Először is boldog új évet mindenkinek! Mivel mindenki decemberben készíti és osztja meg az adott évre vonatkozó listáját én már ezt hiúságból sem így teszem. 2021-ben nagyon sok jó album volt, sőt rengeteg kiemelkedő, de vannak nálam okosabb emberek, akik azokat listázzák, minden féle szempont alapján. Ezért én nem a legjobb előadókat hozom el, hanem azokat, akiket a 2021-es évben a legtöbbet hallgattam. A lista semmiféle sorrendiséget nem állít fel, egyszerűen csak ABC-be vannak rendezve és a végtelenségig tudnám őket sorolni, ezért csak 10+1+1-et hoztam. Vágjunk is bele!

Bëlga
Igazság szerint, ha erről a formációról mindent leírnék, amit csak a neten találok, akkor sem tudnék valóban mindent leírni. A zenei alapjaiknál, talán csak a több síkon mozgó szövegeik a zseniálisabbak. A hozzá tartozó felvett „futrinka utcai gengszter rapper” attitűd egyszerűen leírhatatlan. Bármelyik daluk kerül újra hallgatásra mindig találok a szövegben vagy a zenében valami újat.

Conan

A 2018-as Existential Void Guardian albumot olyan szinten rongyosra hallgattam, hogy szavakba nem tudom önteni. Ez a végnélkül hömpölygő kátrányfolyam csak ömlött felém, én pedig szélesre tárt ablakokkal, ajtókkal és karokkal vártam, hogy keresztül folyva rajtam megtisztítson. Legalább 32 alkalommal, vagy ameddig le nem tilt a spotify, a youtube és minden más is!

Electric Six

Sokáig gondolkodtam, hogy ebbe a listába végülis az Electric Six, vagy a Bloodhound Gang kerüljön be, de végül az Electric Six mellett döntöttem. Mind a két zenekar pofátlan módon keveri a műfajokat, botrányos és bugyuta szövegeik és video klipjeik vannak, melyek első sorban a polgárpukkasztás és a szórakoztatás oltárán áldoznak. Mégis van egy dolog, ami számomra az egyiket a másik fölé emeli. Az pedig a stíló! Számomra az Electric Six féle kimért kifinomultsággal tálalt kretén humor sokkal jobban üt. Ettől függetlenül a Bloodhoung Gang is egy zseniális banda.

Frank Carter and the Rattlesnakes

Mikor Mr. Carter elhagyta a Gallows-t egy világ omlott össze bennünk és a megmaradt romok is meginogtak, mikor meghallottuk a PureLove-ra keresztelt projektjét. Végül lassan becsörgedezett világunk romjai közzé a Frank Carter and the Rattlesnakes. Remekül hozta a Gallows féle disszonáns kapjátok be feelinget, a PureLove-os panaszkodó pop zenét és mindezt megfejelve egy adag angol alterséggel. Frank Carternek remek hangja van, de ez semmit sem érne Dean Richardson puritán és egyben zseniális gitártémái nélkül!

Igorrr

A Spirituality and distortion lemez a megjelenése óta egyszerűen nem hajlandó kikopni a lejátszásomból, ami egyébként számomra is rohadt meglepő, de hát ez van. Gautier Serre francia zenész ámokfutása, rengetegszer csapott át öncélú művészkedésben, de ennél a lemeznél, valahogy ez az érzés számomra el szállt, patikamérlegen lettek számolva, a súlyos riffek, az elektronika és a játékos, könnyed zenei dallamok. Ha valaki valóban post-modern zenét ez az album az övé! Ajánlom a lemezhez készült werk videót, ugyanis ott igazán látni az album mögött megbújó kreatív munkát, melyet manapság már nagyon kevés zenekar mer bevállalni, hogy ennyit kísérletezzen.

Mádra

A Mádra bemutatkozó lemeze a Bittersweet Temptation To Disappear Completely 2019 végén jelent meg és 2021-es év elsőfelében gyönyörrel eltöltő fájdalommal költözött be kicsiny családunk lejátszási listájába. Nem volt olyan nap mikor legalább egyszer ne hallgattuk volna végig, ezt az igazi nagybetűs Atmoszférikus Black Metal anyagot. A Mádra Bittersweet Temptation To Disappear Completely az a fajta lemez, ami, ha egyszer elkap többé nem enged el! 

Mora Prokaza

Black metal és TripHop olyan szentségtelen és undorító keverékét alkotja, hogy azt az üstöt, amiben ezt kifőzték, még a legutolsó borsodi zsákfalu konyhásnénije is csak remegő térdekkel merne megközelíteni. A zene zseniális a szövegeket meg ki tudja… na jó hát google a barátunk, de maradjunk annyiban, hogy bármelyik gettó rapper megirigyelné ezeket a rímpárokat.

Rendez-Vous

A Rendez-Vous egy francia post-punk zenekar, akik 2018-ban adták legutóbbi lemezüket, szóval éppen ideje lenne valamit összedobniuk. A legtöbb post-punkbandától eltérően náluk nem csak a depresszív cipőnézegetést kapjuk, hanem azt a bizony dühös és kiábrándult középső ujjat is és mindezt francia eleganciával.

Show Me The Body

Egy újabb olyan amerikai hardcore banda, akiknek a műfaji megkötések pontosan azért vannak, hogy lerombolják őket és leköpjék azt a mocskot, mely a pusztítás után maradt. Igazi suttyó cucc, mindenféle művészkedés nélkül az arcodba tolja az utcát és a mindennapi élet kegyetlenségét.

Turnstile

Az amerikai ötös fogat tavalyi év második felében nem csak bekopogtatott, de rám rúgták az ajtót mindent felforgattak a lakásban, majd kalapjukat megemelve távoztak. A ’80as évek hardcore zenéjét annyira stílusosan keverik a The Cure és a The Smith féle alter vonallal, hogy azt tanítani kellene, mert iskola példája ez a zenekar a műfajokat átívelő önazonosságnak.

+1 Orosz HardBass

Ezért elnézést kérek anyukámék nevében is, akik a világra szabadítottak. Az év végére annyira elkapott a flow-ja ennek az elektronikus szörnyetegnek, hogy munkába menet ezt hallgattam… és munkában… és onnan haza fele jövet… és itthon is…. Szóval a zenéről. Masszív techno alapok, melyre orosz akcentussal tolat néhány srác, olyan szövegeket, melyeket 5. osztályos angol tagozatos „rossz fiúk” írtak. Bájosak és szórakoztatóak a maguk borzasztó egyszerű módján, mint mikor az egyik osztálytársad szülei testvérek voltak, de erről Ő nem tehet.

10+1+1 Ricsárdgír

Nehéz szavakba önteni, hogy mi is a Ricsárdgír pontosan. Sokáig kerültem őket. Annyit tudtam róluk, hogy az énekes srác oda jár fősulira ahova én is és többnyire beszívott rajzszakosok hallgatják a zenéjüket, ebből adódóan én feltettem őket a quimby-s polcra és jó sokáig ott is maradtak. Aztán kijött a Szintis Laci című daluk, melyet a Budapest TV-n készült felvétellel promóztak és itt rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem, mert a nagybetűs TRASH-t képviselik Szóval pikk-pakk bepótoltam a lemaradásomat a magukat Fart-Art Popként aposztrofáló zenekart illetően és azóta sem akarnak kikopni a lejátszási listámból. A dalok faékegyszerűek, mégis rettentő stílusosak. A szövegek, pedig milliószor hallgatósak, mert tuti van benne legalább egy poén, ami elsőre nem fog feküdni, de századjára az egyik legzseniálisabb sorként fogsz rá hivatkozni.

Az év első hazai ajánlója az lesz, ami igazából a tavalyi év utolsó kiadványa, ami Pannónia ketreceiből szabadult ki. Fel is tette a pontott 2021 I-jére ez a nagyon különleges lemez, amin összesen négy zenekar szerepel egy-egy dallal. A különlegességük pedig abban rejlik, hogy mind a négyen egy sajátos, kísérletezgetős zenei világgal operálnak.

A sort a Lanternl kezdi, akinek 2019-es lemeze óta tudtommal ez az első megnyilvánulása. Ők ezzel az elszállós merengős post-metallal elég jól megalapozzák a hangulatot. A lassan építkező, textúrát, textúrára húzó megoldásokban igazából sok ujdonságot nem lehet felfedezni, amit ne hallottunk volna már máshol. Viszont ennek ellenére ez a 9 perc olyan profin és arányosan van össze pattintva, hogy én simán mellé raknám a tavalyi, pont ilyen hosszadalmú Cult of Luna kislemez mellé. A Képzelt Város-os srácok Kepler stúdiójában fel vett anyagra hangzásilag nem sok panasz lehet, kicsit lehetett volna súlyosabb, de nekem szinte minden lehetne az.

A Band in The Pit is 19-ben jelentkezett utoljára anyaggal, mondjuk akkor kettővel is. Kezdem azt gondolni, hogy ezek összebeszéltek. Pszichedelikus löttyökben áztatott, mariska füstben barbequ-zott, stonerkedős, világűrben piszmogós space rock sludge metal, csak is az improvizáció jegyében. Ők azok akiket hallgatva, tényleg azt érzed, hogy a Mars körül lebeg valami gödör, aminek az alján ott vannak ezek a srácok és a cipőjüket bámulva, fejet rázva nyomják az ipart. Csak úgy szimplán érzésből, tervezetlenül, ahogy a káosz vezeti a kezüket, a Pink Floyd vinilről felszívott gomba pedig rendbe szedi a sorokat. Elmém már éppen kinyílt volna, hogy befogadja az Androméda galaxisból érkező hullámokat, amikor vége az egésznek. A harmadik percben mintha ollóval vágták volna el, vissza zuhantam a földre, a varázs elveszett pedig csak éppen beindult volna. Ez azon esetek közé tartozik, hogy így inkább ez a három perc se kellet volna, ha nem kapok többet, csak egy pofán vágó lezárást.

Az Arkas-al eddig nem voltam képben, csak a nevüket láttam itt-ott feltűnni. Így eléggé meglepett ez az enyhe pitagorasz-tételekbe temetkező, fuvolázgatós dolog. Főleg, hogy a lágy és cammogó témázgatások mellet, simán pörögnek is a dolgok, nyersül a gitár és dübörög a bőr és talán ez az amiből picit több kellet volna persze úgy, hogy arányosan hosszabb a dal is. A dal jól fel van építve és kellően arányos is, a Pit-ből érkezve pedig kellemesen más a hangzás és a témák jellege is. A felvételek házilag készültek, ennek fényében egész jó. Én azért egy kis mocskot, még több zajt jobban elviseltem volna. Ahogy a nyers gitárok és elektronika találkozi, a népies fuvola tisztaságával.

A végére pedig dobják az atomot, az Entrópia Architektúra személyében. Ami szerintem hazánk egyik gyöngyszeme és remélem hamarosan megajándékoznak már minket egy nagylemezzel. A lassan építkező dallamok, és a gitárok zajos recsegése vezet be minket a vad törzsi csatakiáltások erdejébe. A dob kétségbe esetten lüktet, mint egy elsesett harcos kitépet szíve az életének utolsó másodperceiben. Ahogy haladunk előre úgy szakad szét egyre jobban a dalllam és válik egyre ösztönösebbé és ősemberesebbé az ütem is. Minden nyers, minden zajos, mosdatlan és recsegős picit, de csak pont annyira, hogy megadja az egész pikantériáját. Az erőteljes, öblös és érzelmekkel teli ének pedig csak felteszi a koronát erre a bő hat percre.

Szeretem a spliteket, de az ilyenekkel az a baj, hogy olyan fajta zenét játszik mind a négy zenekar, hogy ha mind a négyen játszottak volna annyit mint az egész lemez, akkor több értelme lenne. A Band in The Pit ezzel, hogy elvágták a dalt, ki is lett herélve. A többiek pedig hiába jók és hiába tettek le egy működő és korrekt dalt, egyszerűen kevés. Mire bele lendülne az ember, már vége is van mindig az adott szakasznak és kezdődik valami teljesen más, ami a harmadik és a második dal között például jó volt, de általánosságban ki dob a hangulatból és az élményből, ezek a zenekarok pedig megérdemelnék, hogy ez ne történjen meg. Összességében ez egy nagyon érdekes és izgalmas kiadvány, ami viszont hagy kivánni valót maga után.

7/10

Az év eleje zenei szempontból mindig két élű. Egyrészt jönnek az év végi listázások, amikről lehet mazsolázgatni, hogy mi az ami kimaradt. Lehet írni a saját listát, ami nekem jó is, mert szeretek listákat írni, de egyben kurva szar is, mert egyébként döntés képtelen vagyok. Így mire megszülök egy tizes listát, már ki se rakom, tavaly is ez volt. A másik él meg az, hogy rá kell jönni, mennyi minden maradt ki és mennyi mindenre nincs idő. Jó volt a felvezetés? Még szerencse, mert ehhez az ajánlóhoz semmi köze, már mióta kijött írni akarok róla, csak addig toltam-halasztottam, hogy újév lett.

Úgy történt az eset, hogy pörgettem a Spotifyt és szembe jött ez a rohadt undorító borító. Meg se néztem mi az, valami Pain Gel jó van az, hagy szóljon. Megy. De hiszen ez rohadt jó, rá nézek mi ez, Cara Neir. Wait a minute, de hiszen ez grindcore, jelentem ki saját magamnak az egyértelműt. Szóval az van, hogy miután a a srácok korábban kidobtak, egy rohadt jó 8bites, kísérletezgetős koncept anyagot, utána csak úgy viccből és unalomból kiadták, az év egyk legjobb grindcore lemezét. Nem is tudom hány éve már, hogy ennyire "core-os" Cara Neir dalok láttak napvilágot, de úgy tűnik volt mit kiírni magukból. Meg váltani nem akarták a világot és nem etették. A Nasum, His Hero is Gone, Fuck the Facts nyomdokain lépdelve csináltam egy 26 perces, baszományosi öröm zenélést. Ami tele van rohadt jó riffekkel, mert ez bizony a riffelgetős féle grind és betegebnél betegebb váltásokkal.

A legfelháborítóbb ebben a zenekarban az, hogy úgy képesek a stílusok között lavírozni akár egy éven belül is, hogy nincs keserű szájíze tőle az embernek. Nem mint például egy Abigail Williams ami érdekes módon mindig olyan zenét tol éppen, ami nagyon megy a nagy kiadóknál. Viszont ez a két dallas-i muksó, azt szabadítja a világra, ami abból az ocsmány, kátrányos szívükből jön. Semmi jele izzadságszagnak, pedig idén már volt egy nagyon fasza lemezük. Szimpla örömzenélés ez, a káosz és gyorsaság jegyében, miközben nem félnek meg-meg állni egy pillanatra, nagy levegőt venni és hasítani tovább. Chris vokálja egyszerre melankólikusan szenvedő, ami az intenzív osztályról szabadult dallamokkal együtt andalog, közben pedig mély és brutális is. Vagy ahogy a helyztet hozza, úgy váltogat. Az imént felsorolt hatások egyébként csak a felszínt kapargatják, mert minden egyszerűsége és kaotikussága ellenére, olyan sok mindenből táplálkozik a lemez, hogy felesleges kitérni rá, mert adja magát. Egy intenzív és változatos kenőcs ez az év eleji fájdalmakra, ha kimaradt volna, mindenképp potolni kell.

8/10

A Her Highness ajánlóban mondtam, hogy mostanában egy kissebb robbanás vehető észre, a hazai lassú zenék színterén. Ki merem jelenteni, hogy ennek a történésnek az egyik legfontosabb figurája jelenleg Söptei Balázs. Aki idén már a harmadik zenekarával köszönöm, hogy Hallóó még nincs vége az évnek, egyetek egy kis drone bejglit, így karácsonykor! Az Úriember előző bandái már szerepeltek a Barlangban, még ha nem is az összes kiadvánnyal, így akinek kimaradt bátran csekkolhatja. Érdemes is, mivel eléggé széles spektrumon mozog, ez a kis zenekar gyűjtemény. A Vanta a maga modern sludge/dooom-jával, amiben még elektromos hegedű is van, talán a legkülönlegesebb, meg nekem a személyes kedvencem. Nem mintha a Kajgün improvizált Jazzes doom-ja nem lenne érdemes a figyelemre, főleg, hogy az utóbbi egy évben már kettő lemezzel is jelentkeztek és már úton van a harmadik. Ezek mellé csatlakozott, egy újabb irány, ami talán még lassabb és megosztóbb lesz, a The Universe Is an Ocean képében.

A drone-t én személy szerint szeretem, csak kell hozzá, hogy olyan passzban legyek, hogy be is tudjam fogadni. Ezért jó párszor lepörgettem a lemezt, egyedül a sötét szobában, kutya sétáltatás közben, boltba menet-jövet. Hogy eltudjam azt dönteni, hogy tetszik-e ez nekem egyáltalán. Bár azt hozzá kell tennem, hogy azért mert szeretem, nem minden esetben értem is mi történik. Évekkel ezelőtt Emp, egy hangpróbán mondta azt, hogy neki a post metal olyan, mintha amikor egy kutya nézi a tv-t, élvezi de nem érti és amint kikpacsolják előle el is felejti. Ezzel le írta az én kapcsolatomat is, a post metal és drone zenék egy részével. Balázs leírása alapján ezt a lemezt a Pink Floyd, az Earth és a Sun O)) inspirálta főként. A Pink Floyd-ban annyira nem vagyok jártas mint illene, de azt ki merem jelenteni, hogy tényleg, valahol ennek a három zenekarnak a keresztmetszetében található, a The Universe Is an Ocean hangulati és zenei világa. 42 percben, egy dalban vezetet végig minket ezen a tudományos és egyben spirituális utazáson. Amiben, számomra legalábbis az érzéseken volt a hangsúly.

A zene állandó zúgása-búgása, egy olyan meditatív és pszichedelikus élményt képes nyújtani, ha jó helyen és időben kap el, amit csak az igazán hozzá értőek tudnak elérni. A legelejétől kezdve azt érzést próbálja kelteni bennünk, hogy az űrben lebegünk, úszkálunk egy falak és határok nélküli vízben. Körölöttünk pedig űrbálnák járják násztáncukat és énekli nászéneküket. Ahogy haladunk előre és egyre mélyebbre ránt, be jön az ének. Itt van a legelső nagyobb pirospont. Mert nem szokványos extrém éneket kapjuk, hanem egy szép dallamosat, ami picit persze effektezve van, hogy együtt rezonáljon a zenével. Ami szerintem simán elhagyható lehetett volna, a sima karcosság nélküli tiszta vokál sokkal különlegesebbé tehette volna az egész összképet. Ez szerintem egy kihagyott ziccer. Bár ennek ellenére, a hangszínek változatosak és szinte be olvad az ének a zene mellé. A dallamok vonaglanak mint a kigyó. Tekergőznek az elméd körül és ha nagyon bele merülsz észre sem veszed, ahogy szépen, titokban, egy-egy hangot változtatva, más irányokba folytatódik az utazás. Óvatos effektek jönnek mennek a háttérben, amik felett felületes hallgatással simán elsiklik az ember. Mint például a 15. perc környékén, az a halk riasztóra hajazó zúgás a háttérben, amit csak most az írás közben vettem észre, közbe meg lehet, hogy elejétől fogva ott volt. Ekkor pedig alattommosan és lágyan vissza kúszott a fődallam, amivel még a legelején ismerkedtünk meg. Drone és ambient lemezekről nehéz írni. Amikor nem tipikus dallamok, hanem hangulat és textúra építgetéssel és lebontással érik el az érzelmi reakciókat. Nehéz leírni azt a lüktetést és bizsergető érzést a tarkódnál amit egy ilyen lemez tud nyújtani, ha nyitott vagy rá.

Viszont nem lehet nem észre venni a lemez elegáns tagoltságát. Nem külön számokkal éri ezt el ahogy szokás, hanem ahogy visszatér a fő téma, azt vehetjük egy fejezetnek a lebegésben. A hangzás kiváló és ajánlott fülessel hallgatni, akkor fog igazán átjönni a zene vonaglása és lüktetése. Ahogy a táncukat járják a hangok a jobb és bal oldal között és ahogy tudja a csöndet és eszköznek használni, pont úgy ahogy a hangerőt is. Nyugalom és nyitottság kell hozzá, de még akkor is nehezen befogadható, de ez a stílus sajátossága. Egy valami bizonyos amit ki is merek jelenteni, így a harmadik Söptei Balázs lemez után, ami megjelenik a blog-on. Az Ő munkája példaértékű, fáradhatatlanul viszi tovább a lángot és színesíti a színteret, hallgassátok meg mindenét, aztán döntsétek el melyik jön be. Én még egy igazi pincéből szóló, undorítóan mocskos és csöpögős klasszikus sludge lemezt elviselnék Balázs, csak mondom :D Ez egy kiváló ha nem is tökéletes drone lemez, ami változatos és a megfelelő helyen és időben magával ragadó. Balázs tervei között van, hogy színpadra is viszi, pár barátja segítségével. A Your Highness-hez hasonlóan ez is Addicted Label-nél fog napvilágot látni, remélhetőleg fizikai formában is. Hozhat még ilyen hazai lemezeket a Jézi!

8/10

Sokan ellene vannak a Spotify Wrap-eknek, meg év végi listáknak, én kifejezetten élvezem őket. Az év nagy részében abban a hitben élek, hogy kenek-vágok mindent, miközben már többször is bebizonyosult, hogy lehetetlen mindent ismerni és hallgatni. Erre jók ezek a listák, helyre teszik az ember eszét, na meg lehet túrni azokat amik kimaradtak év közben. Szóval szerintem faszák az ilyen dolgok, legyen az egy online magazin vagy egy random arc a HMC-ből, aki bekínál valami év végi jóságba.

Na így lettünk barátunk a Spire-el is. Még februárban jött ki az ausztrál banda hamrmadik lemeze, ami úgy elment melettem mint annak a rendje. Pedig szinte minden adott rajta, hogy jó eséllyel rá kerüljön az én listámra is. A Temple of Kronos a Sentient Ruin Laboratories-nál jött ki, ha mond ez a név valamit már sejted is mire számíthatsz. Ha nem, akkor teszek egy szívességet és bemutatom őket egy mondatban: az idén felfedezet kiadók közül a kedvencem és a legjobb választás, ha valami pszichedelikus elszállós, avantgarde őrültségre vágysz. Ezzel igazából a tárgyalt lemezt is leírtam. A hangsúly a nagy betűs hangulaton van. Mérgezően nehéz köd módjára telepszik az elmédre, ez a söttét áhitat, ami ősi Istenek neveit kiáltja. Az ami kiemeli a tömegből, nem is a zenében keresendő, nem mintha sok mindenbe lehetne e téren is kötni. Ennek a csukjás duónak a  sötét gyémántja az ének. Vannak azok a tipikus több hangszínt is használó avantgarde black metal vokál stílusok, amit azért nem használnak olyan sokan és még annál is kevesebben csinálják igazán jól. Legjobb ilyen példa csak, hogy értsétek mire gondolok a DHG - Umbra Omega lemeze. Pillanatok alatt változó hangszínek, a varjú gyilkos károgástól a torokénekig mindent lefogóan. Kórus,verselés, hörgés, morgás, kántálás és itt kezdesz el azon gondokodni, hogy mindez egy ember munkája? Jó kérdés, mert még Encyclopaedia Metallum-on is, csak két-két betű van feltűntetve, mint zenekar tag, de még az sincs ott, hogy ki mit csinál. Na mindegy ez ilyen csuklyás black metal szokás amúgy is, meg trve is, egyelőre a nevetségesség határán kívül, meg annyira nem is lényeges.

Sok helyen rájuk sütétték a progresszív jelzőt, én ezt annyira nem érzem igaznak. Tény, hogy annak hathatnak a dal szerkezetek, de nincs itt semmi komoly komplexitás. Egyszerűen csak mint egy kiváló hipnotizőr, addig csavarják a dallamokat, hogy már lassan begombázva érezzük magunkat. Zeneileg ez a szépsége az anyagnak, hogy egyszerű eszközökkel, ének stílusokkal, hirtelen váltásokkal elérik, hogy valami többet láss bele. Ezekkel egy fajta hullmázást és lüktető érzést keltenek, ami az egész albumot végig kíséri. Az tény, hogy egyértelműen a lemez első fele az erősebb és ahogy haladunk előre úgy fogynak az ötletek. Viszont ezek összesége van annyira érdekes, hogy az egyértelmű minőség esés ellenére se, legyen unalmas a vége felé haladva sem. Eddig nem ismertem őket, de így az év végére ágyúgolyó módjára bombázódtak be a kedvenc idei black metal lemezeim közé.

8.5/10

Az Alföld rezgéseit, suttogását szorgalmasan kémlelő Avius, aki kollégánk is itt, nemrég bocsátotta szabadon két dungeon synth anyagát a szerepjátékosok nagy örömére. Emellett azonban jelentek meg metalos dalok is a név alatt a múltban, és fognak a jövőben is. Mivel a 2022-es évet a régi / új dungeon synth EP fizikai megjelenésével nyitja, az új / régi meg két hete jelent meg, itt volt az ideje egy interjúnak.

A FATTYÚ-t mindig egyedül csináltad? A Rigor Mortis anyagon többen vagytok a fotón.

A FATTYÚ mindig is egy önálló projekt volt és valószínűleg ez így is marad. Van néhány ember, akikkel időnként szoktam konzultálni, mert egy külsőssel való beszélgetés sokat segít, ilyen például Peredi Péter, aki a mesélőm szokott lenni, illetve Ő volt a Sámánon is a „Csendesen nyugvó öreg táj” klipben. Ezúton is ezer köszi érte!! A Rigor Mortis egy érdekes sztori ugye ott is az egyik résztvevő Peti volt. P.CS. volt a másik, aki régebben a dobtémákban segítettbe, a másik pedig V.L. volt, aki a ritmusgitárért felelt album készítése folyamán, illetve Farkasok Órája a szöveg egy részét, illetve alaptémáját Ő hozta, valamint az Áldozat zenei alapját is az Ő dolgai alapján csináltuk. Akkor ezt egy össznépi trepninek tudtam be és izgalmas volt próbateremben összerakni. De ez egy egyszeri alkalom volt és nyilván azok a promóképek is csak a Rigor Mortis-hoz készültek, de mai napig sok helyen azt használják, amit nem is értek. Közreműködők, így is vannak és lesznek ettől nem zárkózom el, de nem csinálnám zenekarként, mert akkor az több, mint valószínű, hogy alkudozgatásokból állna, nekem meg ahhoz ennél a projektnél nincs kedvem.

És kit hallhatunk A Világ Közepe Tavernában narrálni?

Ott is Peredi Peti barátom a mesélő. Ő nagyon éli ezeket a dolgokat, nekem meg nem kell még ezzel is foglalkozni, így ez egy nagyon jó deal mind a kettőnknek.

Mit ézrel magadhoz közelebbnek? A metalos doldokat vagy az ambienteket, dungeon synthet?

Ezen még, így nem is gondolkodtam. Igazából mind a kettőt nagyon szeretem, de nyilván hangulat és helyzet függő, hogy mikor melyik megy. Mai nap például délelőtt lakást festettem és kamaszkorom kedvenc punk bandáit hallgattam, viszont most leültem lazulgatni, illetve válaszolni a kérdéseidre és a Warcraft 3: The Frozen Throne Soundtrack-je szól. Inkább a hangulatom válogatja, hogy mit hallgatok és nem a zene műfaja. A Black Metalban pedig kifejezetten szeretem, mikor az ambientet és a dungeon synth-et atmoszféra teremtésére használják. A „műanyag” hangú hangszereknek is meg van a maga varázsa.

Nagyon tetszetősek a borítóid és a lemezekhez mellékelt képi világ, főleg az utóbbiak esetében. Honnan ez a jó "látás"?

Hát, ha tippelnem kellene, akkor az lenne, hogy gyerekként egész hamar kaptam komoly vizuális ingereket különböző műfajú filmektől, gondolok itt a klasszikus ’80-as ’90-es évek horrorjára, akció filmjeire, vagy akár az animációs filmek, mint például a Heavy Metal, a klasszikus Batman Animation. A két jóval idősebb nővéremnek a szobája is totál ki volt plakátolva minden félékkel, illetve a tőlük „lopott” kazettáiknak a borítói is gyerekként borzalmasan letudnak kötni. A GUNS'N ROSES - Appetite for Destruction kazis bookletje mai napig az egyik kedvencem.
Később nyilván jöttek a képregények kamaszként pedig elkezdtem használni a Photoshop-ot, később az Illustratort, ezekben kezdtem el tevékenykedni és ez a mai napig kitart.
Fontosnak tartom egyébként egy zenekar ilyen típusú vizuális megjelenését, mert ez az, ami elsőnek eljut a közönséghez és hiába jó a zene, ha ezt a részt nem veszi komolyan az előadó. Ugyan úgy szerves részét képezi a zenének, mert ha tetszik, ha nem, szoros kapcsolatban állnak egymással.

Most egy kicsit szerénykedsz, mivel úgy tudom, hogy te tanultad is ezt. Mármint a vizuális megjelenítést. Sőt, nem csak tanultad, hanem...

Igen tanultam is egy ideig, illetve tanítom is az ideévtől kezdve, gyanítom erre szeretted volna kihegyezni a kérdésedet!

Igen erre. Szerinted miért van az, hogy bár a metalosok nagy része a szintetizátort nem tekinti hangszernek, de a dungeon synth még azok számára is minimum türelmi zóna?

A dungeon synth-nek szerintem inkább a hangulata, vonzó. A metalosok elég nagy hányada gamer, tabletop rpg játékos, illetve fantasy rajongó. A heavy metal kultúrának ezek a dolgok abszolút szerves részét képezik, a black metalnak szintén, és csomó más műfaj is használja ezeket az elemeket, arról nem is szólva, hogy a synthwave stílus rajongói tábora szintén metalosokból áll. Nyilván még mindig vannak olyanok, akik kézzel-lábbal őrzik ezeket a nemlétező határokat, de szerintem ezek már régen elmosódtak.

Hasonló jelenség van a DEPECHE MODE esetében is, pedig ott nem a mágia, a kaland, és a játék a téma, hanem a szex. Hogy vélekedsz az elektronika és a metal házasításáról. Gondolok itt olyanokra, mint az Industrial bandák vagy az olyan elvontan avant-garde projectekre, mint az IGORRR (remélem, elég r betűt írtam a végére).

A „kötelező” DEPECHE MODE dalokon kívül sokkal többet nem ismerek, szóval arról nem tudok nyilatkozni. A MINISTRY - Psalm 69: The Way to Succeed and the Way to Suck Eggs szerintem minden idők egyik legjobb albuma! Szóval én abszolút nem tartom ördögtől való dolognak az elektronikát a rock, illetve metál zenében, Nyilván mindig akadnak olyanok, akik valami újjal szeretnének kísérletezni és az elektronika új kapukat nyit meg. Egyébként jól írtad az IGORRR-t és a lemezei is sokat szoktak nálam pörögni. Szerintem izgalmas, amit Gautier Serre csinál, de azt is megtudom érteni, ha valaki öncélúnak tartja a kiadványait.

Fiatal korodhoz képest eléggé széles látókörrel bírsz zenei téren. Szerinted az, amiket hallgatsz hat a FATTYÚban megírt témáidra? Miket tartasz a fő hatásaidnak, és van-e valami példakép bandád?

100%-ig biztos vagyok benne, hogy amiket hallgatok hol tudatosan, hol pedig tudat alatt, de hatnak a FATTYÚra. Végülis, így lesz változatos a végtermék. Eleinte a legnagyobb hatást a BURZUM (a kurva életbe, nem leírtam? - a szerk.) gyakorolta rám és a zenémre, igaz a zenén ez annyira nem érződött, esetleg az ambient anyagon, később inkább a SATYRICON és az EMPEROR kísérletezgetősebb lemezei és a SUMMONING, ha black metal vonalon nézelődünk, ha más irányba tekintünk, akkor viszont csak egy műfajt mondanék az pedig a post-punk. De bizonyára van még egy csomó más műfaj is ami itt-ott fellelhető a FATTYÚ lemezein, de ezt már a hallgatóságra bízom.

Ha már az ambient anyagról esett szó. A torokéneklést ki csinálja rajta?

Hát az sem én voltam. Egy ismerősömet kértem meg, aki akkoriban pont ezzel ütette el szabad perceit aztán vettünk fel ezekből a gyakorlatokból pár percnyit.

A FATTYÚ szövegeket figyelve egyfajta spirituális üzenet sejlik fel. Volna kedved ezt részletesebben kifejteni?

A szövegeim eleinte a magyar, illetve a Kárpát-medencei folklórból merítettek dark fantasy elemekkel tarkítva, aztán valahogy igényem lett rá, hogy legyen egy másik síkja is a daloknak, ez hol megjelenik, máskor pedig elhagyom. Hatalmas spirituális revelációk nincsenek dalokban, inkább azt próbálom érzékeltetni, hogy mindentől egyre messzebb kerül az ember. Legyen szó a néphiedelmek, népszokások világáról, vallástól egyszóval bármiféle szakralitásról, illetve egymástól és önmagunktól is. Mindannyian a saját elefántcsont tornyunkból tekintünk le embertásainkra és saját magunkra az elidegenedés jegyében.

Hová vezet ez? Sokak szerint az apokalipszis már tart. Szerinted?

Hogy hova vezet ez a dolog, azt nem tudom megmondani, de bizonyára vannak olyan szociológiai elemzők, akik a komplett doktorijukat az emberiség hanyatlásáról írják.
Nyilván nem jó az irány, de nem is olyan tragikus (3,6), mint ahogy ezt sokan gondolják, rengeteg olyan ember és civil szervezet van, akik a klasszikus emberi értékek szerint építik és szépítik a környezetüket mindenféle különösebb vallási, politikai hovatartozás nélkül, egyszerűen a tenni akarás jegyében.
Az apokalipszis szerintem inkább egy folyamat… most is tart, ma is egy nappal közelebb kerültünk hozzá, de hogy ez ma este 8-kor, vagy 5000 ezer év múlva történik e meg, azt a kutya se tudja és nem is érdekes.

Zárszóként: Mit hallgatsz most?

Ebben a pillanatban, vagy mostanában mi mozgat?

Ebben a pillanatban, illetve mostanában mi mozgat.

Ebben a pillanatban a SHOW ME THE BODY - Trash című dala pörög, egyébként a PINK FLOYD-dal kezdtem el megismerkedni, mert ők valahogy kimaradtak eddig. Amúgy meg az orosz underground szippantott be manapság.

 

Általában a belterjes szót pejoratív értelemben szokták használni. Pedig most itt egy tökéletes példa, hogy a hazai underground belterjessége, milyen király dolgokat tud kitermelni magából. Két hazai súlyemelő világbajnok, a Boru és az Oaken, melyből mindkettő jelentkezett idén új anyaggal egyébként, tagjai hívták életre az Aure névre kersztelt szentségtelen formációt. Az ötlet tavaly indult el Bakson, két számos bemutatkozó EPjük pedig már itt is van. Fullosan DIY a cucc, a vizuált a Boru-s Kispál Laci dobta össze, a kiadás is a Tortured Tree Productions-nél van, ami meg saját kiadó, a felvételek pedig az Ólban készültek. Szóval minden adott, hogy a saját elképzeléseknek semmi ne szabjon határt.

A Bandcamp-es tag-ek valahogy így vannak, avantgarde black metal, dark ambient, film score. Sokan nem szeretik, ilyen keretekbe zárni a zenéket, szerintem fontosak. Például szeretem ha ott van valami mellett, hogy power metal, hogy biztosan elkerüljem messzire. A legtöbb esetben viszont előre vetíti, hogy mit is várhatunk a kiadványtól. Jelen esetben, hangulatos kiállásokkal tarkított, nem szokványos black metal-t, ami igaz is lesz. Mégis az a tag, hogy film score, már akkor is felkeltené az érdeklődésemet, ha nem két kedvenc hazai bandám tagjainak szerelem gyereke lenne.

A bemutatkozás a KSPL féle klippel kezdődött, ahol a videó eleji Crowley idézet már sejtett egy fajta hangulatott, amit az Oaken-es kezdés csak tovább fokoz. A képivilág gyönyörű és hangulatos, a vágás kifejezetten összehangban van a zenével. Aki már látott Kispál klippet, az ezen valószínűleg nem fog meglepődni. Mocskosul penészes és lesújtó az egész, egyből az arcunkba mászik a hangzással és a töménységével. Az a pillanatnyi, csatába hívó kürt kiállás pedig csak tovább fokozza ezt, még ha csak egy másodperc is volt az egész. Utána viszont jobban kibontva is visszatér, a háttérben egy leheletnyit kaotikus jazz-es dobolással. Az okkult erdei hangulat, a lágy jazzes témákkal és a harsány kürtös, nagyzenekaros betétekkel valami nagyon fura, egyedi és nyomasztóan izgalmas atmoszférát teremt. Utána pedig minden átcsúszik, egy ködös ambientes, nyugodt fázisba. Azt jelezném, hogy még csak a dal harmadik percénél tartunk a nyolcból és már ennyi mindent történt. Nem is akarok lelőni mindent, mert tényeg igazán izgalmas és meglepő az, hogy mitörténik itt ebben a nyolc percben. Ha már a filmekről is szó van, nekem a klipp és a zene adta hangulat és képi világ, Robert Eggers munkásságát idézi, ami a The Witch és a The Lighthouse filmeket jelenti.

A második dal rövidebb is és sokkal dallamosabb, gitározgatósabb témákkal kezd. Ez egy sokkal klasszikusabb black metal felépítésű dal akart lenni, egészen a feléig. Onnantól pedig egy soundscape-es, lágyan pengető ambient orgiába csap, ami már szinte érzéki. Ezzel vége is, a baj pedig az, hogy a legnagyobb gond, amibe bele lehet kötni az, hogy még hallgattam volna tovább. A dalokat Miki keverte az Ólban, házi zseninkre ismét nem lehet panasz. Látszik, hogy nem akarta ugyanolyanra csinálni mint a Boru-t, ez egy derék hozzáállás, hogy nem használja szét, a már bejáratott és bevált dolgokat. Én azért még egy kis mocskot vagy kását simán eltudtam volna képzelni rajta. Kazin jön majd a cucc valamikor, a Tortured Tree Productions-nél. Aztán hip-hop jöhetne is a nagylemez.

8.5/10

Sokszor mondom, hogy kicsit üres a hazai sludge/doom/drone színtér. Viszont mostanában elég nagy robbanásnak lehetünk tanúi és nem csak a most tárgyalt kiadvány kapcsán. Ez a korong pedig az undergroundban jártasabbnak már biztos ismerős, Her Highness, első öt évét foglalja magában. Eddig három splitet dobtak ki a srácok, mind a három meg is állja a helyét, a maga nemében, főleg azért, mert undorítóan mocskos bandákkal álltak össze. Így az eredmény mindig valami mosdatlanul alattomos cucc lett. Ők főként a koncertezésre fókuszáltak, amit ha jól halottam elég jól is művelnek, viszont a Covid betett mindenkinek.  Még mindig azt vallom, hogy vannak jó dolgok is a Covidban és érdemes a pozitív oldalát is nézni. Az egyik például, hogy vírus nélkül lehet még most sem lenne Her Highness lemez.

Ha a zenekar küldetését próbálnám meg röviden összefoglalni, valami ilyesmi lenne, hogy a zsáner klasszikusai által érzett mérhetetlen tisztelet és a hazai underground ötlettelensége és a stílus félreértelmezésének akar, valamiféle ellenpontja lenni. Persze mindez, egy több mint öt éves dolog, ami viszont most materializálódott egy teljes egészként. Az első dolog amivel egyből kitűnhetnek, az a zenekar felállása. A sima dob,basszus kombó külföldön már eléggé dívik egy ideje, főleg noise rock körökben, viszont itthon még mostanában indult bele ez a fajta felfogás. Egy ilyen zenekari összetétellel, nem csak a hangzást de a színpadi képet is izgalmasabbá lehet tenni. Kevés annál szebb dolog van, mikor egy félmeztelen basszeros Ady Endrét becsicskítva fogja a cuccot és hőbörög az arcodba, miközben a háttérben vicsorog a dobos. A hangzáshoz pedig pont a minimalizmussal tesz hozzá. Nincsenek giccses díszítések, vagy kamu maszatolások, csak is a lényeg van, jól érthető módon tálalva. Az egyszerű de mégis fogós dallamok rozsdás bicskakánt szántják végig a füled, mert ha már sludge meg ilyen zenekari felállás van, akkor kötelező, hogy tiszta zaj és recsegés legyen az egész. Ezt meg is kapjuk, a "legszebb" formában.

Amire nem tértem még ki, hogy a zene az instrumentális. Azt pedig, hogy hiányzik-e az ének vagy nem, még nem sikerült eldöntenem. Valami hiányérzetem az van, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Egy szokásos ezerszer hallot, a stílushoz viszont teljesen illő varjús, károgós vokál nem hiszem, hogy eltudná tüntetni ezt a érzést, de ki tudja. Zeneileg kellően változatos ahhoz, hogy szinte végig lekösse a figyelmet. Én a végére kicsit untam már, pedig örömmel szoktam lovagolni a monotonitás hullámain. A klasszikus doomos riffeléseket kellően megtudják variálni, egy kis disszonanciával, vagy enyhe pszichedelikus elszállásokkal annyira, hogy izgalmasnak hassanak. Így nem az ugrik be egyből, hogy ilyet halottunk már ezerszer. A hangzás az tényleg a legundorítóbb csatornafedél alatt kikevert miazmás rettenet, amit ez a zene meg is kíván. A zajok pedig ötletesek, nem nyomják el sem a gitárt, sem dobot, inkább csak ott vannak szélen és adnak egy kis támogatást és emelik a hangulatot, mintha éppen New York-ból menekülnénk.

Homlokkal földet söprő bólogatás a világvégén. A narrátor már halott, de érzed, hogy egy kibaszott apokalipszis közepén vagy. A fények már kihunytak, a hangok pedig saját magukba omlanak és nem marad más utánuk csak a statikus zaj. A zaj amire az emberiség a halálba táncolj magát, egy kis hiányérzet mégis marad. A zenekar szerint ezzel lezárult egy korszak és indul egy következő. Én tűkön ülve várom, mert ha nem is tökéletes, de az ami céljuk volt, azt tökéletesen elérték.

7.5/10

Alexis Marshall neve lehet nem jelent sokat sok embernek. Én sem tudtam hova tenni a fickót meg, hogy miért nyomta annyira az első solo lemezét a Sargent House. Viszont ha azt mondom, hogy ő a Daughters énekese, ami visszatérő lemezével az utóbbi évek legdurvább noise rock anyagát szállította, akkor már tudjuk, hogy miről és kiről is lehet itt szó.

Ha a Sargent House kiadóból indulunk ki, már leve valami művészkedős, elszállós dolog számíthatunk, Alexis anya zenekaráról nem is beszélve. Ez többnyire be is igazolódik, viszont nem teljesen úgy ahogy várnánk és ez nagyon is jól van így. Ha valaki solo anyagba kezd, sok esetben esik abba a hibába, hogy túlságosan is hasonlít a fő zenekar zenei világára és ilyenkor fel is merül a kéréds, hogy akkor miért is kellet solonak kiadni. Itt viszont más a helyzet, nem mintha nem lenne hasonlóság a Daughters zenei és hangulat világával, de van benne annyi csavar és személyesség, hogy a végére még is egy teljesen más dolgot kapunk. Ha nagyon kategorizálni kéne azt mondanám, hogy ez  egy fajta noise/industrial spoken word lemez. Ahol a hangsúly a kísérleti hangzásvilágon és Alexis előadás módján van. A hangulatok ingadozóak. Van, hogy frusztrált és dühös, haragosan csapkodó és reménytelenül szenvedő. Van, olyan is, hogy kellemesen andalgó nyugatató, miközben a háttérben mégis van valami, valmi ami szorongásra akad okot, egy kis motoszkálás a tarkódnál, amitől tudod, hogy nincs minden rendben. Ez zeneileg is igaz, vannak lágy billentyűk, de az esetek többségében zavarosak, élesek és nyersek a hangok. Sokszor pedig a minimalizmus nyeri a csatát, talán azok a legszebbek, amikor az apró pénz csörgésére ömlik nyakunkba a keserű magány.

Az igazság az, hogy egyre többet hallgatva, egyre jobban gondolom azt, hogy nagyon is hasonlít ez a Daughtersre. Olyan mintha annak lenne, egy gitár és noise rock nélküli, kifordított, paranoias kis öccse, aki végtelenítve nézi a Twin Peakset, az alagsorban. A lágy zongora futamok, az industrialos ütemek, na meg a szét effektezett zajok berétegezik az egész anyagot. Textúra van textúra hátán, ennek ellenére az egész valahogy minimalistának hat, egyszerű megoldások tárházának, közben pedig vannak felfedezni valók végig a lemezen. Alexis hangját hallva és elképzelve közben, hogy is nézhet ez ki a valóságban. Az, az érzésem támad, hogy ez a Lingua Ignotahoz hasonlóan, sokszor már több mint egyszerű zene, inkább egy "performansz" ez, ami Alexis elméjének, kivetülése és érzéseinek táncában nyilvánul meg. A szövegek erőszakos, sötétek és nyugatalantóak. Elő jön a járávány okozta bezártság érzése a szorongás és igazából szinte minden ami rossz érzessel tölti el az embert, ezekben az időkben. Anniy biztos, nem működik mindig. A Lingua Ignotat ha elkezdem hallgatni, ha jó kedvem, ha rossz, lehúz a szintjére magával ragad nem ereszt. Itt viszont ha nem megfelelő passzban van az ember, simán csak idegesítő, ami igazából nem baj, csak másnak mondanám. Aki eszi a kísérleti noise/industrial cuccokat annak biztos fog kellemetlenül jó perceket szerezni.

7.5/10