Ez is egy olyan lemez, ami tavaly többszöri hallgatásra is elment mellettem. Viszont, mikor pár hete néztem a Hate5sixes videójukat, muszáj volt újra ránéznem a cuccra és kitudja miért, de elkezdett működni, nem is kicsit. Ez megint csak egy jó példa arra, hogy néha érdemes visszanézni olyan dolgokra, amik elsőre nem jönnek be. Mert lehet csak nincs olyan passzban az ember, vagy a fasz se tudja, magamon se tudok eligazodni. A lényeg, hogy így egy év távlatából a God’s Hate azonoscímű lemeze szaggat rendesen és hetek óta be van ragadva.

Öt év telt el, az első nagylemez óta és úgy néz ki, hogy a srácok csak mérgesebbek és felbaszottabbak lettek. Maga a zenekar egyébként a Twitching Toungeos Colin Young és Brody King szerelemgyereket. A koncepció egyszerű volt, Brody az egy medve nagyságú nyakig szét vart állat, hivatásos bírkozó, akinek olyan kiállás van, hogy mentem össze hugyozod magad. Colin meg azt mondta, hogy ennek a bika csávónak muszáj frontembernek lennie. Amiből még nem jönne automatikusan, hogy a külsőségek miatt, jó is lenne a szerepben, de amúgy az lett, nem is kicsit.

Alapjaiban egy klasszikus alapokon nyugvó metallic hardcore lemezzel van dolgunk. Keleti parti, Hatebreed, Merauder, Full Blown Chaos meg hasonló cuccokat alapul véve. Sehol nincs a fiatalok steril hangzása vagy csivava csaholása, amit én egyébként imádok. Ez tényleg full old school cucc és igazából nem is kell nagyon többet várni tőle. Amit vállal, azt viszont szinte teljesen hozza is. Már a kezdő sample, amiben mondják, hogy „we are number one in violance” előre vetíti, hogy itt nem lesz szarozás. Ebben a másfél perces introban még vokál nélkül, de már megy a döngölés meg a fogós riffek produkálása, ami az egész lemezre jellemző lesz. „Life is hard, be harder” mondja az első normális dal. A szövegek nincsenek túl bonyolítva, bár senki sem vár shakespearei magaslatokat egy ilyen zenekartól. Mégis kell egy kis érzék, hogy ne kelletlenek és bénák, hanem oda mondagatós, tömény élet igazságok legyenek és itt ez többnyire meg is valósul. Meg amikor egy ekkora gorilla, mint a Brody üvöltözi, hogy Be harder, azért még én is felszívim magam a 60 kilómmal, hogy mi a fasz van. Szóval ez teljesen működik, Brody simán elhiteti veled, hogy szét basz téged, mindenkit még a világot is. Közbe meg nem merül ki az ének sima klasszikus üvöltözésben, simán beénekel olyanokat, hogy csak lesek. Kicsit olyan, mint az Age of Apocalypse, csak itt működik, meg nincs túl használva.

Zeneileg meg tele van verve király sampleökkel, ami nálam mindig jó pont. És tökéletesen tartják az arányokat a fogós riffek meg a bulldozer beatdown témák között. A Nailses Taylor Young még gitárszólókat is kent fel, meg egyébként is Ő keverte az egész lemezt. Mindig is lehetett sejteni, hogy ért a dolgokhoz és itt is kellően száraz és arcbamászós lett a végeredmény, ami valahogy visszaadja a los angelesi napszítta fakóságot is. Nagyon sokat itt sem lehet magyarázni, mert piszok egyszerű a recept, ami működik is.Talán még annyit, hogy a Valley Beyond azért elég király kollab lett, a Terroros meg Human Garbagees arcokkal.

bulldózerrel verekedős 8/10

Ha jól nézem a Digi Snacks volt az utolsó „normális” stúdió lemez RZAtól és annak is már 14 éve. Mondjuk, Ő pont egy olyan előadó, akinél nehéz számontartani, hogy mikor, kivel meg mit csinál, meg mi is számít saját önálló lemeznek. Mert 2 éve is volt, egy EP, amit a Tazo Teavel összedolgozva csinált. Jah, jól olvasod, egy tea vállalattal kollabolt és csinált egy ilyen tea ivós, spirituális, meditálgatós kis lemezt. Ami egy közösen csinált meditációs tábornak a zenei lenyomata, ahol RZA irányított meditációs gyakorlatokat tartott, az ott lévőknek. Ha nem tudnád ki Ő, már ebből sejthető, hogy nem egyszerű arc. A Wutang agya, főnöke, filmzeneszerző, színész, rendező, forgatókönyvíró. Vannak jobb és kevésbé jó dolgai, de nagyon szart még nem adott ki a kezei közül. Sőt, szerintem a legnagyobb bukása, a The Man With A Iron Fist a legjobb dolog, amit a 90-es évek után csinált. Egyetlen nagy hibája van, hogy lehetett volna sokkal jobb is. Idén viszont bedurrantott nem is egy, hanem kettő lemezt.

RZA – Saturday Afternoon Kung Fu Theatre (2022)

Na, egy igazi solo cucc tőle. Már a címe is árulkodó, hogy itt valami nagyon olyasmit kapunk, ami a Wu Tangnek is az alapja. És ami a Wu Tangnek alapja, az ugye RZAnak is az alapja, szóval, itt már alapból valami ismerős jön és nem is tévedünk. Különlegessége, hogy a producer most nem Ő, hanem DJ Scratch. Ő is egy olyan legendás alak, aki dolgozott már Busta Rhymesal vagy akár a Tribe Called Questel is. És amellett, hogy nagyon ráérzett a Wu ízekre a lemezen, simán hozott a saját dolgaiból annyit, hogy egy különleges lemez születhessen. A filmes minták magasztos és epikus pillanatokat is szülnek. A Pugilism simán lehetne egy klasszik Foreverös dal is, a Fate of The World pedig már totál minimalista, amiből csak RZA fullos dumája ráz fel: left, right, come together, put your hands up, Wu Tang Is Forever”. A beatek erősek és gazadagon tele vannak rakva mindenféle cuccal, vonósokkal, soulos éneklésekkel, meg nem véletlenül Scratch a neve az emberünknek, szóval azt is csempészet bele. Néhány kivéetől eltekintve, RZA flowja viszont nekem gyengébb volt a szokásosnál, nem volt rossz, csak valahogy többet várna az ember, ha ennyi év után ad ki valamit, méghozzá egy ilyen legendás DJvel.

shaolinos 7.5/10

RZA Presents – Bobby Digital and a Pit of Snakes (2022)

Ez a lemez sem egyszerű, mert ez meg egy képregénynek lesz a soundtracke, ami magáról Bobby Digitalról fog szólni. Már a kezdő intro, a lágy gitár a ritmus nélküliség, meg RZA spoken wordös mesélése, meg az utána bejövő éneklős téma, megmutatja, hogy ez nem olyan lesz, mint a Theatre. Ez egyébként végig is kíséri a lemezt, sok lesz a gitár, a soul, meg az éneklés. Az egész nagyon dallamos és lágy. A Wu Tanges nyersség itt most háttérbe szorul egy picit, azt tudnám rámondani, hogy „gazdagok” a beatek és színesek. Sokszor feltűnnek olyan ismerős minták és megoldások, mint amiket a mai fiatalok használnak, mint Tyler. Az egész lemez egy fajta útkeresés történet, a realitás megértése. Kicsit olyan érzésem volt, mint az új Killah Priest anyagoknál, ez a spirituális történet meséléses dolog ide is bekúszott, amire a kiváló klipek csak ráerősítettek. Egy év alatt kipakolt kettő elég vállalható, még ha nem is bombasztikus EPt. Nekem a Kung Fus egy fokkal jobban tetszett, de igazából mindkettő előkerül néha napján mióta kijött.

képregényes 7/10

2022-re akkorát fordult a világ, hogy kimerem mondani azt, amivel megint nem leszek túl népszerű. Miszerint, ha valaki igazán jó raw blacket akar hallani, én azt mondanám neki, hogy amerika északi felén keresgéljen, elsősorban. Elértünk ide, hogy pár éve mikor még jogosan volt köpködve (amúgy nem), hogy nincs ott jó black metal, most meg az egyik nagy hatalom lett a stílusban. Ezek a bandák két nagyobb részre oszthatóak. Van az egyik, akik azt hiszik vámpírok és kialakítottak egy olyan egyébként bugyuta, de mégis működő zenei világot, ami teljesen komolyan vehetetlen, mégis vérprofi(érteeeed??) dalszerzés és kreativitás jellemzi. A másik vonalon pedig az őslakos származásúak rátaláltak arra, amire a norvégok a 90-es évek elején, és a történelmi és politikai igazságtalanságokból eredő frusztrációjukat és dühüket, undorító, nyers az ősi tradíciókat éltető és hagyományokat ápoló black metalban manifesztálják.

Ilyen a Mahpíya Lúpa is, amit azonnal megvettem bandcampen, miután először lepörgött. Mondjuk nagyobb részt azért, mert féltem, hogy elfelejtem a nevét. Ez a debüt lemez és szó szerint semmit nem lehet tudni az egészről, vagy a háttérről. Ezt mondom igazán trvenak, nincs mellé pofázás, nincs okoskodás, magyarázás vagy pózolás. Van egy borító, meg van egy lemez és ebből kell kihámozni, mi is van. Dalszövegek sincsenek, ember vagy démon legyen a talpán, aki kihámozza a vokálból. Az igazság viszont az, hogy így is érthető és érezhető, de minimum sejthető mi volt a cél. Már a borítókép, a dacosan, olyan megsemmisítő tekintettel, mint amikor Tinderen csak láttamozzák a dick pickedet, ülő indián főnök megalapozza a hangulatot, ehhez a három dalhoz. Mert csak három dal van, viszont úgy voltak/volt vele emberünk/ink, hogy fogd meg a söröm és 9 perces a legrövidebb. Jó, így is mindösszesen 30 perces a lemez, de elég nagy magabiztosságra és bátorságra vall, hogy első anyagra ilyet bemertek vállalni. Mindezt arra alapozva, hogy ez egy első anyagos zenész/ek munkája.

Azt, hogy zeneileg milyen, simán rálehetne mondani, hogy jah, fasza meg minden, de pont olyan, mint a többi. Ami akár igaz is lehetne, viszont, ha jobban figyelünk, vagy elég kitartóan magyarázzuk be magunknak, ahogy jómagam is szoktam, akkor már nem is ilyen egyszerű a képlet. Nyilván imádnivalóan szarul szól. Az első, ami észrevehető, hogy a gitárok mintha egy fokkal mélyebben szólnának, mint az megszokott ebben a közegben. A basszus meg a dob meg valahogy nagyon együtt rezonál, mármint hangzás terén. Doromból, lüktet, ez az első dal 4. percénél, a kiállásnál vehető észre a legjobban. Izomból pumpálják a vért, ősi ritmusokon lovagolva. Visszatérve a kiállásokra, na azok vannak. És a legjobb érzékkel törik meg a sistergő csodát, ami itt végbe megy. Ezeknél a pillanatoknál jönnek elő a folkos részek. Amit valahogy úgy kell elképzelni, mint pl a Kampfar esetében. Hogy nincsenek tényleges népihangszerek, viszont a dallamvezetés és a ritmusok folkos mintákat követnek. Az ilyen kiállásoknál van tele, countrys, hegyeken kolbászoló cowboyos dallamokkal, amit sikerült olyan szinte beleépíteni, ebbe a világ másik feléről származó zenei stílusba, hogy nem, hogy nem lóg ki a lóláb, hanem úgy hangzik, mintha ezt eleve így találták volna ki. Ezeknek az apró kitéréseknek, na meg a kiváló dallam érzéknek köszönhetően, simán van töltve a 11 perces dalok ideje is úgy, hogy csak azt vesszük észre, hogy vége lett az egész lemeznek és indulhat is újra. Vannak gyengébb, vagy laposabb pillanatai a lemeznek, de mindig jön valami ami simán átlendít ezen és a végére ott vagyunk, hogy ez az idei év egyik legjobb bemutatkozó lemeze.

békepipás dühöngős 9/10

Van ez a zenekar, amit bárkinek mutatok, általában az újdonság erejével hat rá. Nem mondom, hogy mióta megismertem, követem a munkásságát, de ahogy eszembe jut néha, és előveszem, mindig újabb tartalmat látok tőlük…bár az utóbbi évben nagyon elcsendesedtek, legalábbis a facebook alapján. Remélem nem szűntek meg, és COME TO BRAZIL egyszer.

A Grorr egy francia banda, akik progresszív, djentes témákkal teletűzdelt zenéket írnak. Tavaly jelent meg a Ddulden’s Last Flight c. albumuk, ami a korai munkáikra épülő lineáris finomítás, kísérletezős megnyílás jegyében íródott. Egyébként a zenekar vendégeskedett animációs filmfesztiválokon, illetve a nemzeti operában is játszott, szülőhazájukban.

Azt hiszem, ha a djent szóba kerül, nem véletlen módon, a műfaj feltalálója, a Meshuggah jut minden valamire való hallgató eszébe. Persze a djentguruk tevékenysége jópár más bandát is inspirált, így ezen műfaj követői is gombafelhőkként szaporodtak, mint az utolsó előtti tél hírnökei a globális metálháborúban.

Habár a djent számomra általában egy agresszívabb műfaj, a Grorr ezt alakította át, főleg a cikk témáját képző albumnál.

Alapjába véve a Grorr egy olyan furcsa felekezet, akik a robotikus, mégis misztikus rovar(?)birodalom eszmeiségét mutatták be az első, Anthill c. albumukon, már akkor is bőven előkerültek folkos, főleg ázsiai hatások, olvasatomban pedig elég erősen kötődnek a filmezés, és a mozi világához. Ha lenne postdjent, akkor elmondanám, hogy minden post dolog egy hatásvadászat, és a postdjentes Grorr sem szűkmarkúskodik ezzel. Azt is elmondanám, hogy nekem ez nagyon tetszik.

Van amúgy post-djent?

A Grorr sokkal természetközelibb, mint a Car Bomb, vagy a Meshuggah. Olyannyira, hogyha egy dancehallban játszanák, valószínűleg a DJ egy ENT lenne.

Az album dalcímeit nézve látható a tematika. Egy entitás, Ddulden, egyfajta Ikarusként megálmodja, hogy repülni fog. Az igen progresszív metál szőnyeg folyamatosan különböző népi hangszerekkel, szitárral, fúvósókkal, dorombbal, dudával, klanitérral, illetve torokénekkel is meg van támogatva. A vokálsávok külön említésre méltók, a suttogás, kántálás, több nyelv használata annyira beépíti az emberi hangot a hangszerek közé, hogy azt hiszem bátran állítható, ezek a fazonok értenek a zeneíráshoz. Stevie T. méltán kritizálta azokat az embereket, akik szerint a vokál nélkülözhetetlen a jó zenéhez, azok a személyek itt valószínűleg gondban lennének, mert az éneksávok zeneisége bizonyos mértékű értelmezőkészséget követel. Viszont akinek a Metallica - Sad But True felvezetése is nagy falat, az ilyen zenét úgysem hallgat.

A zenekar elmondása szerint ez a 8 számos anyag Ddulden nevű hősünk repüléséről szól, aki kézzel épített apparátjával kergeti élete nagy célját: hogy elérje a csúcsot, és felfedezze mi van amögött.

1. Ddulden Dreams Beyond the Peak – ez a dal magában helyt kaphatna bármely film soundtrackjén, a keleti hangszerelés mellett valóban illúzió-szerűen löki a hallgatót az álom sodrába a vonósok, ütősök kavalkádja.
2. Sky High – ha a történetet követem, ez a dal a tervezés időszaka, az ember megálmodta, hogy repülni fog, és reggel tiszta szívvel, tiszta fejjel, emelkedett hangulatban nekilátott a tervezéshez, építéshez, mint aki valamit határidőre csinál, de a határidő igazából önmaga vágyainak sürgetése. A repkedő hangképet a djentes gitárok rántják a földre, kemény munka folyik az álmok megvalósításának béklyójában. A baljós hangvételű befejezés jól reflektál a következő trackre.
3. Hit the Ground – az első próbálozás nem sikerült…a szitár húrjai a kótyagos gondolatok, a szédülés, a becsapódás okozta agyrázkódás részegségében keveregnek. Lassan, vontatottan áll talpra a dal, és hősünk. Összeszedi magát a további próbálkozásokhoz. Az ütősök, amikkel ez a track áthajol a következőbe, hátborzongatók.
4. Sirens Call – Ez a dal állítja talpra a történet egyensúlyát, újra lázas hajsza kezdődik, a délibábok kergetése. Az idegekkel kellemesen játszó djent téma felett szálló kórus, mintha maga az intő jel lenne.
5. Ddulden Flies to His Fate – Akárcsak az első track, ez is egy jó, filmes átvezetés. Viszont itt a zenekar több eleme is képviselteti magát, és behajol a folytatásba. Nekem egyébként az albumborítóra vetett pillantásom óta folyamatosan rajzfilm szerűen pereg ez a történet, mesés. Talán Disney jobb időszakába is beférne, már ha volt ilyen.
6. Blackened Rain – Egyértelmű kedvencem a 2. negyednél kezdődő duda. A Grorr legénysége hihetetlen kontrasztot teremt a modern metálzene, és a népi hangszerek (doromb, duda, szitár), törzsi ütősjáték között. A torokének szépen alapozza a vokáltartományt. Zseniálisnak tartom ezt a produkciót. A fekete eső józanítólag hull az álmatag, delíriumos világra. A vészjósló dallamok jól jelzik, hogy ez az időjárás nem biztos, hogy a legmegfelelőbb a repülésre.
7. Newborn Whirlwind – ahogy a Blackened Rain vége egy erejét vesztett légcsavar ütemét vezető dobbal szállt ki, az újszülött forgószél szépen lassan eltessékeli a borús időt. Tiszta a levegő, indaszerűen szökik az égbe hősünk reménye, magabiztosan vitorlázik röppályáján.
8. Last Flight – Vokálisan a legjobb dal, a suttogó kántálás, illetve a torokének keveréke nagyszerű indítás. Az énekek djentjét aztán viszik az olajos, mechanikus gitártémák. OIyan, mintha Ddulden, az elemekkel, a repülés nehézségeivel való küzdelmében (djentes gitárok) néha kitekintene vágyaira, gondolataira, a múlta, és a kérdéses jövőre (melodikus ének).

Azt hiszem ez a dal tökéletesen zárja a történetet, magasztossága, az alap ötlet, a bátorság, saját magunk legyőzése, és a komfortzóna messze elhagyása tökéletes összefoglalást kapott ebben a sztoriban. Kötelezően egy kristálytiszta női vokált is kapunk…már hiányoltam is. Minden tekintetben drámai a befejezés.

Nem tudom, hogy Ddulden meddig jutott, nem tudom egyátalán elérte-e a csúcsot, túlélte-e a repülést. De mindegy is. A kezdeten való felülkerekedés után az ÚT sokkal fontosabb volt, mint a cél.

Az albumon található még két bonus track, az Orang Lao, és The Painter. Személy szerint a Grorr régi időszaka, és eközött a remekmű közt nekem az Orang Lao volt az átvezető. Gyönyörű, animált klipje, és sokszínű, rendkívül hangulatos számszerkezete olyan, mintha egy külön novella lenne, Ddulden története után. Ugyanez a Painter is, ebben a dalban nagyon ízlésesen keltenek óriási kontrasztot a fentemlített törzsi/népies zenélés, illetve a metál modern, gépies világa között.

A Grorr ezen anyaga számomra egy igazi ékkő. Profi zenészek által gondozott zenei botanikus kert, elektronikus árnyjáték. Annyira sokszínű és befogadó, hogy nehéz rá szavakat találni. Komplexitása ellenére egy pillanatig sem érezni túlspilázást, túljátszást. Aki szereti az etno, djent, folk vonalat…igazából aki szereti a ZENÉT, a maga harmonikus és ritmikus valójában, jelen esetben mellőzve azokat a szélsőségeket, amiket szintén imádunk, annak bátran ajánlom ezt a lemezt. Szerintem óriási élmény.

A FUNUS egy majd három évtizedet átívelő munkásságának állít szobrot az idei NGC Prod kazettakiadvány. Mondanám, hogy összegzi, de sok olyan dal született meg Mathyastól, ami még arra vár, hogy megkapja a méltó formátumot a fizikai létsíkon is. Egy elég hosszúra nyúló, de egy percig sem unalmas beszélgetés következik most.

Első zenekarom az EXHUMATOR volt, 1991-1994 között, négy demo született. Az első black-death metal, a többi már doom. Gitároztam és énekeltem. Az utolsó két anyagon már funeral doom tételek is szerepeltek. Most legalábbis annak mondanám, akkoriban szerintem hazánkban senki nem játszott ilyen zenét. Nem doom-ot, hanem olyat, mint mi . Utána a DRAWBACK zenekart hoztuk össze, abban játszott Chris is, aki most a FUNUSban segít ki dobokon. Ott csak gitároztam. A második demon már nem szerepeltem, csak pár dalt írtam rá. Néhány év alkotói szünet után, 2003-ban megszületett első egyszemélyes projectem, a LARVA, ennek nevét első demo után FUSTY SOULra változtattam, így még négy demo készült. Aztán ott volt még a THE ROTTEN, régisulis death metal, három demot vettem fel 2007-2009 között. Végül a FUNUS, melyet 2007 ben keltettem életre és 2009-ig négy anyag készült, majd kilenc alkotás nélküli év jött.

Mi lehet az oka annak, hogy egész eddig semmi zenéd nem jelent meg kiadónál?

Nem kerestem kiadót, ők sem engem. Igazából nem is nagyon érdekelt a dolog. Meg aztán, sem a felvételek minősége, sem a hangszeres játék nem volt az igazi. Tulajdonképpen magamnak készültek a dalok.

Mit jelent neked a minőség? Mennyire tartod a black metalban meg úgy általában az általad játszott műfajoknál fontosnak a hangzást?

Az az adott zenétől függ, a hangulat az, ami igazán számít. Az összes műfajban, így a black metalban is szeretem, ha szépen hallani mindent, van ereje, nem vérszegény a gitár. Eltüntetett dob, ordenáré hangos ének és hasonlók nagyon zavarnak. Nem kell a csillivilli megszólalás, de ha már valaki játszott valamilyen hangszeren az anyagon, akkor azt lehessen is hallani.
Ez sajnos az EXHUMATORban nem igazán sikerült. Elkapkodtuk a felvételeket, tele van hibával, a keverés is minősíthetetlen. Az egyszemélyes dolgaim legalább már megszólaltak valahogy, bár azokon sem volt semmi utólagos munka. Szóval az "értő kevesek zenéje" duma mögé rejtett szándékosan rossz hangzást nem szeretem.

De nem mindig vannak ezek a hangzások direkt összemosva, és nem is mindig művészkedés vele a cél. Van úgy, hogy a közös célt szolgálja a "massza". Mit gondolsz például a MAYHEM Ordo Ad Chao lemezéről?

Mindegy, hogy direkt vagy így sikerült. Ha nem tetszik valami nem hallgatom. Nem mérvadó a véleményem, egyéni ízlés dolga, mint minden. Ordo Ad Chao? Tetszik. Nem vagyok valami nagy zenekritikus, vagy megérint vagy nem. Sok mindent nem szoktam gondolni egy albumról, vagy zenekarról, ha tetszik hallgatom néha. Az évek alatt kidöglött belőlem az igény, hogy elmondjam a véleményemet. És ez fordítva is igaz. Nem érdekel mások véleménye. Igazából mások sem érdekelnek túlzottan.

Ez itt és most annyira black metal volt a részedről, hogy ezzel kapcsolatban nincs is több kérdés. Úgy tudom, hogy már készülnek újabb dalok is. Van erről valami publikus információd?

2018. és 2020. között írtam annyi dalt, ami még úgy hét, nyolc teljes albumra elegendő. A következőre már kiválasztottam tizet, azokat kell felfrissíteni, végleges formába hozni. Szeretném ha még idén elkészülne a felvétel.

Ősz környékén jelenik meg az Örökké CD verzión is, van ezzel kapcsolatban publikus információd?

Sokkal többet nem tudok mondani. Nem akarok semmit elkiabálni.

Teljesen érthető. Fontos neked a fizikai megjelenés? Illetve melyik formátum a kedvenced? Mindezek mellett a mai világban mennyire tartod ezt fontosnak?

Erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Mikor hogy érzem. Ha visszatekintek az elmúlt bő harminc évre, csak demokat látok magam mögött. Ha innen nézem, fontos, hiszen jó dolog végre egy kiadó által megjelentetett, gyári minőségű matéria. Viszont fordítva is szoktam érezni. Ennyi év után már nem nagyon számít mi történik, hagyok e nyomot vagy nem, eljut e olyanhoz akinek tetszik. Eléggé rapszodikus vagyok. Mint mondtam, magamnak írtam a dalokat, a szövegek nagy része is nagyon személyes, de ha valaki azonosulni tud némelyikkel, vagy pusztán a zene tetszik neki, már nem volt hiábavaló közkinccsé tenni. Gyűjtők bizonyára értékelik, sokan szeretik a különleges kiadványokat is.
Nincs kedvenc formátumom. Vannak főként régről eredeti és piacos kazettáim, CD és vinyl is, nem túl sok, nem vagyok gyűjtő. De ha elvonatkoztatok magamtól, akkor fontosnak tartom az ilyen megjelentetést. Szépek, valódi értéket képviselnek, akár a bélyegek vagy az igényes kiadású könyvek. Kell, hogy megmaradása legyen ezen dolgoknak, legfőképpen egy mai világban. Tudod, eléggé elszomorít amikor időről időre megtapasztalom, hogy enyészik el, amit régen természetesnek tartottunk. Gondolom ez az érzés végigkíséri az emberiséget, de már nagyon besűrűsödött az élet. Hiábavalóság minden és pont ezért jó a lelkünket körbevenni olyan dolgokkal, amik mintha lassabbá tennék a sétát az örök út felé vezető ösvényen. Én így gondolom és jó így gondolni.

Hiszel a halál utáni létben? Amit az előbb mondtál, az spirituális gondolkodásra utal. Hogy állsz a vallásokkal? Fontos kérdés ez egy black metal szerző felé.

Hiszem, hogy az anyagi forma elenyészésével nem szűnik meg a létezés. Nagyon mély téma ez, könyvtárnyi irodalommal, még több, le nem írt gondolattal. Arról, hogy mit hiszek erről, itt nem szeretnék többet elmondani. Szintúgy a vallásokról sem. Olyan dolgok ezek, melyekről nem akarok nyilvánosan beszélni.

Mesélj arról, hogyan születnek meg a FUNUS dalok. A Vértes lábánál élsz, és a múltkor említetted, hogy fontos inspirációforrásod is egyben. Mind a hangszeres, mind a szövegi részét fejtsd ki kérlek!

A régi FUNUS daloknál a zenével párhuzamosam készült a szöveg is, néhány kivétel volt csak, amikor a szövegre írtam meg a zenét. Általában délután ültem le a gitárral és estére készen volt a dal. A dob is hamar ment, hisz semmi extra nincs bennük, gépi dobok. Nem is dolgoztam ezeken utána, ahogy lett, úgy maradt. Maga az alkotás volt a lényeg, ahogy mindig. Az új éra dalainál kicsit másként ment a dolog. Nagyjából százötven szöveget, verset írtam javarészt 2017-ben. Volt, hogy egy este három is született. Erről nem tudok többet mondani, egyszerűen csak feltörtek belőlem a sorok, gondolkodás nélkül, egymás után. Később módosítani kellett néhol amit felhasználtam egy dalban, hogy énekelhető legyen, de nem számottevően. Akkoriban csak néha gitároztam, gyakorlásképpen, ha jött valami jó téma, dallam azt felvettem, de nem alkottam teljes nótákat. Aztán 2018-ban felvágtam a művészi vénámat. Megszületett az Örökké című dal, majd sorban a többi, volt, hogy naponta. Az alkotási folyamat hasonlóan egyszerű volt mint régen: leültem zenélni és jött, viszont már este, ami sokkal jobb hangulatilag. Nem agyaltam túl semmit, de amíg nem lettem kész, nem feküdtem le, nem ritkán reggelig muzsikáltam. Ha ihlet van, nincs halogatás. Jöttek a riffek, szép dallamok, nagyjából már az elején kiválasztottam a hozzá illő szöveget is. Soha nincs szándékosság abban, miért olyan egy dal amilyen. Ha elégnek tartok egy fő riffet, akkor csak annyi lesz. Ilyen pl a Legyen csak tél. Ha percekig tukatukát kíván, akkor az lesz. Nem foglalkozom azzal, más mit szólna hozzá, hiszen magamnak kell, hogy jó legyen. A pillanatnyi lelkiállapotom számít leginkább, az a hangulat, azok az érzések amik akkor dolgoznak bennem.
Ezek a felvételek már nem véglegesek, javarészt rossz minőségűek, hiszen csak a rögzítés volt a cél. Viszont sokukat szívesen hallgatom, hiszen a katarzis amikor megszülettek, már megismételhetetlen. Mint említettem, ezekből lesznek időről időre kiválasztva a soron következő FUNUS album dalai. Biztosan lesz itt ott kis változtatás, kerül bele új dallam, teszek hozzá, esetleg veszek el. Talán valami más hangszert is kipróbálok, majd elválik a végére.
A Vértes, az erdő végigkísérte az életemet, gyermekkorom óta. A kicsiny bogarak, az öreg fák, suttogó avar, hűvös völgyek, mélybe omlott sziklák Csókakő váránál, rókák üregei, gyógyító vagy mérgező növények, a mesebeli hangok az éjből... mind mind olyan csoda, amiről csak tisztelettel szólhatok. Ezért jelenik meg gyakran az erdő és élővilága a szövegeimben, verseimben. Ugyanígy érzek az Alfölddel kapcsolatban, ki szintén múzsám. A végtelen puszta, Gyoma és az oda vezető út, a Körös és holtágai. Ezernyi emlék, szép és keserédes, vagy szomorú... lelkem mélyébe kapaszkodnak, hűvösen simogatnak, mint a hínár.
 

Ennél autentikusabb módszer nem létezik a műfajban. Gondolom, azonnal rögzíted is a gitártémákat legalább is demó szinten.

Mindent felveszek azonnal, egyszerű dobot is, éneket is. Ez még demo szintnek is kevés, bár van, amikor egész jóra sikerül. A teljes dalból a gitárokat külön is kimásolom, van ahol négy, öt szól egyszerre, nehéz lenne évek múltán megtanulni enélkül.

És hogyan lett rögzítve az Örökké? Szeretjük a konyhatitkokat. Minden jöhet, ami nem titkos.

Minden teljesen házi körülmények között készült, kettő Roland VS1880- as munkaállomást használtunk. Egyet felvételre és keverésre, a másikat a masterre. Megmondom őszintén, nem emlékszem a pontos folyamatra, 2020-ban játszotta fel Nagy Krisz a dobokat, utána én molyoltam a gitárokkal, énekkel, majd a basszussal és megint gitárokkal. Sokáig tartott, csak akkor tudok zenélni, ha lelkileg teljesen rá vagyok hangolódva, az ének felvétele is csúszott rendesen egy műtétem miatt. Én nem túlzottan értek a stúdiózáshoz, mégha házi is, sem a technikai részhez - nem is érdekel. Ezért régi barátomat, Pintér Tibit kértem fel eme nemes feladatra. Neki van tapasztalata és tudása ezen a téren, ez hallatszik is a végeredményen.

Nagyon jó a dallamos éneked. Miért csak egy dalban hallani?

Köszönöm ! Nincs különösebb oka. Ezek a dalok így alkotnak egységet és ez az egy volt rendes énekkel. A többinél nem éreztem, ezért nem is erőltettem. A későbbi dalokban több ilyen ének van, lesz. Nincs szándékosság, ahol zsigerből az jön, ott az van .

A zenélésen kívül van még valami kattanásod?

Egy kis kitérőt kell, tegyek, mielőtt konkrétan a kérdésre válaszolok. Valójában a zenélés sem kattanás. Lehet, valamikor az volt, de már biztosan nem. Két éve nem írtam semmit, igaz, volt már ilyen az életemben, nem mondhatom, hogy nem is fogok többé, de most úgy érzem, elmondtam mindent amit dalokkal mondani tudok. És ezek az elmondanivalók magamnak szólnak, nem akarok senkit megszólítani, vagy megérinteni a lelkét. Ha történik is ilyen, az már a dalok önálló élete, nem tartozik rám. Már csak a felvételekre koncentrálok, mert ha ilyen tempóban készül el egy album, mint az Örökké, akkor nagyon sokáig kell élnem, hogy mindent rögzítsünk. Nem égek lázban, hogy leüljek és felvegyem a gitárt, de szeretném, ha rendesen megszólalnának azok a dalok, ennyit megérdemelnek. Nehéz szavakba öntenem és nehéz szavakkal mondom: már nem tartom magamat és a zenémet az undergroundhoz tartozónak. Csak egy ember vagyok, aki hangokba öntötte az érzéseit. Ha tetszik ez valakinek, jó, halgassa, nem az én dolgom. Másként értik és érzik a szavaimat és a dallamokat. Ez nem feltétlenül baj, csak nem számít. Nem tartom a FUNUSt black metalnak, de ez megint csak az én véleményem, ha más annak tartja, nekem úgy is jó, mindegy. Nincs jelentősége annak, ki mit gondol a világomról.
Szóval, hogy kicsit feleljek is: van pár dolog, ami érdekel, amivel szívesen töltöm az időt. Az olvasás az egyik, legjobban a valódi könyvet szeretem, de a digitális formátumot sem vetem meg. A többi dologról nem akarok beszélni, nem kell, hogy jobban megismerjen bárki, aki eddig nem ismert.

A színtéren sokan érezték már ezt. Gondoljunk csak Vikernesre. Tartozni valahová jó, de néha jobb nem tartozni sehová. Így a végére feltennék egy általánosabb kérdést. Halott a metal?

Miért lenne halott ? Vannak új zenekarok, nagyszerű albumok születnek, sok régi banda is aktív, koncertek, fesztiválok ismert és kevésbé ismert fellépőkkel. Lehet, nincs akkora metal élet mint jópár éve, bár jómagam nem vagyok nagy koncertre járó ember, de amiket látok, hallok, olvasok, az alapján bizton ki merem jelenteni, hogy nem halott, nem is haldoklik. No de mi lenne akkor, ha igen ? Semmi. Aki szerette, szereti, annak az élete része, halott vagy sem. Egyre kevesebb talán az igazi metalos ? Mitől lesz igazi? Persze vannak akik belevetik magukat, akár " trú blekmetálosok " is lesznek egy kis ideig, aztán egyszer csak nem kell ez a világ, hogy miért az mellékes. Ők azok, akik soha nem is értették, csak valamiért vonzó volt. Szépen visszavedlenek sablonos átlagemberré, amivel nincs is baj mert odavalók.
De a metal a rengeteg stílussal, irányzattal egy nagyon erős gigász, én úgy hiszem, igencsak korai volna még tort ülni.

Ezt a lemezt vártam a legjobban idén. Jó, tény, szoktam lelkesedni dolgokért, látványosan és sokszor, de a Chat Pile azért egy hangyafasznyival a Wormrot vagy akár az Imperial előtt volt. Az előző két EP és a Portrayalos split után tűkön ülve vártam, hogy mikor hoz ki a Chat Pile egy teljes hosszúságú lemezt. Na, meg arra is kíváncsi voltam, hogy hosszabb jatékidővel is tudják-e hozni azt, amit rövidebben szinte hibátlanul.

A hely Oklahoma City, „mid” Amerika és azt tudjuk, hogy aminek a nevében benne van a mid, az érzelmes és fájdalmas. Hiszen azon a környéken, legalábbis a zenéik alapján az almafán is nyomorúság nő. A cím se véletlen és a borító se, a téma többnyire a környék és az ottani élet nyomorúsága. Az, hogy a szabadság földje, az álmok ígérete, ahova a legtöbb ember vágyik, a jobb élet reményében, hogy lehet mégis egy toxikus emberi lelket és testet is megmérgező mételyes pöcegödör. Például a The Mask, egy 1978-as tömeggyilkosságról szól. Hogy ne legyen egyszerű, Raygun Busch énekes a gyilkos szemszögét felvéve meséli el a történteket. Az áldozatai, mint állatokat egymás mellé állítva lőtte agyon egy étteremben. Vagy a Why ahol azt kérdezgeti, hogy miért kell az embereknek az utcán élniük a nincstelenségben, mikor meg vannak hozzá az erőforrások, hogy ez ne így legyen. Teszi ezt többnyire egy mániákus sikoltásaival, vagy éppen egy súlyosan szorongó ember spoken word kínlódásával. Egy memeünk alatt volt szó róla, hogy annyira nem is para, a többiek szerint. Szerintem nem azért para, mert, hogy annyira undorító, vagy embertelen, vagy extrém. Hanem azért, mert annyira hibátlanul adja át, ezt a nihilista zaklatottságot, a kilátástalanságot és amerikai urbanizált dekadencia minden depresszív pillanatát. Tele van annyi keserű és negatív érzéssel, hogy már csak a hallgatása hanyatlásba taszítja az emberi lelket. Screamek, üvöltések, spoken word, mindez a 90-es évek alt/noise rock vokális stílusára ráhúzva.

A hangszeres osztagnak sem kell szégyenkeznie. Van itt minden, ami szemszájnak ingere. Riffek, riffek hátán, de még milyen riffek, te jó Isten. Középtempós noise találkozik az enyhén death-es sludge-al, röviden így lehetne leírni. Hosszan meg úgy, hogy a Jesus Lizard atom riffjei találkoznak, az Eyehategod undorító meth áztatta mocskával, a Big Black perveziójával és a Helmet meg mondjuk az Unwound elvontságával. Amivel összeraktak egy sok helyről ismerős, de mégis egyedi dolgot. Jah igen, sokan még rádobták a nu metal jelzőt is, meg néhányan le is köpködték őket e miatt. Ez nekem mondjuk eszembe se jutott, ameddig nem láttam tőlük azt a tweetet, hogy őket nem inspirálta a nu metal, őket a Korn inspirálta és ez kurva nagy különbség, egyébként tényleg az. És ahogy ezt elolvastam, már hallottam is, bár elég messzire kell menni, mert itt bizony a legjobb, a legnyersebb Kornról van szó, az első lemezről. Hangzásban és hangulatában is visszaköszön, sokszor. A gépszerű dobhangzás még egy kis industrialt is bedob a tarsolyba. Amit már az eleje óta nem értek, hiszen van dobosuk, nem mintha nem illene ide.

Patkány lelkű, csótány testű, toxikusan szónikus kínhimnuszok a világról. Mert ez bizony a világról szól, csak tettek bele annyi trükköt, hogy a saját környezetük a példa rá. Ettől lesz ennyire életszerűen fájdalmas és szomorú.

mételyesen 15/10

Ha valaki Cara Neir rajongó, akkor általában felkészül a váratlanra mindig. A tavalyi pont egy jó év volt erre, hiszen az elején kihozták azt a chiptune őrületet, amit Phase Outnak kereszteltek. Utána meg az izmos, derékból meghajlást tettek a grindcore felé. De volt már itt post-blacken át, a screamoig minden. Úgy általában ez a screamo/grind-tól a black metalig vonalon mozognak, attól függően, hogy éppen milyen kedvük. A Phase Outra éppen kockulhatnékjuk lett, így jöttek a 8 bites prüttyögések. Amit most sikerült nekik folytatni, ami azért nem volt nagyon meglepő, főleg, hogy Garry nagyon rá van kattanva most, erre a pixeles chiptuneos témára.

A történet szerint az előző játékból Garryt és Christ átszippantották egy sokkal sötétebb dimenzióba, a Saint Succipioba. Maga a világ pedig egy kihalt kertvárosi környezet, amit egy Rex nevezetű felsőbb létforma sanyargat. Vannak itt az előző lemezről „unlockolt” karakterek, szóval megint olyan az egész, mint egy játék. ÉS tényleg fel vannak készülve ezzel a settinggel annyira, mintha legalább egy asztali szerepjáték kampányra készültek volna.

Zeneileg meg mi van? Hát az, ami sejthető. Black metalba oltott grindviolance amihez 8 bites huncutságok adják az igazi pikantériát. Az egyértelmű, hogy a chiptunekodás sokkal ötletesebb és jobb lett. Mondjuk be is baszott volna, ha ilyen tekintetben nem fejlődnek, hiszen Garry ezt csinálja a Gonemageben is, így a tapasztalat és az ötletek már alapból meg vannak. Egyértelműen a hosszabb dalok a jobbak, amikor ezeket az effekteket rápakolják a gitárra és tök fura pixeles hangja lesz, na az nagyon király. Közbe meg ilyen videojáték black metal dallamok mennek, a szokásos cincogással pittyogással a háttérben. Ezek a legerősebb dalok, mint például a Melted Candle. Ahol a végére már az volt az érzésem, talán kicsit sok puskaport lőttek el egyszerre. A rövidebb dalokban, a grind meg a pv jön elő és egyébként itt is vannak nagyon jó pillanatok, nagyon érdekesen összerakott effektek és a pixel témák is izgalmasok. Csak éppen nincsenek kibontva és ez a legnagyobb baja, szeretem én az ilyen egy perces dalokat, de itt végig az volt az érzésem, hogy több kéne ebből, hogy igazán jó lehessen.

Szóval itt van egy éven belül a harmadik Cara Neir, amire megint nem tudom azt mondani, hogy szar. Mert nem az, sőt. Tele van jobbnál jobb dalokkal és ötletekkel, csak éppen van ugyanannyi kibontatlan, a befejezetlenség érzetét keltő is, miközben az is előfordul, hogy valahol meg már túl tolják a kibontást. Chiptune téren hatalmas a fejlődés, de dalírás terén most kicsit két szék közül a földre esete van, mert a rövid dalok nem úgy működnek, ahogy kellene, viszont a hosszúakban is vannak kivetni valók. Mindezt úgy, hogy ott van a Gonemage, amiben Garry mindent jobban csinál.

pritypirity 7/10

Kint tombol a nyár, vagyis most éppen szerencsére nem. Hanem szaggatja a szél a fákat az udvaron, este néha kicsit para, mikor a főút lámpafényében integetnek befelé. Mintha lenne valami mondandójuk, sötét titkuk, amit megakarnak osztani. A Wailin Stromsal is mindig ez az érzés fog el, sötét titkok tudóik ők. Amiket a zenén keresztül akarnak elárulni az arra érdemesnek, de az se baj, ha nem érted, mert attól függetlenül, ugyanúgy elvisznek erre a komor utazásra. Amivel pár évente visszatérnek és évről évre egyre csak jobbak.

Az, amikor metalba van foglalva a southern ghotica nekem nagy kedvencem. A gyarmatosítók utódjainak sötét lélek foltjai. A vérrel írt történelem, a fegyverrel elvett földek a túlélés érdekében, a jogtalan bitorlások és a jogos büntetések egy olyan világért, ami már nem kevésbe szar, mint amit ott hagytak a túlélés érdekében. Persze ez csak egy kis szelete ennek az egésznek, de ezek az érzések és ezeknek a variáció tökéletesen vannak bemutatva a Wailin Storms lemezein. Amiből ez már egyébként negyedik, ha jól számolom. És ahogy haladtak előre lemezről lemezre úgy csiszolták ezt az annyira nem is sajátos, de valamilyen szinten mégis különleges stílus egyveleget. Van itt egy nagy adag folkos southern gothic hangulat, amit kiválóan kevernek bluesal és doom metallal, a lassú gyomorforgatóan érzelmes post punkról már nem is beszélve. Mert igazából ez egy post punk zene kéne, hogy legyen, de annyira jó zeneileg, hogy nem lehet rámondani, hogy punk. Már az előző lemez megtalálták ezeknek a stílusoknak a megfelelő arányát, amit továbbra is sikerült megtartani, csak most még a dal szerzés is sokkal jobb lett. A felépítése a lassú/gyors és halk/hangos részeknek patikamérlegen van kiszámítva. Levezetnek, felvezetnek és nincs olyan, hogy akár egy pillanatot is tévesztenének, minden leránt a megfelelő mélybe és elenged a megfelelő csúcson, azért, hogy a katarzis biztos meglegyen. A noise rockos post hardcore pattog, mint a cowboy kalapos részegek lába a pajtában, az aratási ünnepségen. A lassú részek pedig lerántanak a déli mocsarak legmélyére, ahonnan már csak akkor engednek ki, amikor már éppen elfogyna az utolsó csepp levegőd is. Az ének, meg igazából az egész érzelmek teli, szomorkás, drámai. Bennük van az, ami az 50-es 60-as évek zenészeiben és olyan mintha az akkori blues énekesekkel közösen taszítanának minket a nyomorba. Ködös, kietlen tájak zenéje ez, ahol nem idegen a noise rockos csapkodás a gothos post punkoskodás sem, mindezt szinte tökéletes és fájdalmasan megszerkesztve.

délies 8/10

Akkora jó arc vagyok, hogy én hiába szopok bent ma délután is, ide dobok nektek három pöpec lemezt. Csak azért, hogy legyen aláfestő zenéje a hétvégi hitványkodásnak. Aki meg már ismeri az kapja be.

Speed – Gang Called Speed (2022)

Van az, amikor az utcán mennek bandanában és szét basszák a fejed, na ezt pont ilyen. Ez az új kedvenc ázsiai bandád, akik közbe meg ausztrálok. Valahol ez is az üzenete, két keménykedés között, a sztereotípiák lebontása. Olyan klasszikusabb témákban utaznak, szóval a Biohazard vagy a Merauder az pont ide illik. Pont annyira metalos mennyire kell, rövid, lényegtörő. Itt-ott simán behúznak egy szólót, meg persze szét csapnak egy rakat, verekedős breakdownal is. Az a poén amikor szépen építgetik a gitárokat, de csak azért, hogy végül szétrobbantsanak mindent.

verekedős 7.5

End It – Unpleasent Living (2022)

Először is hagyjuk már abba ezt ilyen olyan H.C dalokat, mert így ezredjére kezd unalmas lenni. Másodszor, ez egy rohadt jó intro, lehet én vagyok a primitív, mert ezt pl nem unom, de minden hc zenekarnak kéne egy dal, amiben csak a nevét üvöltözi. Ha azt mondom Baltimore, már sejhető, hogy valami minőségi cuccra lehet számítani és így is van. A Speedel ellentétben kevesebb a metal, a hangsúly inkább a gyorsaságon és a nyerseségen van. Itt a lényeg amúgy az ének, mert Akil olyanokat tol, hogy beszarás. Én eleve rajongok az ilyen rajzfilmfigura hangú csávókért (Walter Delgado for president), de ő még azon felül is megpakolja. A heavy metalos éneklés, a hardcoreos köpködés, na meg olyan ÖÜGHk, hogy tanítani kéne, mind itt van és olyan szépen diverzen van megcsinálva, hogy ha a zene szar lenne, se lenne baj. Viszont az se szar. Kurva jó sampleök, kurva jó témák, amikben mondjuk semmi újdonság, de a világi énekes elviszi a hátán az egészet.

pattogós 8/10

Highway Sniper – The Great Satan (2022)

Ez már egy kicsit más irány, de ha valamit úgy ajánlanak, hogy His Hero is Gone akkor gondolkodás nélkül kattintok és milyen jól tettem. Nagyon erről nem is kell többet beszélni, ha éled az előbb említett bandát, meg mondjuk a Tragedyt, szóval az ilyen dallamosabb crust cuccokat, ez telitalálat lesz. Gyors, mint a torkodból feltörő epe a világ láttán, dühös és rohadt szomorú az egész, nykon öntve világbajnok témákkal. Ennyi.

 epe köpködős 8.5/10

Megmondom az őszintét, nekem az Imperial a Alphavilleel kezdett el igazán működni. A Robot bál után pedig kezdődött a szopkodós rajongás. Mert ami ott végbe ment az nem koncert volt, az tényleg egy bál volt, egy előadás. A színpadiasság, a stílus és a giccs egy olyan keveréke, aminek fogyasztása nem, hogy idegesítő, bár sokaknak biztos az, hanem inkább egy mámorító élmény. Mert valljuk be, vannak olyan bandák, akik tök hasonló zenét játszanak, teljesen ugyanilyen szinten, még sincs ekkora rajongó táboruk. Nyilván, mivel ők nem itatják pezsgősüvegből az első sorban lévőket, meg a basszerosuk se egy show lopó állat, aki az üres üveg és a hangszere vérfertőző nászából csinál egy noise szerenádot, amire még Merzbow is elégedetten csettintene.

Szóval a buli után még jobban vártam az új lemezt, elég jól lett időzítve, miután nyakon basztak élőben, pár hónap múlva a szobámban is. Nem tudom mennyi single volt, de a Lynch-i vizsgafilm klipp már megfogott, utána meg a kibaszott Kenny G betett a föld alá, többet inkább meg se hallgattam. Jah igen, ez egy disszonáns jazzes black/death lemez, amin Kenny G szaxizik, én se gondoltam, hogy valaha ilyet olvasok vagy írok le, nyugi. Jah még a fia is itt van. Beszaladtam, mert már a címről is lehet beszélni picit. Spirit of Ecstasy, ami a Rolls-Roysok orrán lévő díszszobor neve. Az álmok, az energia, a magasztosság és a szépség szimbóluma. Annak a jelképe, hogy egy rakat barát valami minőségi és különleges dolgot alkot együtt. Na, valahol ez az Imperial is, szerintem.

Nyilván nem fogok számról számra menni, hiszen továbbra is ostoba vagyok az ilyen zenéhez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes egészében értem azt, hogy mi folyik itt. De annak ellenére van itt egy nagy adag hangulat, amit még az én primitív elmém is fel tud fogni. A városi dekadencia, az industrial noir, már meg adják az alaphangot. Emellé olyan mesteri filmeket vesznek alapul, mint a Metropolis, a Clockwork Orange vagy akár a Taxisoför. Mind hangulatban, meg sokszor külcsín és merch formájában is. Ezeknek az egyvelegéből teremtenek egy sajátos és nagyon egyedi zenei világot, ami szerintem a sikerük forrása. Persze amellett, hogy mind a hárman ultra profi zenészek, de azért vannak más profik is akik viszont még sem tudnak ilyen kiemelkedőt alkotni. Egyszerre undorító, szexi(szaxi), industrialosan rideg, noirosan komor és melankólikus. Az akrobatikus basszus témák és Ezrin robotikus orgiába illő dallamai, ha dallamos egyáltalán, pedig egy olyan tömény, fekete-fehérrel felmázolt élményt nyújt, amelyet kevesen tudnak jelenleg. Legjobban Radó Úr írta egy mondatban az egészet: „Nem ember, aki nem hányt be az Imerialtól.”

noiros 9/10