Elsőre más címet akartam adni ennek az írásnak, de nem akarok idegen tollakkal ékeskedni. A Grafitember egyik szalagcímét szerettem volna ide kiírni, miszerint:

„SZÉTB@$ZTA AZ IZÉT AZ ÓRIÁSROBOT!”

Ez jellemezte volna a legjobban azt, ami a Fezenen történt, és ez a hat óra alvás nem is volt elég, hogy kimásszak alóla.

Nem vagyok Meshuggah rajongó, nem ismerem ezt a zenekart diszkográfia szinten. Egy csomó barátom meg van őrülve értük, rossz zenehallgatási szokásaimnak köszönhetően egy-egy albumukat betettem, majd az első olyan témánál, ami igazán tetszett, elkezdtem ismételgetni a lejátszást, végtelen monotonitásban, hogy aztán beszippantson egy biomechanikus, kiberűrszemetekkel teli féreglyuk, amiből csak valami megmagyarázhatatlanul random logaritmus segítségével lehet visszaérkezni a torzított jelenbe.

Mivel a Meshuggah anyagain nem nehéz rohadt jó témákat találni, így ténylegesen nem vagyok agyonképezve belőlük, így jóbarátommal, akivel meglátogattuk a székesfehérvári rendezvényt, hagyatkoztunk a koncertélményre, a zene fizikai hatásaira.

Azért szeretem a Meshuggah-t, mert nincsenek benne érzelmek. Mindig ezt mondom róla, jelzem élőben eddig önhibámból mindig sikerült elmulasztanom a bulijaikat. Nos itt a megfejtés.

ÉLŐBEN.*

Amit ez az immáron 35 éves zenekar élőben produkált, azt azért párszor még át kell gondolni.

Miután a babérrózsa, avagy NERium oleander produkció végre lement a színpadról, azt ellepte egy rakás szakembör, akik feldobtak egy igen impozáns díszletet (eközben meglepő élményt nyújtott a 8 bites rockslágerek aláfestés Master of Puppets, Toxicity, Trooper?, majd a koncert előtt közvetlenül a Careless Whisper) A képi világ, a 2022-es Immutable albumot idézte, és a show első 11 számából 4 erről az albumról is ment. Kezdésnek a felvezető számként tökéletesen helytálló Broken Cogot kaptuk. A látvány a fesztivál kereteihez képest maximális perfekciót nyert. A három húros, valamint az énekes egy-egy EMBERMÉRETŰ lombikot idéző, megvilágított kép előtt állt, amik az albumborító, kémiai tűzben lángoló figurájára emlékeztettek. Ahogy az ütemmutatóra és a hangszeres részekre az ezen téglalapok által hátulról megvilágított alakokat kiemelte a fénytechnika, az akár egy jobbfajta sci-fi thrillerbe is beillett volna. Itt én el is engedem egy időre a setlist további fejtegetését.

Azon gondolkodtunk, ezt a zenét, monotonitása, és valójában megterhelő mivolta miatt meg lehet-e unni?

Nos, Tomas Haake brigádja meggyőzött minket, hogy NEM. A könyörtelen, hihetetlen zenei teljesítmény egy pillanatra sem lohadt. Ezeket az embertelen témákat album szintű precizitással nyomta végig a zenekar. Jens Kidman egy ugrásra kész alienként hergelte a közönséget, szigorú tekintete alatt most egy vattapamacsként lengedezett hosszúra hagyott, már megfehérlett szakálla.

Ez a koncert egy folyamatos fejfogás volt. Nem volt pihenés.

A hatodik szám után a Mind’s Mirrors című hanganyag bejátszása alatt, a fénytechnika fantasztikus munkájának köszönhetően a közönség számára majdhogynem észrevétlenül kicserélődött a Haake mögötti molinó, és eltűntek a „lombikvásznak”. Haake egyébként egy emelvényen játszott, a háttérben, tekintélyes méretű dobfelszerelésének erdőjében technokrata trollként ütve a felezési időn túl mutató, embertelen ritmusokat.

Az új díszlet leginkább egy vészjelzőket csutkára hajtó, végzete felé rohanó űrállomás utolsó pillanatait idézte számomra, amire épp rámászik egy megfoghatatlan, félig kibernetikus, idegen portyázócsoport, hogy feleméssze, dezintegrálja, és bekebelezze.

Hülyeség volt azt gondolni, hogy ez után a „halálhajó liftjében szünetzenét hallgatva zuhanunk” szegmens után lejjebb ül a koncert. Lement a „hivatalos program” utolsó 4 száma, a Straws Pulled at Randommal befejezve. Nos itt történt az, hogy gyakorlatilag megszűntem létezni. Imádom ezt a tracket. Még énekelni is megpróbáltam, majd a „kiszállós riffnél”, valamennyit rögzítve belőle, beleestem abba a zenbe**, amit csak a Meshuggah képes előidézni.

A zenekar nem szűkmarkúskodott a ráadással sem. A Demiurge és a Future Breed Machine szintén nem a levezetős*** számok közé tartozott. Kitisztultunk ettől a szónikus csapástól, amit ezek a fickók másfél + órán át a nyakunkba akasztottak.

Meg kell említenem a közönséget. A közönség állat volt! A srácok elől csináltak circle pitet, és még egy félig-meddig sikeres wall of death is kivitelezésre került. Rég láttam ilyen abálást. De a legbátrabbak az emberek voltak, akik tapssal próbáltak az ütemmutatóra reagálni….de melyikre?! Gondolom a többi Meshuggah koncerten is él az a vicces jelenség, hogy mindenki más ütembe, -re, -hez mozgatja a fejét.

Jenstől kaptunk „köszönöm”-öt, thank you-t, a csávók ténylegesen, udvariasan, alázatosan meghálálták a közönség közreműködését.

Nagyszerű este volt, szavakkal nehéz leírni.

*Élőben ez a csapat egyetlen érzelmet keltett fel bennünk, és ez sem érzelem volt, hanem valami primitív ösztön. Hideg rémület. Ahogy a sötétségből előtört ez az idegen, fémes, digitális fényfelhőben csillogó kolosszus, az szabályosan ijesztő volt.

**A Meshuggah az egyik leginkább energizáló zene. Miután elűz belőled minden érzelmet, ott maradsz az űr csendjében, ahol csak az általuk kovácsolt kapszula életben tartó készülékeinek monoton tevékenységét hallod.

***A magyar rocktörténelem poénja volt számomra, hogy a Meshuggah előtt fellépő Leander 3+2s úgy köszönt el: „Levezetésnek jöjjön a Meshuggah.” Nem hiába, a lakodalmas előadóművészeknek nem szabad humor híján lenni. Ha már kemény munka, emberfeletti kreativitás során sikerült a Kicsin Falumra rádobni két torz gitársávot, az egyedi, kornos saját dalok mellé, ennyit igazán megengedhet magának ez az ikon. Alázatosan, udvariasan.

Garry is már egy vissza visszatérő alak itt a Barlang hasábjain. Aki nem csak a memeket az tudhatja is, hogy nagy kedvencem kb minden, amit csinál, legyen az Homeskin, Cara Neir vagy Gonemage, hogy csak a jelenlegi és legaktívabb cuccait említsem. Mert egyébként van neki rengeteg még ezeken kívül is. Épp a minap mondtam Kincsemnek, hogy baszki szeptemberben lesz a következő Gonemage lemez, mi a baja a Garrynek? Erre tessék ide ver egy 3 way splitet és nem is akármilyet.

Eléggé ráment emberünk erre a chiptune, dungeonsynth vonalra és most vettem maga mellé kettő tettestársat is. Az egyikük a Vermes, ami spanyol egy személyes cucc, aminek eddig csak pár dala jött ki. A másik szintén egy solo cucc, Medwegya. Akit én csak az olasz Varsásként szoktam aposztrofálni. Mert kb annyira termékeny és egy megszokott zeneivilágban alkot mindenfélét, egy igazán „színes” egyéniség. Mindkét arc, szerintem nem árulok el nagy titkot, hogy ilyen raw, vampyric, dungeon synth dolgokban utazik, és itt szinte hibátlanul egészítik ki egymást, a különböző hangzások és megközelítései a stílusnak.

Azt nem tudom, hogy a srácoknak mi volt az ötlete erre a cuccra, de külső szemlélőként úgy néz ki mintha lett volna egy rövidke Medwegya EP, amit a Vermes és a Gonemage keretbe zárt, két-két dallal. Mind a négy dal a Medwegyaval ellentétben, vokálos és bőven van benne gitár is. A Vermes ezekután remélem hamar kijön valami hosszabb anyaggal, mert ezekből a recsegős, valami köcsög dudára hasonlító gitárokból még akarok, de sokat. A tempó kellemen gyors, mintha valami pixeles, dungeon crawler játék speedrunját néznénk a youtubeon. A hangzás meg hibátlan, recseg, ropog, nyikorog, néha bemegyünk egy vödörbe is, az ének meg undorítóan kellemes. A második dal szintis lezárása pedig egyszerűen zseniális teknős. A Medwegya meg, hát, mondhatjuk, hogy bemutatja, hogy is kell ezt a stílust csinálni, úgy, hogy izgalmas legyen. A hangzás olyan, mintha a tv előtt ülnénk egy nintendóval, nagyon nem lehet bele kötni, mert illik az egészhez. Viszont nagyon halk és tompa volt az én fülemnek, és voltak tök izgi recsegések meg dallamok a háttérben, amik így szinte elvesztek és feláldozódtak a trveság oltárán. Itt a főszerepben a dob és a szinti van, meg most sokadjára hallgatva, amúgy, lehet van benne gitár is, de olyan szarul szól és úgy van keverve, hogy simán lehet az is szinti, szóval passz :D Meg amúgy is lényegtelen. Mert a Nosferatu kastélyában rohangálni édesmindegy miből szól a chiptune horror. Ilyen dal címekkel, mint a Library’s Room, Penna, Felkelés (olaszul), Pók (szintén olaszul), szövegek nélkül simán oda tud képzelni az ember egy történetet. A végére a Gonemage pedig odatett kettő Gonemage dalt, a szó legnemesebb értelmében. Mert jelenleg ott tartunk, hogy hiába jönnek futószalagon a lemezek Garry keze alól, mindig minőségi munkát kapunk. Most is úgy szól az egész, mint a Szűz Mária dalolása a Kisdednek, tele olyan váltásokkal és témákkal, akár egy dalban is, amit a legtöbben örülnének, ha egy lemezen tudnának produkálni.

pallos lóbálós 8/10

Mikor Chris Maitland helyét Gavin Harrison vette át a Porcupine Treeben, egy kicsit megomlott nekem az összkép. A mindaddig ügyesen és alázattal technikázó dobos / vokalista helyére megérkezett egy olyan technikai tudású jazzdobos, ami egészen párját ritkító, csak sajnos metalt akart dobolni. Nem lett volna baj, sokminden működött, meg talán az a körülmény, hogy Steven Wilson és Mikael Akerfeldt együttműködése erősen átmosta a két banda stílusát, szintén enyhítette a sokkhatást Harrison játékát illetően. Mégsem tudtam teljesen feldolgozni a váltást, a régi dalok meg botrányosan szét vannak ütve koncerteken időnként, ezért inkább nem is nagyon hallgattam őket egy ideje.

Oké, a Time Flies dal előjött jópárszor, hiszen abban életem gitárszólója csendül fel. De a dob sosem tudott rásimulni. Adtam egy esélyt az új lemeznek, és olyan dolog történt, amire nem számítottam. Wilsonék még messzebb kanyarodtak a pszichedelikus gyökerektől, és itt-ott morózus metal részek jönnek elő, nameg az elektro félisten Richard Barbieri is modernkedik itt-ott. Így már nem zavaró Harrison exibicionizmusa, sőt, a narkós hangulatból kissé tech irányba fejlődő egyre modernebb zene már kéri az ő ütemeit. A lemez többi része is parádésra sikerült, igazi hullámvasút.

Most viszont csak a klipről volt kedvem röfögni. Sajnálom, hogy nem sikerült a kommunikációt átmenteni a banda és Colin Edwin között. Mind a játékstílusa, mind a színpadi kiállása nagyot adott a Porcupine Treehez. És ha most valaki talán azt hiszi, hogy elkezdtem adni a külsőségekre, nagyon téved. Edwinnek pont a nulla színpadi tevékenysége fogott meg, az a mindent leszarós, elszállós kiállás, amikor akár egy meteor is lecsaphat mellette, ő csak símogatja tovább a basszert és élvezi az összhangot a zenekarral. Most Wilson kezeli a basszust is. Saját elmondása szerint imád basszuson játszani, de túl nagy az egója ahhoz, hogy basszeros legyen.

Nem baj.

A hazai Seattleben tudtátok, hogy nem csak alter zenék vannak?? Jó, azok is vannak bőven, például a Heavy Mountain Olympia az rohadt jó. De most másról van szó, ez most nem Kispál és Borz, hanem Kiskín meg a Fájdalom, vagy mi. Ahogy gépelem itt a szokásos hülyeségeimet, Purci pont kirakja, hogy a Sirens Chant fog nyitni a Portrayal előtt. Véletlen lenne?

Ha a számokat nézzük, már 6 éve várunk arra, hogy legyen valami a Cvlt háza táján. Ha pedig őszinte akarok lenni, kicsit már el is felejtettem, hogy vannak Ők egyáltalán. Pedig annak idején, mikor rápörögtem erre a vonalra rendszeres vendégei voltak a lejátszómnak. Sőt, most az új lemezt hallgatva kellet eszembe jutnia annak is, hogy Ők csinálták TGvel az egyik legjobb hazai kollab anyagot is. Aminek egy hatalmas hibája van, hogy csak kettő dal készült belőle.

Elég a történelem órából, its kínlódás time! Mert itt bizonyt azt kapunk, de a legeslegjobb értelemben, mármint nem az érzések terén mert az fáj. Mert most attól a címtől, hogy Sorrow from you, meg a srácok előző munkáitól ugyan mit is vártam. Ebbe a bő húsz percbe sikerült bele sűríteni annyi kínt, magányt, elhagyatottságot és érdektelenséget, amitől a legszívesebben lekaparnám ezt a gyönyörű virágos tapétát az albérlet faláról. A gyerekkorból eredő traumák és azokkal való együtt élés, felnőttként. Könnyedén végikövethető történetek ezek, vagyis inkább életképek és jelenetek, egy gyerek szemszögéből. Nincsenek túltolt szimbolikák, nyakatekert alliterációk vagy elvont metaforák. Minden egyenes, mint nyíl és talán ezért hatásos ennyire az egész. A szövegek maróak ahogy haladnak előre, még ha egyértelmű is mi fog következni, mégis pofonnal felérő sorokat kapunk egymás után.

A zene pedig tökéletesen leköveti a szövegek mondani valóját. Mind tempóban, mind pedig hangulatban. A lágy dallamok a stílus legjobbjait idézi, a kezdés nagyon ismerős is volt. Bár azóta se jöttem ár, hogy honnan. A hardcore energiája és nyers ereje szinte tökéletesen van keverve a post blackes, sokszor elszállós és hasítóan fájdalmas dallamokkal, amiktől a saját szemed fájnád ki kínodban. A keverés az Ólban készült Nagy Miki kezemunkája, ezzel szerintem mindent elárultam. Most ajnározhatnám, hogy zseni a gyerek, de már biztos Ti is unjátok sokadjára, én mondjuk nem.

tapéta tépős 8/10

„Kik azok a britek?”

Borús, hűvös reggel, vitaminhiány, külvárosi vasútállomás, a mellettem ülő, mangós sör mellett alvó koma feje pont olyan, mint a fenti album borítója. Morcos kamaszlány, pedig csak azért merengtem el gyermeteg pofiján, mert, ha jobban igyekeztem volna korábban, akár az apja is lehetnék.

A Conjurert pár éve, egy előszilveszteri bulin ismertem meg, Pécs kertvárosában. A körülmények felvetik, hogy nyilván ez nem egy élő produkció volt, csupán egy részegség felé haladó zenehallgatás. Számomra az első élmény velük a Pijn-nel közös lemez, ami szerintem szívszaggatóan gyönyörű.

A második találkozásunk már élőben történt, a Dürerben. Sosem gondoltam volna, hogy hazánkban még valaha látok ilyen, zenészt-megszörföztető koncertet. Őszintén szólva elszoktam az ilyen intenzitású buliktól, és valamilyen szinten partnerük, a Celeste nekem jobban tetszett…bár lehet ezen a szinten ilyet mondani?

Azt a folyamatos agyi rebootot, amit a Conjurer élőben kikényszerít, lehetetlen követni. A hatalmas rifftömböket maga Boris Jelszint is megirigyelné, számomra hihetetlen, hogy ilyen zenei tudást valaki ilyen intenzitással kidob a színpadra….és még le sem izzad….de.

Nita lemezénél jeleztem a „magyaros” megszólalás problémáját (illetve azt, hogy milyen jó, hogy neki nincs ilyen). Nos a skála másik vége az angolos megszólalás. Bármilyen, angol zenekar koncertjén az a tapasztalat érvényesül, mint a Conjurernél. KIB@§ZOTT profi hangszeres tudás, hangzás, technika…báááááá. Szóval „Kik azok a britek?”. Ezek a nem feltétlenül csinos szigetlakók, akik évtizedek óta rohadt jó stílusokat termelnek ki, meghatározó előadókkal.

Nade beszéljünk az albumról.

„A pátosz (pathosz, patosz) görög eredetű szó. Legrégebbi jelentése szerint szenvedés, megrázó testi, lelki élmény. A szó jelentése ezután változott, és értelmét a szenvedély és szenvedés között találjuk meg.” - <3 Wiki

Úgy készültem erre az albumra, hogy a végére 8:0-ra kikapok tőle. Azt a kegyetlenséget vártam, amit ettől a bandától megszoktam…de az összképben nem ezt kaptam. Örülök? Igen.

Ez az album súlyát nem vesztve lassul. Míg az első két dal, az It Dwells, és a Rot (mindkettő klipes nóta) még folytatja a könyörtelen, strukturált, poliritmikus tradíciót, innentől egyre több…ha nem is lírikus, de melodikusabb, és visszafogottabb téma következik. A Rotban kifejezetten creepy a fagyiskocsi-zene jellegű gitáros pencergés…az angol fagyizókról hamarosan szó fog esni*. Nekem abszolút kedvencemmé vált az All You Will Remember. Még mindig hiszek abban, hogy egy szép, női hangsáv - még ha az akcentus Kelet-Anglia napsütés által érintetlen ipari kikötőinek fagyizóit*, illetve az általános iskolás éveimben indokolatlanul megjelent, Kelly Family kinézetű, anglikán lektorokat is idézi fel – egy jó trükk. Hatásvadász, de jó. Még ha van is egy kis blastbeat a végén, én beleszerettem ebbe a Mary Poppins-be, és elrepülnék vele egy szmogfelhőn, Edinborough hideg síkjaira, ahol lovecrafti szörnyeket rejtenek a munkáskocsmák italraktárai...például egy Basilisk-et, ami mint egy mesebeli szörny, még rúg egyet a tördelésbe, emlékeztetve minket a banda mivoltára.

Az album második fele, a Those Years, Condemned, Suffer Alone, In Your Wake és a Cracks in the Pyre a „hanyatlás”. Bár a Suffer Alone lendületes, nem tudja visszatartani a lassú enyészetet. Az In Your Wake valamiért számomra nagyon nosztalgikus, talán mert egy igen kortalanra sikerült kezdőriffel rendelkezik. Ezt a Crowbar is megírhatta volna.

A Cracks in the Pyre meglepetésemre egy Cult of Luna hangulatot csempész ebbe a post-black/post-hardcore remekműbe.

Ez egy kiváló album. Ha valaki feltétlenül a death jellegű Conjurer megőrülésre vágyik, annak lehet csalódást jelent. Viszont aki a külvárosi vonattal, vagy egy kevésbé jó műszaki állapotú személygépkocsival jár, annak ez a balladás, néhol vonulós, mintsem rohamozós mű biztosan kellemesen perceket fog okozni. Komplexitásban továbbra is zseniális a banda. Talán csak megtalálták a sebességváltót…

Hangulatmesterség, feszültségkeltés…Űrodüsszeja 2022

A Black Particles 2022-ben jelenttette meg Loss Function c. albumát. Magukat instrumental blackgaze-ként definiálják. A zenekar tagjainak tevékenysége jóval korábban kezdődött, több formációban is találkozhatott velük a post-rockot/metalt kedvelők közönsége. Ha valaki utánanéz, láthatja, hogy egy igen tevékeny alakulatról van szó.

Személy szerint a post-rock számomra egy ingoványos talaj. Ahogy ez a zsáner kinőtte magát, sokkal korábban indulva, mint azt néhányan gondolnák, bizony nem lett könnyebb a konkurencia feladata. Annak ellenére, hogy bármire felaggatjuk a „post” jelzőt, ezzel gyakorlatilag a végtelen mozgás-szabadságot biztosítva a műfaji keveredésre, crossoverre, áthajlásokra, művészieskedésre, tapasztalataim szerint gyorsan és könnyen el lehet jutni arra a szintre, ahol a zene már csak egyfajta halvány lenyomata valaminek, amit már több másolaton át is hallottál. Olyan ez, mint holmi sokadik fénymásolat. A post-rock, mint műfaj legnagyobb nevei is eljutnak addig, hogy unalmassá válnak. Aki manapság ebben a zsánerben igazán jót akar alkotni, véleményem szerint nagyon fel kell, hogy kösse a gatyáját.

Nos a Black Particles ezt kiválóan megoldja…sőt, ez a banda élőben kib…mondottan rohadt erős.

A majd’ 35 perces anyag felépítése tetszetős. A Disquietude gyönyörű felvezetés, olyan post-rock album első track jelleggel (ez életem legszebb definíciója egy post-rock album első trackről). Azért nem is foglalkoznék ezzel az egyébként nagyon szépen megírt nemdallal, mert a Quietus teljes mértékben szétvág. Mint jelenleg csak egy öltönnyel rendelkező ember, azt hiszem ennél a trcaknél küldeném el a komolyzenészeket egy Black Particles koncertre. Imádom a szám felépítését, és azt a kontrollált káoszt, amivel kiszáll, hogy pihenhessen a hallgató…rohadtul nem.

The Veil + A Fractured View. Nos itt áll be egy olyan szint, ami még a megrögzött progrockereket is elviszi...legalábbis ajánlom nekik. Ez a páros egy olyan tipikus „Ide nem is kell vokál” dolog. Itt a srácok már tényleg mindent kifejeznek a hangszereikkel, amit lehet, még annál többet is.

Ahogy a nyúlfarknyi Tear beszáll utána, az teljesen kész. Ez egy post-crust-rock. Conan kijön a kocsmából, lepofozza a szerencsétlen tevét, és azt mondja: „Ilyen állat nincs.”

Az Eradication-nél mosolyra húzódik a szám, pont annyit kellene az internet népének beszélni, mint amennyi szöveg van ezen a tracken. Sokkal jobb lenne minden. Kezd nekem ez az album arra hasonlítani, ahogy bármilyen kor, bármilyen úttörő utazója elindul az ismeretlenbe, és a békés öblöt, kikötőt, űrállomást, vagy kocsiszínt elhagyva egyre több viszontagsággal telik meg útja.

Visszakanyarodva az Eradiction-re, ez egy nagyon komplex szövetű szám. Néhány delayrock bandának ezt odaadnám, hogy „Srácok, írjatok EGY, fele ilyen jót”…és akkor nem lenne halál unalmas amit csináltok. Persze persze, óriási feeling két akkordot játszani ELFvarázsolva, 25 percen át, úgy, hogy a www.hangszerapró.hé teljes „modulációs pedálok” kínálata oda van fűzve a hangrendszeredbe, de lehet, hogy akkor én most megyek, és megpróbálom a sodortcigis pultos csajt fölszedni, miközben a teljesen értetlen komám mégegyszer elmondja, hogy „énekkel jobb lenne”…és kimegy hugyozni.

Fú…nagyon elkanyarodtam. Megy az Onward. Nos, ez a track a fellépésről éjjel 2:18 körül hazafelé tartó, vidéki főúton vezető zenész dala, mind érzelmi, mind közlekedésbiztonsági szempontból. A feszes dobok, a folyamatosan árasztott gitárok ugyanis felerősítik a Tejút fényét, és elnyomják a szelepek kopogását, amit a nem megfelelő olajzás miatt egyre jobban kihallani.

A track lezárása zseniális, akár azt is odakódolhatták volna, hogy „folyt. köv.”.

Ezek a csókák nem vesztették el a zenélési funkciójukat, velük pedig az egyre inkább szétmaszatolt instrumentális, experimentális zene palettája új festékeket kapott, hogy kirajzolódjon valami kreatív, változatos világ.

Ezt az albumbemutatót úgy írtam, hogy élőben már láttam a Black Particles-t, különböző tudatállapotokban, de bevallom, először hallgatom végig a Loss Function-t. Ez egy viszonylag unott nap, és ahogy hallgatom a zenét, úgy írom a gondolataimat. Valóban múzsaként szolgált az anyag.

Köszönöm Black Particles, hogy megírtátok helyettem a saját review-tokat �.

Amikor az Abyss bejelentette, hogy a Besnával jön Pestre, gondoltam lecsekkolom már, miről van szó. Először megijedtem a várromon játszó banda képétől. Kíváncsi voltam, mennyire is tudnak Ultimátumot kötni a valójában klisés klipkörnyezet, és a kétezres évek igényszintje között.

Jöjjön néhány rideg tény:

Zverstvá jelentése: atrocitások.

Az album megjelenésének ideje: 2022.03.11.

Samuel Dudlák – gitár, vokál

Martin Pinter – gitár, háttérvokál

Timotej Jurášek – basszus, háttérvokál

Gabriel Gorasz – dobok

„Na, ez kurwaság!” – mondta szlovák barátom, akit szülei tanítottak magyarra, ezért azzal a nagyon kedves dialektussal beszél, ami a szlovákiai magyarokra jellemző.

A pizzás doboz alja átizzadt, és a kicsi, háromlábú, műanyag távtartó átlyukasztotta a lucskos kartont.

Ez a barátom mutatott nekem pár szlovák bandát, és hát nagyon csalódott voltam, mert valószínűleg a lekérdezés volt hibás, de csak olyan, egyébként profi, de metálkodós viccbandába futottam, amiknek klipjében pl. a hipszter gyerek a munkába vezető úton véletlenül mindenkit megöl. Mind jó zene volt, de ez a kínos, keménykedős, metálklisés pop, aminek „szerencsére” itthon is sok képviselője akad, az én ingerküszöbömet nem igazán lépi át. Maximum nyaktáji, szekunderszégyenes viszketést okoz.

Nos, a Besná nem ilyen.

A bandanév jelentése „vad, dühöngő”. A srácok, elmondásuk szerint sokat merítenek a szlovák folklórból, illetve egy fő inspirációjuk Ján Botto verse, a Margita és Besná, amiben két féltékeny özvegyasszony harca elevenül meg. Ezek a nevek a Váh folyó egy veszélyes szakaszának szikláit illetik, amik bizony sok faúsztató életét vették.

Ahogy ezt a koncertjükön is jelezték, a dalszövegek nagy része a totalitarizmus veszélyének, a környezeti fenyegetéseknek, és az emberi természet valós elutasításának témája köré épül. Egyszóval, mai világunk legjelentősebb problémáit feszegetik a legények.

A zenekar egyfajta modern hangzású post-black mezsgyét képvisel, olyan post-hardcore-os beütéssel. Mondjuk elég nehéz definiálni ezeket a manapság születő, okos produkciókat. Hol vannak már a 90-es évek jó, öreg stilisztikai egymásnak feszülései.

Tudom, nagy nehézség „megszokottól eltérő” nyelven szövegeket írni...főleg, hogy azok jól is szóljanak. De hogy ennek a stílusnak mennyire jól áll a szlovák, az hihetetlen. Egyébként az egyik legmenőbb, minimalista albumborítót pattintották ezek az arcok....nézzük mi van mögötte:

A Ľadovec kezdi az albumot, nem is várat minket, remek arányokban zuhan ránk a technikás, dallamos zene. Nagyon kedvelem benne a vészjósló, „zuhanóbombázó” jellegű gitárkiállásokat. Mint minden post-blackbe, ide is bekúsznak a kötelező, szellős, akusztikus témák. Amik pont jók voltak a pesti fellépésüknek helyt adó, levegőtlen bunkerben… ajtónyitásra sarkallva a hátsó sorban álló Tibit.

A címadó Zverstvá kellemesen hajlik át, a természeti hangokkal végződő első dalból. Magasan száll ez a téma. Én speciel ezt szeretem a blackben…záporozzon a shredding. A srácok nem mellőzik a melodikus, szólisztikus gitártémákat. Van itt hangszeres tudás bőven. Illetve érződik, hogy klasszikusokon nevelkedtek.

Fúga címmel zajlik a harmadik track. Az Opeth hatások keringőznek a Metallicával. Szépen kibontott tiszta gitárok, folytott heavy matekozással, majd a dal újraépül a feketeség jegyében.

Elérkeztünk Margitához, a vad szellemhez. Nem meglepően, a Besná itt lövi el a „kellemes női próza” részt. Fantasztikus gitárok, és hátborzongató, mégis imádnivaló női suttogás koronázza ezt a tracket. Továbbra is remek a nyelv érdekes színezete. 

Revúca című trackjükkel visszaszigorodik a Besná, ebben a dalban már kevesebb a tisztagitáros merengés. Viszont cserében egy olyan szólót rittyentenek benne, ami egy olyan 80-as évekbe rúg vissza, ahol nem volt divat a gagyi.

Egy szemöldökfelhúzós ütemváltással kalauzol minket a a Revúca vége, a Spev drozda elejébe. Ez az utolsó track ebben a zenei tutajtúrában, vagy akár raftingban, ami valóban olyan hatású, mintha valami vad, hegyi folyamon zuhannánk, lépcsőről lépcsőre. Ezek a gyerekek rohadtul értik a hangszereiket, a gitárosok olyan szépen kerülgetik egymás témáit, hogy az a középkori várromos klip valójában értelmét nyeri számomra. Lehunyom a szemem, és Árva várát látom, mellette rohan a folyócska, amin talán egy másik özvegy, megcsalt, széttört szívű karakter kelti a zubogó, fehér habokat, rádöbbentve arra a jelenkor utazóját, hogy a természeten nem lehet felülkerekedni.

Ez a nap is eljött, igaz 6 évet kellet várni rá, de végre itt van a negyedik Wormrot album. Vágjátok? Azok a srácok, akik kb 15 éve kirobbantak a szingapúri csatornák legmélyéről és pillanatok alatt bebetonozták magukat a modern grindcore zászlóvivői közé. Időközben Arif kilépett a zenekarból, ami kurva szomorú, de most koncentráljunk a pozitívabb dolgokra. Itt az utolsó lemez, amin szerepel és azt annyira oda tette amennyire csak lehet.

Miközben én már szénné hallgattam a lemezt megjelenés óta, azóta mennek a viták meg a verekedések fórumokon, kommentekben, hogy grindcore-e még egyáltalán az, amit csinálnak. Hogy a viharba ne lenne az, csak éppen tett egy lépést előre, fogta a drótkerítéses határokat és testiépségüket figyelmen kívül hagyva a nyakukba kapták és lebaszták pár méterrel arrébb. Nem is értem, hogy miért volt ez meglepő tőlük, hiszen minden jel arra mutatott eddig is, hogy valami hasonlót fognak lépni, bár az senki se gondolt, hogy ekkora lesz a lépés.

A Hissben az a csodás, hogy itt van 21 dal, 33 percben amire akár a post grindcore jelzőt is rálehet sütni, mégis teljes mértékben hűek maradtak a gyökerekhez. És sikerült, úgy új dolgokat beemelni a zenéjükben, hogy teljesen természetesnek hasson. Szinte dalokként mások ás mások a hatások, mégis minden track bele van csomagolva ebbe az erőszakos, intenzív, ultra gyors és kegyetlen grindcore csomagolásba. Sikerült nekik úgy letenni egy fél órás lemezt az asztalra, ami egyébként grindcorenak még sok is lenne, alaphangon, hogy minden dalban van valami fogós, megjegyezhető pillanat, motívum. Köztudott, hogy imádom a grindcoret, de legtöbb kedvenc lemezemről annál többet nem igen tudok mondani, hogy jah geci gyors, meg szétbasz, meg faszán szól. Itt viszont pillanatról pillanatra jönnek azok a részletek vagy éppen az olyan dalok, amiből, ha egy jut egy átlag banda lemezére, már két kezüket összeteszik, hogy megcsináltuk. New York hardcoreon át a death metalig minden van, post hardcore, sőt még noise rock is, noise, ambient. Ezekre a stílusok adják a dalok oldalbordáját, miközben a gerinc továbbra is a vegytiszta grindcore. Ilyen szempontból az Odraza Rzeczom című lemeze volt hasonló. Ahol szinte minden hatásukat valami dalba foglalták, ezzel téve valami ars poeticai állásfoglalást vagy mi a faszt, ahogy a művelt francia mondja.

Az olyan pillanatok, mint a Broken Mazeben a dallamos ének, ami simán lehetne egy Enslaved lemezen is, eléggé meglepő volt első hallásra, pedig még csak a második dalnál tartunk. A következő dalban pedig már megint más az ének, a thrashes alapok Arif rávert egy klasszikus bebaszott crossover vokált, a háttérben a gitár meg olyanokat ügyeskedik, hogy az már a pofátlanság határát súrolja. A When talking Fails..en meg már New Yorkban vagyunk a hangszereken és a csorda vokállal is. Mindegyik dalban van valami amire érdemes oda figyelni, ami emlékezetessé teszi. A hangzás természetesen hibátlan, ahogy a hangszeres teljesítmény is. Viszont, amit Arif csinál az valami embertelen, sátáni paktumnak lehet csak a jutalma. Mert ez a gyerek, amit itt leművel az valami kegyetlen, nincs olyan stílus, amiben ne tudna megszólalni. A black metal károgáson át, a death metal hörgésig a magas és mély screamig szó szerint, minden túlzás nélkül itt minden van. Nem tudom, hogy már a munka után jött a döntés a zenekar elhagyásáról, de az biztos, hogy nagyon oda tette magát és hatalmas űrt hagyott maga után, amit nagyon nehéz lesz betölteni. Szóval sok sikert annak, aki majd a nyomdokaiba akar lépni. Egyébként nemzetközi meghallgatás van náluk az énekesi posztra, szóval aki érzi magában az erőt tegyen egy próbát.

sokadik idei 10/10

Ui: Egyébként meg hegedű grindcoreban?? Hát az apátokfaszát, imádom :D

Anya újra bekínált. Másnéven, itt a legújabb Moor Mother lemez. Hiszen, hogy is telhetne az év új Moor Mother nélkül? Csak ezekkel az újabb és újabb lemezekkel egy nagy baj van, hogy mindet a Brasshez hasonlítom. Mert az olyan szinten zseni, hogy arra szavak nincsenek. Szóval, a tavalyi is nagyon jó volt, csak nem olyan jó, mint a Brass.

Az új lemeznek meg már a címe is árulkodó. Jazz Codes, adja magát, ami sejthető is, hogy most sokkal jobban lemegyünk a füstös new orleansi klubok világába. Az egész egy oltár állítás, egy tudományos vizsgálat, ami Ayewa őseinek gyökereit próbálja felkutatni, a jazz hangjain keresztül. Ehhez hívott rengeteg segítséget is, és most nem csak vokális téren.  Van itt zongorista, trombitás, hárfás emberke is, akik természetesen a kortárs, fekete jazz legjobbjai közül lettek kiválasztva. Amellett itt vannak még a szokásos vokális arcok is, akik közül én megint nem ismerek senkit.

Meg van vizsgálva honnan jön a jazz és az is merre is tarthat. Így, most senki ne számítson vadul csapkodó free jazz futamokra, vagy hangos lázadás történetekre. A hangsúly a dallamokon, a kórusokon, a lágy beateken és a ritkán rapbe is átcsapó selymes spoken wordön van. Olyan az egész, mint egy kellemes meditáció egy nagy puha paplan alatt, ahol kellemes meleg van és biztonságérzet. Nem lesznek meglepetések, nem lesznek szélsőséges kísérleti megoldás. Bár hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nincsenek itt Ayewa szokásos noiseos és ambientes megoldásai. Csak egy picit a háttérben van és szépen szinte hibátlanul vannak beleolvasztva a jazz különböző dallamaiba és megoldásaiba. Nekem ez is a baja a lemeznek, hogy a végére kicsit unalmas lesz a lágyság és kellemesség. Nem mintha nem lenne változatos a lemez, hiszen Ayewa továbbra is egy kiváló zeneszerző, csak mivel a hangulat szinte patikamérlegen kiszámolva pontosan ugyanolyan végig, így a végére elfárad picit.

Maga a lemez a Black Quantum Futurism nevű mozgalom(?) egy újabb állomása. Ami Ayewa és az afrofuturista művész Rasheedah Philips közös projektje. Ami a 70-es évek kozmikus, afrofuturista művészetét veszi alapul és a múltját, jelenét és a jövőjét próbálja vizsgálni a fekete művészeteknek. Jelen esetben a jazzen keresztül. Választ nyilván nem kapnak és nem is adnak, de a lényeg továbbra is inkább a keresés, az új felkutatása. És ha közben ilyen pöpec lemezek születnek, amik még ha messze is vannak a Brasstól, bőven érdemes hallgatni valók. Remélem legközelebb nem kell 9(!) hónapot várni az új lemezre.

lágyan 7.5/10

Ez az év tele van meglepetésekkel, ennél egyedibb kezdés nem is juthatott volna eszembe, de épp sokadszorra hallgatom a Murmaid-et, és még mindig nehezen térek napirendre felette. Egy öreg barátom mondta egyszer: „Ha minden popzene ilyen lenne, nem lenne baj”. Nos az elkövetkező sztorinak ez a sopánkodás is lehetne a fémjele.

Zenei érdeklődésem elég sokrétűnek mondható, nincs olyan irányzat, amiről egy viszonylag átfogóbb ismerkedés nélkül mondanék bármilyen kritikát is, nyilván írni se lenne ildomos. Nézzük is meg közelebbről, mi is az imanexperiment.
Nita szóló projektje, ő maga ezt a stílust electronic dreampopnak mondja, a zeneírást, és a mixelést is maga végzi, amellett, hogy énekel…de még hogy!

Alapjáraton az is elég nagy teljesítmény, hogy valaki egymaga összehoz egy (bárm)ilyen produkciót, de hogy azt ilyen minőségben képes produkálni, szerintem lélegzetelállító.

Először a klipes trackkel – start it again - ismerkedtem meg, egyből playlistes lett, miután meghallgattam vagy tízszer. Aztán végigmentem az albumon, és összeszedtem az állam. Meg szoktam jegyezni, hogy sok magyar előadónál egyszerűen hallatszik, hogy magyar. Ez egy rossz berögződés, de igen, sajnos vannak olyan produkciók, amik nem törekednek arra a fajta igényességre, amire külföldön nagyobb a kereslet. Nos, az imanexperiment egyátalán nem ilyen. Ez az album simán készülhetett volna bármilyen, nagyobb, fejlettebb zeneiparral rendelkező vidéken. A hangzása, a felépítése hibátlan.

Az intro track (orcae) indítja ezt az álomutazást, gombról gombra kapcsolódnak be ennek a VTOL-nek a kezelőszervei, majd a hajtóművei. A hangzások, amivel a művésznő operál, engem alapból libabőrössé tettek. Egy olyan wave szettel dolgozik, ami egy fordított, utópisztikus nosztalgiába repít. Olyan ez az egész, mintha a jövőre gondolnék vissza. És be is üt a start it again, ami a klippel együtt bennem egy keserédes frusztrációt pörget le, minden refrénnél újabb reménnyel töltve fel a hallgatót. A blue már egy szomorkásabb, sűrűbb szövetű zenei alapra szökik fel. A fall 4 u követi ezt a táncolható kibergótikus hangulatot, majd a young again kicsit visszafog a tempón. Az énekhang végig igézően ténfereg a két fül között, valóban egyfajta digitális hableányének ez. Számomra a pocket amulet az a track, ahol az éneksávok a legszebben épülnek egymásra. A where u are ismételten sebességet vált, eddig teljesen táncolható a történet, biztos elmennék egy olyan házibuliba, ahol csak ez a zene szól egész este. A nerd syndrome (feat Mayberian Sanskulotts) erősen verseng a „kedvenc számom” címért…mondjuk ilyen szinten nehéz döntést hozni. A release me egy szép ívet ír, ennek az első hallgatásra könnyednek tűnő albumnak az utolsó negyedébe érünk, valahol a termoszféra magasságában, vertigo tapasztalható az emelkedéstől. Nem tudom pontosan, hogy a kidz of arali melyik bolygó, melyik holdjának lakossága, de ez a track (is) egy mestermű. A ritmusvilág itt igazán izgalmassá válik. Azt hiszem pár delay rock banda innen tanulhatna a „hogyan tegyünk bámulatosan izgalmassá egy atmoszférikus számot” kérdésében. Az aurora zárja az albumot…és még milyen befejezés ez!

Ennél a lezárásnál jöttem rá, hogy rohadtul nem hagytuk el a légkört, nem találkoztunk más bolygók intelligens lényeivel. Egy elektronikus álmon vagyunk túl, holnap hétfő. Ugyanolyan egykedvű lesz minden, hiába is utaztunk a jövőben?

Nem.

A Murmaid lesz annak a világnak a soundtrackje, amiben bladerunner vagyok. Nita lesz az a holografikus lány, aki rám kacsint egy felhőkarcoló méretű reklámból. Ez a zene fogja az érzelmek mögött futó neuronok elektronikus jeleit egy tündöklő áramkörré forrasztani. Ebben a zenében látok lángoló csatahajókat az Orion-övnél…még az is lehet, azt fogom hinni, mint K,…hogy valamiféle kiválasztott vagyok.

 Music | imanexperiment (bandcamp.com)