is hasonló volt.

A Sziget ezek ellenére is egy igényes fesztivál maradt, mivel a porolós, kiégett gyep, vagy az életveszélyes, sörtől ragadós, cipőlevevős ponyvapadló helyett egy, raklapokra szegelt, préselt falemezeket tartó padlózattal kecsegtetett.

El is indult az őrület, halál fala, kicsiben, nyakba ülős pogó, kicsiben, crowdsurfing, kicsiben.

Lement pár szám, mire a pára, és a random ital kombó annyira megfogott, hogy hátra mentem, a biztonságos, bólogatós közönségrészbe.

Ahogy így ballagtam, udvariasan terelgetve a sok fiatalt, egy kellemes illatra lettem figyelmes. Nagyon tájidegennek tűnt az égő fenyő szaga, először azt is hittem, behaluztam valami tábortzüzet. Majd lenéztem a padlóra, ami be volt törve egy 20x20-as szakaszon, és a nagy valószínűséggel oda hajigált csikkek felizzottak, a rokkerek ugrálásától meg ez a szendvics-padlózat fújtatóként táplálta a parázst.

Ennek a fele sem tréFA…gondoltam, meg amúgy is fenyő volt.

Jeleztem a köröttem állóknak, hogy ez így nem lesz jó…a keményzene kedvelők legyintettek, majd szép lassan egy kb 6 fős kör kialakult, és módszeresen levizelte a zsarátnokot. Mindezt persze egy körkörös pogóbiztosítás mellett.

A végén megköszöntük egymásnak a kooperációt, és visszamentünk táncolni.

Idén egymás után jönnek a pöpecebbnél pöpecebb grind és powerviolence lemezek. Itt is van a következő, ami mondjuk kint van egy ideje, csak szerencsétlenségére akkor jött ki mikor a Collapsed Skull, én meg ugye azóta is Dylan szopkodásokban vagyok. Pedig ez is egy olyan lemez ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Mindenhol veterán grinderekként emlegetik őket, bár azt nem értem miért, mert "csak" 18 éve űzik az ipart. Bár amit és ahogy csinálják attól tényleg igazi öreg rókának tűnnek. Pedig nincsenek nagy trükkök, de ami van az olyan jól müködik, hogy elviszi az egész lemezt a hátán.  Ők is a szokásos sokadik húsdarálóként kezdték, egy nagy adag punkos attitűddel. Nincs is ezzel baj, elég faszák voltak már akkor is. De az évek alatt alig észre vehetően, aprócska lépésekben adagolták a ravaszságokat, az alap recepthez. Aminek az eredménye majd 20 évvel később a Pure Joy.

Azok a ravaszdi húzások a szokványos sludge-os, pv-s trükkökön kívül pedig az, hogy ez a lemez igazából egy 90es évek végi noise rock/grunge lemez. Csak éppen a dobos nem tud a seggén ülni és szanaszét blastolja az egészet. Ebből pedig egy nagyon érdekes és jobbnál jobb témákkal teli lemez kerekedik. Ami közben, pedig egy rohadt gyors, kegyetlen és irgalmat nem ismerő punkos kivégzés, mindösszesen 16 percben. A hangzás valami fenomenális. A gitár hasít, nyes és vág, a basszus dorombol és bömböl, a dob meg úgy veri a tamtamot, mintha nem lenne holnap. Ami nem merül ki a blast worship-ben, van, hogy olyan fifikás ritmikákat kalapál, hogy függvény táblázat kell a leolvasásához. A hangzás meg tényleg gyönyörűen szép és gazdag, már amennyire egy ilyen lemez szép lehet. Rövid mint ez az ajánló, mert hallgatni kell nem olvasni. Baszki.

aprítós 9/10

*Insert random bevezetés*

Szia Gábor! Köszi, hogy vállaltad az interjút meg, hogy elmondasz dolgokat megint, amiket már elmondtál a két hete tartó beszélgetésünkben. Biztos vannak, akik nem tudják ki vagy. Mond el kérlek hol, mikor kezdted ezt a gitárral bohóckodást, milyen régi és aktív bandáid vannak, voltak?

Én köszönöm a lehetőséget és a megtiszteltetést. Valamikor 16-17 éves koromban kezdtem gitározni, majd basszusgitározni. Az első, középiskolás próbálkozások után, komolyabb dologba az Xtigmaticcal kezdtünk, szülővárosomban. Majd jött a FreeFlyZone, vele párhuzamosan beugrás a Locust on the Saddle-be, a FFZ Godgiven-né alakult, távozásom után a rövid életű Mūshinban basszusoztam, majd megalapítottuk a Lanterni-t, aztán a Grace of Kairóst, tavaly pedig elhívtak az Entrópia Architektúrába játszani.

Entrópiába, hogy kerültél be? Volt valami meg hallgatás, amit mondjuk kétlek. Vagy ismertség alapján?

A srácokkal pár éve jó barátságot ápolunk, és amikor Egr kiszállt, tudtommal ő maga is engem ajánlott.

A többiben pedig akkor alapító tag vagy? Sőt nekem az a benyomásom, hogy a Lanterni van valamennyire az első helyen?

A Lanterni az a banda, amiben a leginkább megvalósíthatom magam, a többiekkel együtt, de mindegyik csapatomat szeretem. Valamint a Lanterni tagjait ismerem a legrégebben. A Grace of Kairós Susana nagyon egyedi és magasszintű muzikalitására épül, az Entrópia pedig egy nagy leviatán.

Ezt abból vezettem le, hogy feltűnően a Lanterni-nak van a legtöbb anyaga és a több bulija is talán. Az Entropia Leviatán módjára is mozog. Nehezebb ott összehozni a dolgokat?

a Lanterni-ban az alkotási folyamatok, bár ténylegesen 4, majdhogynem teljesen különböző emberről beszélünk, intenzívebbek, több a próba. Az Entrópia menedzsmentje mostanában találja meg a konkrét kerékvágást...stay tuned

És a Kairos-al mi a helyzet? Az viszonylag egy frissebb formáció.

Sajnos a GoK dobosa úgy döntött, más irányban szeretné folytatni. Úgyhogy ott van egy újra tervezési fázis. De üzemelünk. Ugyanitt: dobost keresünk.

Mindegyik projektben részt veszel a dal írásban, szövegben vagy zenében?

Mindegyik projektben megírom a saját részeim (basszus, vokál). A Lanterni-ban és a GoK-ban van, hogy szöveget is írok. A Lanterni-ban közösen "komponálunk", megvitatjuk mi sok, hova kell több. A másik két projekt nem ennyire "demokratikus", de működik az a verzió is. Susana jellegzetesen komplett ritmikai és gitár struktúrákat ír.

Ezek a bandák azért eléggé egy hangulatvilágban mozognak. Az Entropia és a Lanterni meg zeneileg is egy közös kondérból merít valamennyire. Hogy tudod eldönteni, hogy melyikhez viszed az éppen kitalált témát?

Mivel az esetek többségében nem én írom a számok alapjait, nekem "csak" a basszust kell megírnom a gitárosok/dobosok témáira. Ha viszek egy saját ötletet, mikor milyen fogadtatás éri. A Lanterni, és a GoK számai között is található olyan, ami a basszusra alapult.

Az ihletet honnan szoktad meríteni? Most biztos tudnék elég jó tippeket mondani, de azért néha hallok meglepő dolgokat, főleg akkor, ha nem is zenei dolgok a forrása.

Ebben a legérdekesebb talán a Lanterni szövegírása. Mivel egyre rövidebbek a vokális részek, majdhogynem haiku hosszokban kell gondolkodni. Megvan egy téma, amit Gyulával egyeztetünk, és megpróbálom a legtöbb üzenetet belepréselni abba a pár sorba. A post-metal egy hatásvadász dolog, bárhogyis nézzük. A szavaknak is be kell találniuk. A hangszeres rész más. Susana mellett sokat fejlődtem zeneileg, sokat segít a basszusok megírásában. A Lanterni és az Entrópia esetén a példaképeim játékstílusán kiforrt elemek szerint játszom. Lassan negyvenhez érve azt hiszem, megtanultam mi a basszus feladata.

Az Entrópiában egyértelműen vannak Budhista dolgok, elég a Facebook posztokat nézni. Neked ehhez van közöd? Vannak a zenekarban, akik gyakorolják is a vallást? Vagy csak adalék, ami illik ehhez a rituális zenéhez?

Egy kedves ismerősöm egyszer azt mondta, olyan dolgokat érintenek ezek a zenék, amik felett az embernek nincs igazi kontrollja. Egy hősök nélküli világ zenéi ezek. Az Entrópiában Csaba és Marci sokat merít a buddhizmusból, rádióműsorokban is szerepelnek, elvonulásokra is jár az egyikük. Annyira nem látok bele, sok vallás érdekel, mindegyikből igyekszem a legjobb tanulságokat levonni.

Igen, ezeknek sokszor nincs is konkrét üzenet, mint például egy hardcore dalnak. Hanem csak bizonyos érzéseket próbál közvetíteni. Ezért is működik egész jól instrumentális is, szerintem.

Egyszer valakinek azt mondtam, nekem a zene a vallásom. Az Amps for Buddha egy borítóján volt ez a mottó: Music will never die but you will. Szerintem ez legit, szerinte creepy. Persze mindenkinek más az elképzelése erről. Viszont vallom, hogy a zene az emberiség (egyik) legjobb találmánya.

Ezzel nehéz vitába szállni. Vissza kanyarodva kicsit a Kairos-hoz. Mi a faszt keres két félegyházi gyerek egy spanyol csaj bandájában, Budapesten?

Susana pesti gyerekekkel is zenélt együtt (The Hostages Went Home), 12 éve itt él, és remek zenész. Kapcsolatunkból indult a zenekar (amiből zenekar, meg a barátság lett). Kálmán a FFZ óta barátom, zseniális dobos, nem volt kérdés, hogy elhívom játszani.

A Kairos meg Lanterni mondhatjuk, hogy aktívak koncertezés terén. Milyen a helyzet jelenleg ezen a téren, főleg így a covid után?

Számomra teljesen pozitív ez a tapasztalat, remélhetőleg még több ember vágyik az élő interakciókra, élő zenékre, a bezárt, kötelező virtuális lét mellőzésére.

Aktív látogatója is vagy a koncerteknek. Mik a kedvenc helyeid? Mik voltak mostanában a legjobb bulik?

Igyekszem minél több bulin részt venni. A Robot, Dürer, Riff, Gólya számomra gyakori célpont. Úgy gondolom, a magyar booking vállalkozások nagyszerű munkát végeznek. Szeretem a magyar színtér bandáit, bármikor szívesen látogatom a Torn From Earth, Pozvakowsky, Brygmus, Her Highness, Arkas, Perihelion, Hiraeth bulikat. Külföldiek közül a Conjurer meg a Celeste tett haza minket, a Dürerben, illetve a Besnával játszottunk az S8-ban, fantasztikusak voltak a fiúk, nem kevésbé Abyss-beli barátaink. Múlt hétfőn TFE Viktorral kiruccantunk az Arena Wien-be, Dvne és Villagers of Ionnia City koncertre, full libabőr. Kicsit távolabb hajózva, teljesen elragadott az Aurórában a The Pau, egy egyszemélyes produkció, illetve a Riffben a GoK a Phantasy Bureau és a Nemestea társaságában játszott nemrég, elképesztően jó produkciók voltak. Szerencsére a karantén feloldása a nemzetközi mozgásokat is segíti, így olasz barátaink, a Throne is újból visszatért. Ez nekünk mindig kedves élmény.

Akkor ezzel gondolom ki is derült kik jelenleg a kedvenc hazai bandáid. A külföldiek is ezek vagy maradt ki?

Nagyon sok kedvenc bandám van, lehetetlenség lenne felsorolni, de mostanság a fentiek koncertjein voltam, a Black Particles-ről meg sajna lemaradtam, akkora volt a sor. A külföldiekből is színes csokor állhatna össze, manapság szénné hallgatom a Wolf Alice-t, illetve a Wandot....csak hogy valami változatosságot is vigyek a sztoriba. A még létező, stílusban közelebbi bandákból nagy kedvencem a Moth Gatherer, az Inter Arma, belga barátaink, a Sons of a Wanted Man. De amint mondtam, a playlist-jeim minden kohéziót mellőznek. A Dälek mellé becsúszik Martha and the Vandellas, a Doors mellé Passenger of Shit, Nick Cave meg jön a Mgla, vagy Cseh Tamás után, hogy aztán Tribe Called Red rugdossa a kombi gyári mélynyomóit.
A "kötelezőket" felesleges említenem, DJ Cummerbundot meg ajánlom szeretettel
Az meg nem kérdés, hogy a világ legjobb bandája a Type O Negative.

Akkor, ha már itt tartunk mi a véleményed a hazai undergroundról. Megy itt mindig a unity meg összetartás, de azért nincs az teljesen így. Te, aki elég jól át látod, több oldalról is, hogy érzed ezt?

Több, jóval jelesebb képviselőjével is beszéltünk a témáról. Szvsz, vannak olyan szegmensei, amik hihetetlenül jól működnek, nemzetközi vizeken is bizonyítanak, vegyük pl a Yacket, nem az én világom, de nagyon becsülöm a srácokat. Úgy gondolom, itthon leginkább Budapestre koncentrálódik az underground. Itt a legnagyobb a felvevőpiaca is. Vidéki vagyok, késő huszonéves koromig szenvedtünk azzal, hogy halljunk valami jó bandát fősulisként, pl. Szegeden. Oda is csak a mindenkori underground "teteje" jutott. Az underground is szegmentált, ismeretségeken, kapcsolatokom múlik rengeteg dolog, pl. néhány fanzine esetén megjelent, hogy a "haver" bandákról jól összeszedett, kerek cikkeket lehoztak, aki nem volt "haver" az a legjobb esetben egy egysoros bevezetővel törölhette, amit törölt, sokszor abban is téves információ állt. Pozitív, hogy a 20 évvel ezelőtti klubos hozzáállás, miszerint "örüljé' hogy fölléphetsz, fizesd ki a keverőst..." kiveszőben van, bár még egyes klubok mindig képesek nemzetközi bulikat a raktárba zsúfolni, míg a nagyteremben fantasztikus, lakossági tribute est szól az arra betévedő kocsmatöltelékeknek. Az olyan együttműködések, mint az Everending Story split segítik a bandák kooperációját, az, hogy a kapcsolati tőkével ki mit kezd, a maga dolga. Szerintem minden bandának van egy névlistája, akit egyből hív, ha beugrós kell. Az átjárhatóságra talán több nyitottság kellene.
Az underground élet fő pilléreinek a megfelelő booking vállalkozásokat, illetve fesztiválokat tartom. A legtöbb, undergroundot is foglalkoztató klub nem maradna fenn, ha többféle stílusú bulik nem lennének.

A 4 Way split egy tök jó példa erre. Itthon eleve nincs nagy divatja a spliteknek, honnan jött az ötlet, honnan jött, hogy egyből négy bandás legyen a cucc?

Az Arkas keresett meg minket, miszerint készülnek egy splitre a Band in the Pittel, meg az Entrópiával, szeretnék, ha csatlakoznánk. Nagyon megörültünk ennek. Közben én meg tag is lettem az Entrópiában. Eredetileg minden banda több számmal jött volna, de végül ez a forma valósult meg. Mindkét bandámnak jót tett ilyen menő csapatokkal együtt működni, mivel a Lanterni először ment igazán profi stúdióba, a Keplerbe, az Entrópia meg igencsak adós a kiadványok terén, ahogy te is említetted.
Az Everending Story név egyébként Tibi barátunktól származik.
A "splitezés" hiánya számomra is meglepő, de szerintem csak nem vált szokássá egy rakás zsánerben, úgy gondolom jóval több haszna tud lenni, mint egész albumok kiköhögésének.

Az igaz, hogy nem minden stílusban gyakori. Az új divat a kollaboráció, amiből nagyon érdekes lemez szoktak ki sülni. Van valami ilyen kedvenced? Itt gondolsz erről a formátumról? Te csinálnál ilyet és ha igen kivel?

Az Entrópia pl. tartogat egy érdekes kollabot az év végére/jövőre. Egyelőre csak ennyit mondhatok. A Lanterni esetén mindenképp nyitottak lennénk elektronikus zenei kollaborációra, mivel nem mellőzzük az ambient vonalat. Egyébként most, hogy mondod, egy nagyszerű zeneszerző-páros fel is vetette ezt nekünk. Az interjú után beszélek is velük.

A BSW-vel mi?

Igen!

Egyébként egy James Gondot pl. nem utasítanánk vissza
Ezzel a kollab dologgal nem a közelmúlt eseményeire akarsz rávinni, ugye?

Én? Rá vinni valamire? Kérlek ne keltsd rossz hírem, hogy én itt tervezett interjút készítek, sőt gondolkodok. Random kérdezem, ami eszembe jut, miközben lecsót csinálok. "Profizmus" van itt kérem!
Láttam, hogy spotify-on csak a Kairos van fent. Hogy állsz a streaminghez? Meg ezekhez a modern vívmányokhoz?

Személy szerint nem kedvelem a spotify-t, kicsit oldschool-ban tolom, nekem leginkább a yt, és a bandcamp az a felület, amin szívesen böngészek...ha egy mód van rá, ezeket a megosztási feladatokat másokra bízom. Minden esetre a net, és az általa adott lehetőségek szerintem nagyon hasznosak manapság. Sajnos engem bakelitekkel, kazettákkal nem lehet megfogni.

Akkor vehetjük úgy, hogy esetleg a Lanterni is fent lesz egyszer Spotyn?

Nem kizárt. De youtube-on, meg bandcamp-en tuti

A közel jövőről árulhatsz el valamit, mik a tervek a bandáknál?

Nos, a Grace-szel dobost és billentyűst találni, az új számok íródnak. Az Entrópia Architektúra év vége felé egy rendhagyó feldolgozással készül. Addig persze a lehetséges klub- és fesztivál-koncerteken is részt fogunk venni. Lesz még egy titkos buli, amin koncertfelvétel is készül majd. A Lanterni, az Entrópiához hasonlóan kezeli a fellépési lehetőségeket, az utolsó negyedévben pedig egy újabb albummal készülünk. A kollaborációs szálat is elindítottam a kérdésed után.
Mind az Entrópia, mind a Lanterni hamarosan új merch-el jelentkezik. Szerencsére a Merger elég jó visszhangot kapott, így sok helyen írtak/írnak róla.

Koncert amire legközelebb mész?

Kedden 1000Mods.

Kik azok a személyek akik inspirálnak?

16 lehettem, amikor a Zúzdában láttam a Deftones - 7 words, illetve az Entombed - Damn Deal Done klipeket. Akkor határoztam el, hogy zenélni fogok. Szerencsére nővérem támogatta az ötletet, jöttek a másolt FNM, Sepu, Fear Factory kazik. Aztán a Typeo Negative - World Coming Down albumán teljesen kiégtem. Utánuk a következő lépés a Kyuss volt. Majd elég későn, kb 2007-ben haverom kiposztolta a Neurosis - Stones from the Sky klipjét a facebookra. Akkor tudtam, hogy ezzel a zenével temetnek majd. Játékstílusra Pete Steele, Chi Cheng, illetve Steve Harris a kedvenceim. Sokszor alkalmazok hasonló témákat.
...mint amiket ők is
Egyik banda/előadó se volt az a kimondott "rocker" vonal.

A Neurosis az tényleg egy zseniális dolog, ami szinte minden zenésznek feljön, aki hasonlóan súlyos zenékkel kezd el foglalkozni. Az is észrevehető már, hogy mivel egy ideje nem szitokszó a nu metal, a Deftones is rendre előkerül. Bár ők már többek is szimpla nu metal-nál.

Igen, ők kb az egyetlen, akikkel kapcsolatban szívesen nézek interjúkat is. Hihetetlen szerénységükből rengeteget lehet tanulni. Scott Kelly-vel alkalmam volt egyszer beszélgetni. Az egyik legnormálisabb figura.
A Deftones sokkal mélyebb gyökerekkel bír, mint ez a "beárazott" nu metal szó. Sose gondoltam őket azoknak. Ennél az elnevezésnél csak az a nagyobb vicc, mikor a Korn-nal versenyeztetik.

Ez nagyon látszik rajtuk. Van egy akciójuk is, hogy bandcamp-re bizonyos időközönként kitesznek egy Neurot Records lemezt pay what you want-ban. Mindezt a szar világhelyzetre való tekintettel.

Vannak magán a zenén kívüli dolgok, amik inspirálnak? Post metalnál adottak szoktak lenni a filmek.

Érdekel az emberi viselkedés, nagyon szeretem az egyszerű drámákat vagy szatírákat. Emellett a posztapokaliptikus filmek/játékok nagy kedvenceim. Illetve sokat foglalkozom az 1900 utáni hadtörténettel/technikával. Egyébként a kreativitásomat főleg a főzésben élem ki, szökő évente egyszer meg makettezem.
Mindig szerettem az irodalmat, szerintem Radnótihoz fogható költő nincs. Őt nagy inspirációnak tartom, a szimbolisták mellett.
Valamint Lovecraft és Robert E. Howard, illetve Steinbeck művei nagy kedvenceim.
(legnagyobb elismerésem rokkerként: egy Converge póló miatt kaptam egy ingyen üdítőt Pécsett)

Ha már szóba hoztad a főzést. Azt tudom, hogy vega vagy, ennek a szubkultúrának, amiben mozogsz van valami köze hozzá, hogy ezt választottad?

2.5 éve váltottam a vegetariánus étrendről vegánra, sose voltam nagy húsevő, egészségügyi szempontokból zártam ki az állati termékeket. Illetve elutasítom azt a bánásmódot, ahogy a nagyüzemi állatfeldolgozó ipar kezeli őket. A termékeik ráadásul pocsékak.
(az egészségügyi szempontból kizárás nekem bevált)
(eddig )

Ezt már többektől és hallottam.

Akkor nem kérdezed meg, hogy: buzi vagy?!

De, most akartam! Szóval akkor buzi vagy?? Remélem iszol mellé rendesen azért.

Az is!

*Ópiumbarlang bojkott, mert homofób*

Azt akartam még, hogy miből élsz, hogy három zenekarra is jut időd?

Politikus vagyok

Az nem munka, az egy létezési forma

Egy informatikai cégnél vagyok műszaki dokumentátor.
Nem, nem vagyok programozó!

Szóval akkor, egy buzi, vegán, politikus, informatikus vagy, aki két Radnóti olvasás közben koncertekre jár. Nem baj, mi elfogadóak vagyunk, nácik is követik a blogot. Legalább jó zenét csinálsz. Én szerintem ennyi voltam, van még valami, ami kimaradt, de szeretnél elmondani?

Tökéletes!
Köszönöm a lehetőséget!
Nagyon megtisztelő ez.

Ugyan, én köszönöm! Na, csöcs!

Nem rég azt mondtam, hogy ha a Ditz-nél lesz jobb noise rock idén meg eszem a kalapom. Hát baszki, most nem sok híja volt, hogy oda legyen a svájci sapkám. Ami márcsak azért is lenne szívás, mert olyan nyomorult pici fejem van, hogy minden nagy rám, na mindegy. A dán Tvivler-ről van szó, akik két évvel legutóbbi lemezük után, ami megint csak nem volt kutyafasza, visszatértek.

Vannak ilyen stílus specifikus zenei csoportok facebook-on, ahol napi szinten ömlik az emberre a zsáner színe java. Én személyszerint noise rock téren szinte csak egy csoportra, a Noise Rock Now-ra hagyatkozok, amibe érdemes belépni, ha kicsit is érdekel ez a vonal. Viszont eléggé fenntartásokkal kell kezelni a megosztásokat, minden ilyen csoportban, legalábbis én azt vettem észre. Mert bizony itt a legelvetemültebb zsáner függők vannak, akik ssimán év lemezének kiáltanak ki szinte bármit. Ebben a csoportban is, kb napi 3-4 év lemezét szoktak megosztani. Szóval kell válogatni rendesen, de ez még mindig jobb, mint amikor a megosztások fele Will Haven volt. A Tvivler-t is itt találtam, amit meg is hallgattam. Amikor viszont csekkoltam az előző lemezt kellet rájönnöm, hogy azt hallgattam annak idején a megjelenéskor. Csak akkora döpping van, hogy simán elfelejt az ember egy olyan lemezt is ami fasza volt.

2020-ban az Ego még inkább a post-hardcore felől közelített a noise rock-hoz. A Kilogram-ra ez annyiba változott, hogy a tempót visszább vették és a hardcore témák is kicsit a háttérbe szorultak. És inkább Lizardos okoskodások, disszonáns építgetések és ritmikai labirintusok vették át a kormányt. Már a kezdő dal basszus orientált vonulása, a szinte doromboló hangzás, majd az arra építkező dallamok, nekem egyből a 90-es évek bandáit juttatta az eszembe. Az éles gitárok amik egymás farkát kergető kutyák módjára kavarog, de mégis simán kiolvasható belőle egy jól átlátható minta, amivel az egész össze áll a végére és kifut egy vagy akár több katarzisra is. Az első dal a leghosszabb, meg szerintem a legjobb is, meg a legösszetettebb. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, hogy elsőnek rakták be. Annyi biztos, hogy van benne logika, hiszen a többi rövidebb dal olyasmi, mintha az első összetettségét bontanák részletekre és arra az egy-egy bizonyos részletre fókuszálnának rá. Mindezt nyakon öntik, az autentikus dán nyelvel. Kellemes, hogy végre nem csak valami sátán varjút hallok északi nyelven, mondjuk ez az én lemaradásom. A vokál egyszerre punkos, és noise-osan pimasz, ami néha elég melepőeket is húz. Mindent egybe vetve, ez egy nagyon pöpec noise rock lemez, ami ha nem is nagyon kicsit ki merészkedik a stílus határain kívülre. Teszi ezt világbajnok hangzással, kiváló témákkal amik azért néha ismerősek.

pimaszosan 8/10