Mikor nem rég írtam a Jack új lemezéről, azt mondtam, hogy ha a nagy underground istenekről, túlélőkről van szó, mindig, mindenki a Nadirral jön. Erre mondtam, de hiszen itt van a Jack is, akkor most mondom, de hiszen itt van az Another Way is. Sőt, még sokan mások, például mindenki a nem rég megejtett, düreres szülinapi extravaganzáról. A viharsaroki betyároknál sose lehet tudni mennyit kell várni az új lemezre. Hiszen a kezdetekhez képest eléggé le lassultak a folyamatok, viszont eddig még sosem hagytak minket cserben. És az is sejthető volt, hogy a választások után fognak hallatni magukról. Pont Ők lennének azok, akiknek nincs ehhez hozzáfűzni valójuk? Na ugye!

Róluk mindig az volt az érzésem, hogy őszinte, trve vidéki gyerekek, akik, ha mondanak is dolgokat, még se megmondó emberkednek. Mondjuk, ez a megmondó emberkedés is egy érdekes dolog, mert akaratlanul is tűnhet bárki annak, aki véleményt nyilvánít ki, még ha a célja nem is az, hogy okoskodjon, csak annyi, hogy kiadjon magából valamit. Szóval, ez egy teljesen szubjektív érzékelés alapján működik. De náluk, még véletlenül se éreztem sose ezt. A legutóbbi düreres bulin is lehetett volna sok mindenről beszélni, hiszen elég sok minden történik a világban, mégis a dalok között inkább volt szó nosztalgiázásról, sztorizgatásokról. Értem én, hogy szülinapi buli, meg minden, de akkor is. És miért is kellet volna? Hiszen A szövegekben és a dalokban benne van minden. Még így, 20 év után se vesztettek semmit a keserűségből transzformált energiából, bár ez nagy részt a világ „érdeme”.

Igazából aki eddig szerette a munkásságukat, az ezután is fogja, aki meg nem, az nem ezzel fogja megszeretni. A cím megint az olvasott középosztály keserűségének tökéletes manifesztációja lett. Pont ahogy a szövegek is. Jobbnál jobb és erősebbnél erősebb sorok váltogatják egymást, mindegyik dalba találni legalább egy sort, ami vagy szíven, vagy elmén üti az embert. Mindig azonnal hatnak és mindig azonnal érted is miről van szó. Lágy szimbolikával átitatott, jól megszerkesztett, de mégis teljesen ösztönösek. Ha pedig oda figyelünk és eléggé ki vagyunk művelve a korábbi lemezekből, észrevehetőek aprócska vissza utalások is. Hiszen 18 éve még csak korhadt az emberiség fája, de mára már oda értünk, hogy ki is dőlt. És ha már ilyen jó a duma, az ének is hibátlan. Érzelmekkel, dühvel, frusztrációval és keserűséggel teli. Néha a beletörődés és elengedés szilánkja is belénk mar, hogy utána megint az energiától feszülő tehetetlenség vegye át a gyeplőt, pont, mint a szokványos mindennapok, a 21. századi Magyarországon. A vokálra még a nagy piros pont, hogy szövegkönyv nélkül is szinte 100%-osan lehet érteni az egészet. Voltak már a lemezeken több fajta énekek is, de szerintem ez sikerült eddig a legjobban, mind hang, hajlítások, csorda üvöltések és keverés szempontjából is.

Zeneileg mit lehetne mondani? Gyors. Nyilván. Az, ami a szövegekből átjön, a frusztráció, a tehetetlen tenni akarás, az a hangszerekbe is átszivárog. A dallamok nagyon ülnek, mert vannak ám dallamok meg riffek, nem is akármilyenek. Nem csak az esztelen tekerések mennek. És összeségében talán most születtek a leghosszabb dalok. Láttam már kommentet, ami szerint indokolatlanul hosszúak, szerintem pont tökéletesek. Mintha patikamérlegen lennének kiszámolva, a kiállások a cséphadarások és a szöveggel átitatott részek közti egyensúly. És ettől profinak és jól átgondoltnak tűnik, ami nem elsődleges szempont, hiszen fastcoreról van szó, de mégis az. Miközben olyan ösztönös marad, mint amit egy ilyen zenétől elvárunk. A keverés talán most sikerült a legjobban, minden a helyén van. Semmi nem nyom el semmit, mindent tökéletesen hallani, mondjuk én egy kis mocskot még simán elbírtam volna rajta. A borító az most csalódás lett, az előző lemezek gyönyörű képeihez képest, ez a minimalista megoldás, nekem nem jött be. Az utolsó dal meg hát érdekes, szeretem a kísérletezgetést, meg bájos is volt ez az amatőr rapperkedés. Viszont azóta is az bassza az agyam, hogy az a szöveg milyen lett volna, jól megírt, komoly zenével.

Amikor a Kapcsolat végén elkezdik játszani a Mindenen Kívült, az egy nagyon szép szimbolikája annak, hogy jah, eltelt 20 év bazdmeg, de még mindig ugyanaz van. Hiába volt rendszer váltás már 30 éve, szinte ugyanott tartunk és meghagytuk továbbra is egy kihagyott ziccernek. Ami kurva szomorú, de még mindig a jobbik esett, hogy vannak ilyen ügyek, mint az Another Way, akik adják a talpalávalót a szomorkodásunkhoz. Így adva egy kis érzést, hogy van néhány dolog, amiben/akikben még lehet bízni és nem érezzük magunkat annyira egyedül, a gyűlölködés országában. Mert hiába keserű minden pillanata, hiába nem tud megoldást nyújtani, amitől átjárja a tehetetlen frusztráció. Mégis úgy hat, mint egy fajta mentális méregtelenítés. Mert ez az, az ország, ahol jelenleg, tényleg, kb minden szar. De holnap is felfog kelni a nap baszkikám és holnap is csinálni kell tovább. Na ehhez adnak az ilyen dolgok egy elég nagy löketet, legalábbis nekem, neked lehet mást. Viszont ez a szép ebben, hogy mindenki azt veszi ki és azt viszi magával, amire ebből szüksége van.

Végére ide is betettem a régi lemezek letöltő linkjét, annak aki lemaradt volna.

viharosan frusztrációs sarki 8.5/10

Régi lemezek

2 év telt a hazai crust proféták utolsó lemeze óta. Most meg kb berúgták az ajtót, ezzel a 10 perces EPvel, legalábbis nekem teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy csinálnak valamit. Ez első szembetűnő dolog az anyag kapcsán, az a gyönyörű borító, ami Sajt munkája. Az ilyen képek többnyire, death metal lemezek elején szoktak szerepelni, így nekem az első gondolatom az volt, hogy lehet, hogy lesznek apróbb változások a zenében. Esetleg a death metal vagy atmoszférikusabb dolgok felé mozdulás.

Ez a tipp egy nagyon picit be is jött, hiszen már a kezdés is próbál egy sejtelmes, sötét hangulatot megteremteni, hogy a Cults of Death cím ne csak dísznek legyen. Utána viszont azonnal visszatérünk a megszokott kerékvágásba és a D-ütem kezdi pumpálni a vért az agyba, hogy zsibbadás közben, fejjel verjem le a csempét a fürdőszobában. A végére még bitang erős gitár virgázás is belefért, amit én sok esetben nem szeretek, a hasonszőrű zenékben, itt mégis kiválóan működött. Pont akkor és pont annyi volt amennyi szükséges. A hangzás az előző lemezeken is kiváló volt, itt mintha egy fokkal sikerült volna még jobbra finom hangolni. Nem csoda, mert, ha megnézzük kibaszott Dan Swanö keverte és ha valaki Ő azért érti, mi fán terem az igazi aprító svéd crust/d-beat hangzás. Erre most lehetne mondani, hogy nem túl DIY. De kit érdekel, ha Dan Swanö kever egy világvégi post szocialista pöcegödörben tengődő bandának, az mindig rohadt menő.

Kapnak az arcukba az influenszerek, a közösségi média, mindenki, aki mások testével akar rendelkezni. Szóval a témák adottak, nem meglepőek de fontosak. Olyan dolgok, amikről beszélni kell, addig amíg nem lesz változás, hiába unalmas vagy frusztráló már. A riffek aprítanak, a d-ütem pörög zeneileg nem nagyon leget belekötni, hozzák, ami kötelező, pár kiemelkedő pillanattal egyetembe. Ez a 10 perc pont arra jó, hogy nincs benne egy pillanat üres járat sem. Végig száguld testen és lelken egyáltalán, mint az apokalipszis kibaszott lovasainak egyike. Kegyetlenül, félelmet nem ismerve és fontos dolgokat tűzve a harci zászlóra. Most rengeteg vendég énekes is részt vesz a lemezen, akik fel is vannak sorolva. Akik személyesen is járatosak az undergroudnban biztos tudja kik ők, én nem. De annyi bizonyos, hogy mindenki nagyon oda teszi magát. Egy valami van, amit nagyon hiányolok, nekem továbbra is az Ugar a kedvencem tőlük és várom, hogy ismét legyen egy teljesen magyar szövegű lemez. Ide sajnos egy dal se jutott.

csempe verős 8/10

Az van, hogy már biztos másnak is feltűnt, de a régi Another Way lemezek nincsenek fent sehol, csak youtubeon. Azt a gyászt meg gondolom nem csak én nem szeretem, szóval unalmamba letöltöttem és egy ingyenes, webes lófasszal számokra vágtam őket, meg még a daladatokat is szépen bepötyögtem. Fullosan kókány az egész. Gidáék meg voltak olyan kedvesek, hogy megengedték, hogy megosszam veletek. Szóval akinek kell, hajrá, aztán lehet csapatni a régi lemezeket is. Úgy is vannak vissza utalgatások az új albumon, meg kijött az új Winamp is. Sad boy grind for life.

Letöltés

A Pilorira akkor figyeltem fel, amikor kijött az első nagylemezük, két éve. Akkor azzal promózták magukat, hogy Dylan Walker vendégeskedik az egyik dalukban, én meg úgy voltam vele, hogy ha már Dylan azt mondja, hogy elég jó biztos van itt valami. Meg egyébként is francia. És volt is, hangzás, stílus minden nagyon ott volt, az egyik legjobb debüt volt két éve, még ha azt is éreztem, hogy egyelőre hiányzik még valami.

Néztem, hogy új lemez? Ilyen hamar? Hiszen a Pilori az első bandák egyike volt, amiről ezen a blogon pofáztam. Hogy annak már két éve? Durva belegondolni, hogy a rák covid, hogy elbaszott két évet, mintha egy szempillantás lett volna. Viszont, ebben az egy szempillatásban a srácok nagyon oda ették magukat. Igazából sok változásról nem lehet beszélni, hiszen a recept ugyanaz. Nincs semmi túl bonyolítva, továbbra is maradt a blackened hardcore/crust vonal, csak most már a dalírási procedúra is nagyon beérett náluk. Olyan profi pillanatokkal, mint ami Meurtriére-ben van, a dal első felében mikor megy a blackes tanítgatás, hirtelen felérünk a csúcspontra, mind az ének, mind a hangszerek terén. Olyan érzés, mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznánk és nem vagyunk benne biztosak, hogy lezuhanunk-e vagy sem. De csak egy aprócska érintés, egy enyhe fuvallat ki tudja mi volt, de átlendülünk és lezuhanunk, zuhanás közben pedig, az adrenalin az egekbe hág, mi pedig a földfelé, akkora hadcore energia bombába csap át a dal. Sorba váltakoznak a hosszabb és rövidebb dalok. Ördögi menetelések adják áthelyüket a harcigépek irdatlan sebességének és fordítva. Mindezt fülbemászó dallamokkal, már amennyire ebben a stílusban beszélhetünk fülbe mászásról. Jobbnál jobb témák sorakoznak egymás után és próbálnak minket a kárhozat szélére száműzni. Mondjuk ilyen album címmel, ami valami hasonló lehet, mint hogy „Bárcsak a Pokol és az özönvíz sújtana minket”, nem is értem mit vártam. Testet össze zúzó sötét örvény ez, amit a francia nyelv, amit amúgy se értünk valószínűleg, még egzotikusabbá tesz. Egy lágy séta a pokolban, kb mint a Sandmanben, csak ez kicsit mozgalmasabb.

örvénylő 9/10

Mivel lusta voltam lepötyögni az album címét, a bandcamp felületről másoltam be. Ez a zene annyira sötét, hogy a MS Word nem tudta leszedni a fekete szöveg-hátteret, így txt-n át kellett megoldanom a másolást, és beillesztést

BlackWeald műfajilag a

Dark ambient, Drone, Ritual, Narrative, Concept, Cinematic

zsánerbe sorolható. Az előadó korábbi anyaga a 666 Minutes in Hell, ami egy 11 órás, és hat perces lemez.

QUICK MATHS

Az előadó nem bízza a fantáziánkra albumának értelmezését, a bandcampen gyakorlatilag leírja a történet összefoglalását. A magyar pusztában - ahol semmi nem történik - végtelenítve telő napok és éjjelek históriája ez, aszállyal, porral, délibábbal.
A trackek címei tovább árnyalják a koncepció elemeit.

1. - Morning Came with a Cartload of Dew
2. - Desolation in Dust
3. - At the Shores of Dry Lake Fancsika
4. - Vekeri, 37 °C, Drought
5. - This Rake Stays Leaned Against the Wall
6. - Infinite Nihil
7. - The Devil and the Peasant
8. - I am the Darkness, I am your End
9. - Blood of a Thousand Lambs
10. - A Corpse Stuffed with Night-scented Stock
11. - The Lurker is Getting Awake
12. - Hell in a Tiny Box
13. - One Step Closer to the Pit
14. - Plague of the Plains

Ahogy az album hallgatásával haladtam, az egész furcsán otthonossá, nosztalgikussá és egyben rémísztővé vált. Mivel az Alföldön nőttem fel, a népzenés, népnyelvi motívumok egy olyan vízjelet raktak erre az anyagra, mintha valamiféle kopott videoarchívumból kaparták volna elő őket.

Mondják, az idő megszépíti az emlékeket, de ha valaki olyan emberektől hall történeteket, akik megélték a múltat, a nosztalgia sok esetben egy szájra tett mutatóujj, egy idős asszony ajakharapdálása. Egy öregember semmibe bámuló tekintete, amikor egy adott eseményről, személyről, korszakról kérdezed. A téma elterelése, majd részeg suttogások, amik akár tettlegességbe, akár szánalmas férfiúi siránkozásba torkollanak. A furcsa, régimódi szertartások, és azok történeti eredete nem a skanzenek hűvös, takaros házainak patyolattiszta fehérségét idézik. Benne van ebben a keresztényi megbélyegzés, és a jámbor félelem generálása. Angyalszerű elsőáldozó gyerekek, akik közül sokan a kamaszkort sem élték meg. Van ebben birkanyúzás, és borgőzösen pörgő tánc a fonóban. Tenyeret szúró, és a porral gennyes sebeket okozó kukoricafosztás. Göröngyös fekete föld, amit egy csontsoványra fogyott gebe szánt fel.

„Cukrot adnék annak a madárnak…” – dong a tárogató (?), meglepetten veszem észre, hogy mormolom a sorokat, miközben valami digitális zörej harapdálja a kisagyam. „Az szovjetek elől bújtatni kellett a lányokat.”
„Elcsalogatták a kiskatonát a veremhez, a kert végébe, és az öreg egy baltával eltékazolta…sok faluban történt ilyen, a tanyákon.” – nagyanyám hangját hallom, 18 éves volt a „felszabadulásnál”. Ő is egy olyan kis falu szélén, egy tanyán lakott, tíz testvérével, meg dédanyámmal, ahol ez az album soundtrack lehetett volna. Eredetileg kilencen voltak testvérek, de két elárvult unokatestvért is befogadtak. Mert a „régi szép idők” jártak akkoriban. A legidősebb bátyja akkor már talán hazafelé gyalogolt, ugyanilyen vidékeken…csak Ukrajnából.

Az album felénél sem tartok, de kb abban a sötétségben tapogatok, amit Móricz Zsigmondtól ismerhet meg az a szerencsés, aki nem élt benne. Ahogy a paraszt az ördöggel egyezkedik, eszembe jut, hogy az ember is ilyen-e a saját embertársával, amikor üzletre kerül sor. Minden tracken valami motoszkál, kaparászik…valami ott lebeg, kínosan, kényelmetlenül közel az ember személyes terének elővédjénél. Mint a lótücsök, ami kitartóan bontja a vályogfalat.

Az ördög megjelenésével az album trackjei teljesen átváltanak valamiféle sötét, pogány szertartásba.

Az „I am the Darkness, I am your End” számomra az ún. game-changer. A Lambs gyakorlatilag a teljes őrület. Úgy gondoltam ebből nehéz lesz művészileg kijönni, de a Corpse-nál értetlen tekintettel, és hidegrázással bámultam a dokumentumot. A paraszti egyszerűségtől, a népi motívumoktól valami túlvilágiba jutottunk, sőt…sokkalinkább természetfölöttibe.

A „One Step Closer to the Pit”-nél már egy téglalap alakú, sötét keretben látom a felettem úszó felhőket, és hallom a madarakat. Harangoznak. Személy szerint már nagyobb biztonságban érzem magam a gödörben, mint kinn, az éneklő gyermekkórus mellett.

„Plague of the Plains” - Gitárra végképp nem számítottam. Arra meg pláne, hogy a torzított hangsáv szomorú hangjai megnyugvással fognak eltölteni.

Azzal, ahogy valami nagyon emberközelivel köti össze az egyátalán nem emberit, mondhatni embertelent, BlackWeald valami fantasztikust alkotott. Ha módomban állna, leszerződtetném egy filmstúdióhoz, ahol sci-fi, vagy természetfeletti horrorfilmeket gyártanak…akár olyanokat is, amiket csak a soundtrack ment meg. Talán a Caretaker tudott ennyire megrázó zenét produkálni, a demenciát bemutató sorozatával. De ehhez képest az egy unalmas verkliszólam.
Ez a zene nem azért ijesztő, mert sötét dolgokról szól, hanem mert olyan sötét dolgokkal bilincsel össze, amik nagyon közel állnak az emberhez. Hiába öltözteted vidám szertartásba a népi hagyományok egy részét, az élet és halál balanszának, a babonás félelem lidérceinek, a pogány, és keresztényi világ ki nem mondott, bújtatott kegyetlenségének megnyilvánulásai ezek.

Ez a szimbolizmus csúcsa.

Az album egy furcsa népmese, ami néhol olyan egzotikum felé visz el, amiben ugyanúgy lehetne a Diablo, a S.T.A.L.K.E.R., vagy akár egy Lovecraft-i mű soundtrackje, mint azoké a fakó, ijesztő, darabosan mozgó archív felvételeké is, amik őseink múltját mutatták be. A mi őseinkét.

▶︎ From the Dust of the Old Hungarian Plains, Emerges the Invisible Claw that Drags Us into our Rotting Grave | BlackWeald (bandcamp.com)

Ép trashben, ép lélek, valami hasonló szlogenje van az Erkölcsi Mozsdónak. Ez tökéletesen le is írja, azt az undormány „szart” amit csinálnak. Hiszen ahhoz, hogy lelked legtisztább állapotát elérd, először meg kell mártóznod a mocskos letargia legmélyebb bugyraiban is. Ehhez pedig tökéletes aláfestő zene a következő album.

Annyi megjelenés van, hogy ez is simán elment mellettem, pedig aztán a srácok annyiszor szóltak facebook posztok keretein belül, amennyi csak kitelt tőlük. Szóval, köszi a (képzeletbeli) Bakos barátomnak, hogy átküldte milyen szart hordtak össze taliga számra. Náluk mindig az volt az érzésem, hogy hiába rágják a szánkba, hogy mekkora trash amit csinálnak, mindig az jön át, hogy ez azért egy precízen megszerkesztett dolog. Perszem zeneileg káosz, ami tele van mindennel, amit szeretnek, gondolom. Van itt metal, punk, hardcore, screamo, post-rock, kis elektronika. Meg ezeknek a mindenféle elkorcsosult egyvelege, ami sokszor feldolgozhatatlan, sokszor komolyan vehetetlen, de mégis magában hordoz egy zsigeri érzést, ami annyira jellemző az én korosztályomra. A talán már felnőtt korba lépett, modern, késő fiatal, kora öreg pupákok nagyrészével együtt rezonál. Hiszen mi sem kapunk mást, mint az, hogy mindenféle figyelnünk kéne, munka, talán család, kapcsolatok, szórakozás, közbe meg nyakunkon a klíma, meg geopolitikai szorongás. Statikus zajok tömkelege ostromolja az elménket mindenfelől. Ebben a kibaszott világban és szociális médiában, mindig van, ami zúg körölöttünk, ami eltereli a figyelmet, ami idegesít, arról nem is beszélve, hogy minden második ember egy faszfej. És erre mi a nem legegészségesebb, de legreálisabb és szórakoztatóbb reakció? Az, hogy beleszarsz és cinikus, az emberek többségének kurva kellemetlen humorral átitatt meme zászlódat egy hajóra tűzve evickélsz a szartengeren. Ennek tökéletesen zenei manifesztációja ez a zenekar.

A Minden nap szar, nyilván legtöbbünk himnusza is lehetne, emellett pedig a legjobb dal a lemezen. Amit a zenéről leugró szinti tesz nagyon is emlékezetessé, ami ennek ellenére mégis működik. Van még benne kicsit antimulatós kiállás és nyekergős noise blastolás is. A pozitív energiák pedig úgy elkerülnek, mint Obi Want az eső, mikor megy a klónok után kutakodni. Az album és dal címek, amellett, hogy zseniálisak, már alapból szórakoztatóak és felfestenek, a meghallgatás nélkül is egy hangulatot, ami zenével kézen fogva, még nagyobb hatást kelt. Pár esetben ez a stílus kavalkád még sem ér össze zeneileg, és hiába van ott a hangulat, engem volt, hogy kidobott emiatt az érzés. A szinti sokszor leugrik a zenéről, ami igazából van, hogy működik, de van, hogy nem. A hangzás mondjuk eleve nekem van kitalálva, ez a nyers, zajos dolog, amikor azt sem tudod sokszor eldönteni, hogy a következő másodpercben mi fog történni. Lehet arcon basz a napfény, de az is lehet, hogy a nyakadba szarik. A legnagyobb vívmánya a lemeznek, az a diverzitás. Tényleg minden dal más, és a maga nemében különleges, még ha vannak erősebb és gyengébb nóták is. Ezt a 33 percet, biztos nem fogja unni senki, bár abban nem vagyok benne biztos, hogy attól élvezni is fogja.

kilátástalanságban áztatott epét majszoló 7/10

Nem gondoltam volna, év elején, hogy az év egyik legjobb screamo lemeze Malajziából fog jönni. Pedig még emelték is a tétet, mert ez az egyik legjobb debüt nagylemez is. Hét év, egy demo és négy split után elértek ide a srácok és csajszi. A lemez minőségét pedig mi sem mutatja jobban, hogy a Zegema Beach és a Moment of Collapse is foglalkozik velük.

Jó screamot viszonylag könnyű csinálni, na jó, nyilván nem, de elég pár dolog, hogy fasza legyen. Érzelmes, hisztérikus énekes, na az itt is van. Meg szerintem ez is a legfontosabb, a jó screamo arról ismerszik meg, hogy az énekesnek van valami kínja. Valami kínja, tök mindegy mi, meg hogy feldolgozta e már vagy nem, a lényeg, hogy az előadásából áradjon a frusztráció és a szenvedés. Emellé az sem árt, ha ezt a mintát a zene is követi. Itt minden eléggé a helyén van, a csapkodós gyorsaság adott, amit kiváló váltásokkal spékeltek meg. Így jönnek a fájdalomban áztatott dallamok, a nyers reszelések és a melankolikus kiállások is. A lassabb részek kiválóan felvezetik a katarzisként robbanó érzelem cunamikat. Erre a legjobb példa a Heimlich Manoeuvre Tiger Suplex, ami nekem például az év sceamo dala. Amiben benne van minden előbb említett mozdulat, hibátlanul.

A hangzás nyer és arcba mászó mikor azt kívánja a helyzet, de a kiállásoknál pedig meglepően kellemes pengetéseket is kapunk. Az All is Well, Mr. Hildebrantban kiderült, hogy azért vicceskedni is szeretnék, a sok frusztrál csapkodás után kellemes felüdülés ez a nem túl komoly felvezető. Ami talán pont ezzel hívja a fel a figyelmet a mentális betegségek komolyságára. Sokadik eset, hogy az van, hogy elfogynak a szavak és csak annyit tudok mondani, hogy húzzál meghallgatni, mert csak 20 perc.

frusztrációs 9/10

Hozzám még csak most ért el, hogy Charlie Fell 2018-ban visszatért a Lord Mantishoz. Ezen az EP-n meg még az öngyilkosságot elkövető Bill Bumgardner játéka hallható. Pont annyira elég, hogy felcsigázzon, majd a végjáték előtt vége is van. Ez így nem jó. Szigorúan szubjektív véleményemnek adok hangot, amikor azt mondom, hogy egy EP legalább 12 perc legyen, vagy három dal, különben olyan, mint a befejezetlen kefélés… Feltéve, ha jó a zene. Ha szar, akkor semmiféle kefélésre nem hajaz, esetleg olyanra, ahol Önt kefélik (nőkre nem értendő).

A felállásnál a Metal Archivesnél azt látom, hogy Markuszewski és Fell alkotja jelenleg a bandát. A két szarházi adja neki rendesen, de az mindenképp zavar, hogy a nóták hangzása sem egyforma. Az előző lemez az Universal Death Church csalódás volt, de lehet, hogy csak a zseniális Death Mask miatt. Most sokkal inkább érzem a dalokat azon lemez részeként, és ez jó érzéssel tölt el. Az viszont nem, ahogy Charlie Fell kinéz. Az heroinista múlt vagy egyéb önpusztító tevékenység teszi ezt, de nem nézem ötven kilónál többnek. Nyilván vannak ötven kilós makk egészséges emberek, de ő mint egy enyhén piknikus hedonista disznó, úgy él az emlékeimben, nem egy leszikkadt szaharai pásztorként.

Híreket nem olvastam, meg különben is gonzót írok, úgyhogy ennek tudatában (vagy nem tudatában) vetem képernyőre a vágyam: bízom benne, hogy ez a két dal most itt előre mutat, nem hátra. Illetve hátra legfeljebb visszaint egyet a dobos tesó emlékének, és a lényegi üzenet az, hogy készül egy új mű, ami a Death Mask vonalat akarja tovább vinni.
 

Lili Refrain – Mana (2022)

Az angyalok igazából boszorkányok. A boszorkányok igazából angyalok.

1. Ki - imára hív az orgona hangja, de egy furcsa, idegen nyelvű kórus mantrája siklik a hangszer szőnyegezése alá. Tudati asszimiláció, a törzsi és egyházi szakralitás összeolvadása.
2. Kokyu - egy zátonyra futott, elhagyatott, valaha hipermodern tengerjáró luxushajó mellett, az arany homokú parton egy kecses lény fut, meglepő sebességgel, karjaiban egy díszes kagylót szorongat. A több száz kilométerről ide sodort mangrove fa fehér csontvázáról madarak röppennek fel, ahogy ez a szukkubusz elhalad mellettük. A tenger moraja furcsa módon digitális jelekké zsugorodik. Talán illúzió ez az egész?
3. Eikyou – az ezeréves dzsungellel benőtt szurdok szájából kántálás, majd kodo hangja üti meg a fület, töri meg a zöld szentély párás levegőjének csendjét. Egyszerre könyörgés és elrettentés ez a dal.
4. Ichor – „az istenek vére, éteri folyadék” - mintha áldozatra hívna a csilingelés, ahogy a papnő felsorolja az áldozati könyörgés elemeit, és üdvözli az istenek ajándékát.
5. Sangoma – „isteni, szellemi médium” – a papnő az áldozati ceremónia során kapcsolatot létesít az éteri lényekkel, énekének lebegése összerezonál a légkört megtöltő elektromossággal, vajon miféle lényeket fog megszólítani?
6. Mami Wata – „a vízi szellem, avagy szirén” – a futó alak hirtelen megáll, a kezében tartott ajándékot elhelyezi a lagúna egyik szikláján, ami pont a kék hullámok fölé lóg. A víz körkörös hullámzásba kezd, lassan emelkedik ki belőle a szépséges szörny…lenyűgözött félelem ül az ajándékozóra, ki az, aki idegen itt? A szirén, vagy az ajándékot hozó szellem-amazon az igazi emigráns?
7. Ahi Tapu – a szárazföld belsejéből fekete viharfelhők úsznak félelmetes gályákként az arany és zöld színekben pompázó mezők felett, mintha a környező ónixcsúcsok hegyét súrolnák, és indigószín tintával árasztanák el a nemrég türkiz eget. Égi tüzek gyúlnak, a falvak őrszemei összehúzzák palástjaik, és fejüket elemelik lándzsájukról. Valami közeleg….
8. Travellers – a felhők árnyékában kúsztak fel a települések határaira, a sötétségből egy pillanatra sem léptek ki, megvárták, hogy az árnyék bekebelezze az egész vidéket.
   Kinek félelem vagyok, kinek palást.
   Másnak a rémület, de ha kell a szabad mozgás.
   Ha kell, ellenség, ha kell, szövetséges.

 A gyermekeidnek rémálmokat keltő történeteket fognak mesélni rólam. Pedig csak a fény párja voltam, körbe-körbe kergetve egymást ezen a planétán. Reggelre eltűnök.

9. Earthling – újabb imára hív az orgona, és a papnő. Az áldozat bemutatása sikeres volt, a sötétség eltűnt.

Egyszer majd megtanulod, hogy ebben a világban nem te irányítasz mindent.

Számomra ez az album a sötétség és a fény teljes játéka. Hangszerelésileg a koszosabb vokálok, majd a gitárok megjelenése adják az éjfél magasságát. Ez egy teljes kör, a női misztikumba ágyazott játszi könnyedség, amiben óceánok áradnak, viharok tombolnak, vagy az aranyló nap emészt fel mindent. 

Lili Refrainről már hallottam, valaha. De a Zajig nem jutottam el a tényleges meghallgatásáig. Azt hiszem egy ilyen művésszel elsőre élőben találkozni automatikusan garantálja zenéinek meghallgatását. Ahogy a Delta színpad hanghullámai mágnesként odavonszolták tudatom kötelén megfáradtan lógó testem, jószerivel példátlan volt eddigi koncertélményeim tükrében.

Sok hangszeres előadó próbálkozott az általam ismert zenei történelem során különféle szakrális, rituális hangzások, elemek beházasításával, ez szerintem általában jól sikerül. Ennek egyik ékes, és korai példája az Immigrant Song, a Led Zeppelintől. Aki akarja, rájöhet miért említettem ezt a nevet ebben a cikkben. A dalok címeinek egy része számomra a titok homályába vész. Amiket ki tudtam bogarászni, és úgy éreztem, talán fején találtam velük a szöget, azokat megemlítettem a bemutatóban.

Számomra ez a produkció annyira éteri, és jó értelemben véve idegen volt, hogy mindenképp ezévi koncertélményeim egyik koronaékszere. Szeretném, ha minél több női előadó bővítené a zenei palettát, és olyan formában, ahogy azt Lili Refrain, vagy Nita is teszi, bevezetést adnának nekünk abba a rendkívüli szépségekkel megáldott világba, ami az ő tollukból, gitárukból, samplerjükből, keyboardjukból születik.

 Mana | LILI REFRAIN (bandcamp.com)

Két év alatt kettő lemez, ez a Trauma Bond. Ami Eloise Chong-Gargette és Tom Mitchel közös projektje, melynek egy tök egyszerű célja van, főhajtás a zaj és agresszív zenék előtt.

Tavaly jött ki a Violence of Spring, ami nem volt rossz, sőt. Viszont ami itt megy az már egy ligával feljebb van, mint a bemutatkozó lemez. És az, hogy csak egy bő év telt el a kettő között az eléggé impozáns. Alapjaiban továbbra is egy zajos grind lemezről beszélnünk, viszont olyan industrial és sludge témák is bekerültek a mixbe, ami eposzi magaslatokba emeli az album diverzitását. Főleg úgy, hogy a soundscapeek és noise samplelök olyan kreativitással vannak használva, hogy a hangszeres részek nélkül is megállnák a helyüket.

Már az introban hallhatóak azok a finom megoldások és ötletek, lágy zajos bizsergések, amikkel pillanatról pillanatra tudják fokozni a feszültséget. Ami utána többnyire egy atom blastworshipben csúcsosodik ki. A kiállások és váltások szinte tökéletes összhangban vannak, ami ad egy hullámzó, ringató érzést a lemeznek. Az most máskérdés, hogy a rémálmaidban ringatózól. A sludgeba oltott powerviolence részek a Weekend Nachos legszebb pillanatait idézik. A vokál meg bármennyire is elbaszottnak tűnik tele van érzelmekkel. Főleg, amikor ipari dobolásra megy a spoken word, akkor teszi a legjobban oda Elois. A hangzás meg öblös, nyers és arcba mászó és van egy erős ipari jellege is. Oszt ennyi, rövid, gyors és fasza, nem is kell róla többet magyarázni.

blastworshippes 8.5/10