Ez a hét úgy látszik, hogy szarul szólás jegyében fog telni. Már a név is, hogy Superfrost, valami nagyon elvetemült trve förmedvényt enged sejtettni. Ami sok esetben egy kétélű fegyver, mert vagy irdatlan hangulatos és a lo-fi eszközöket kreatívan a hangulat fokozására használó lemezbe akadunk, vagy pedig egy ugyanolyan pózer szarba, ami ellen az alkotó fejében a küzdelem folyik. Az első amin megakadt a szemem, az black metal/punk tag-ek kombinációja, ami nálam alapból egy instant bepóbálást jelent. Erre még csak rá tett egy lapáttal a név, ami alapján magam sem tudtam, hogy mire számítsak.

A bancamp oldal megnyitása után, a kérdések pedig csak sokasodtak. Ez már a harmadik lemez és mindenért, a keverést is beleértve, Kazah Azak felel. Eddig szép és jó. Viszont miért van feltűntetve, hogy Hortobágy 1991, egy mexikói black metal lemezen? Miért vannak magyar dalcímek és szövegek? Kérdés, kérdés hátán. Az már csak hab a tortán, hogy emberünk úgy néz ki, mint Attila Isten black metalos ostora. Ha ebből a nem mindennapi misztikumból indulunk ki, már eleve érdekesebb mint a legtöbb hasonló, trve cucc. Annak aki ismeri minimálisan is a dél-amerika-i metal színteret, annak az első gondolat valószínűleg az lesz, mint nekem. Hogy van ott egy faszi, aki már az anyja csecsiből és a Tormentor-t szívta magába. Aki kóbór denevérekkel küzdött a cumijáért, a langyos mexikói éjszakákon, csecsemőként. Aki Csihar CBD olajából valószínűleg pont 666 cseppet szedett be, és ennek erdménye lett, ez az ősi reankarnációs nosztalgia csomag.

Elsőre engem nagyon elkapott, főleg a hangzás, a hangulat, ez az egész nonszensz körítés, ami körbe lengi a projektet. Be is dobtam a HMC-be. Zistler Úr mondta, hogy jó ez, csak unalmas. Végülis igaza van. Tipikusan abba a hibába esik amiben oly sokan, akik ezt a stílust tűzték a zászlajukra. Annyira kergetik a 90-es évek hangulatát, azt a megfoghatatlan, lo-fi, nekro érzést, hogy minden ennek van alárendelve. A célját végülis elérte, mert hangulatilag tényleg nem tudok bele kötni. Engem a hangzás és a kripta feeling teljesen elvisz, még ha vannak is üresjáratok rendesen. Egy olyan lemez ez, ahol a legtöbb eljátszott hangot már hallhattuk. Ennek ellenére még se tudok rá haragudni. Az egészből árad, az odaadás. Hogy valaki olyan keze munkája, aki rajong a 90-es évek hangzásért és zenekaraiért. Célja pedig az, hogy ezt reprodukálja. Ami sikerül is neki valamilyen szinten. A baj csak az, hogy miközben próbálja leutánozni, megköti a saját kezét és olyan keretek közé kényszeríti magát, ahol nagyon nehéz valami újat vagy izgalmasat alkotni. Pedig csak kissebb apróságok kellenének és egyből változatosabb lenne az anyag. Teszem azt, egy kis csiharista torokének, gregorián vagy akár dallamos ének. Ezek mind olyan dolgok, amik már 2022-ben is elcsépeltnek hangzanak, mégis, jó kiinduló pontok lennének. Új színeket vinnének a zenébe, miközben hű tudna maradni az áhított hangzáshoz is. A lemez közepe felé felcsnedülő orgonáról nem is beszélve, ami akár többször is előkerülhetett volna.

A Kobold Pusztító Gépezet egyébként a legjobb dalcím világon, a Kurvák Vére Folyjon-ról már nem is beszélve. Az persze hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ilyen címkkel és dalszövegekkel mint például ez:

Izzó fém műfasz
A kurva seggébe
Könnyek és vér
Brutál gyilokpornó

nem nagyon tudom komolyan venni a dolgot. Persze nem is kötelező, lehet maga a szerző se gondolta komolyan, legalábbis remélem. Olyan mint egy jó slasher horror, élvezed amíg tart, de azért a Sikolyt se említjük a Mechanikus Narancsal együtt, nem véletlenül. A hangzás kiváló, igazi trve cult csemege, a hangulat is első osztályó. A tuka tuka szétveri az arcunkat, a sötétségben megbuvó kankós faszú démonok pedig a lelkünkre fenik a fogukat, a seggünkre meg a falloszukat. A dohos kripta szag átjárja, nem csak az orrunkat, hanem az egész testünket, még ha ez a szag kicsit ismerős is, mert már szagoltuk jó párszor. A stílus szerelmesei megtalálhatják benne a számításukat, pár pörgetést mindenképpen meg ér. Viszont van hova fejlődni, és abból a néhány izgalmasabb pillanatból úgy érzem, hogy akár számíthatunk is rá.

denevér szaros 6.5/10

Haramia, olyan mint eddig, kurva jó, csak még jobban szól!

10/10

Ha már Avius felélsztett egy rovatot, amit már rég elfelejtettem, én is így teszek. LAssan már egy éve annak, hogy volt testnek és léleknek poszt, szóval már épp itt az ideje. Pont kapóra is jön ez a formátum, mivel a listákon mazsolázgatások közben, bele futttam egy csomó fasza, tavalyi anyagba, amikről viszont nem akarok egyesével írni. Viszont annyira jók, hogy azt sem akarom, hogy ne essen róluk szó. Szóval, álljon itt pár kincs tavalyról, kályhacső hangzás, kása, blastbeat worship, sátán stb. Sokszor csinálunk viccet a raw black-ből, legyen ez a bizonyíték, hogy nem utáljuk a stílust, ha már úgy is sokan hitték, hogy igen.

Lamp of Murmur - Submission and Slavery (2021)

Los Angeles, Kalifornia. Na, onnan se ilyen zenét várna az ember, de mit lehet tenni, ha egy jóra való úriember kedvenc étele a zabkása, a forróság és pálmafák közül pedig a süvítő riffek országába szeret menekülni. 2019 óta ontja magából a kátrányt ez a projekt, ami eddig 6 demo-t, 2 split-et, 2 nagylemezt meg egy EP-t foglal magában. Mennyiségre nem lehet okunk és az, az igazság, hogy minőségre sem. Mai napig látom, hogy köpködik az amerikai színteret vagyis pontosabban az USA színteret, mert nem értik ezt az egész black metal dolgot. Régen és hülyeségnek tartottam, azóta pedig egyre inkább annak tartom ezt a kijelentést. Nem, hogy értik miről szól ez az egész, már azóta régen a saját képükre formázták és új jelentést is adtak hozzá. A kályhacső hangzás adott, mint ahogy mindegyiknél ebben a posztban, viszont az élvezhető tartományon belül. Itt nem bántja a fület, hanem inkább bizsergeti az éteri recsegés és ropogás, bár ez meg ízlés kérdése. Érdemes rámenni az egész diszkográfiára, viszont én most, a tavalyi Submssion and Slavery lemezt emelném ki. Ahol hősünk fogta a nyers kását és összekeverte egy nagy adag goth rock-al és post punkkal. Tette mindezt olyan elegánsan és olyan okos dalírói készséggel, hogy vitathatatlanul az egyik legjobb black metal lemezzé avanzsált a szememben, természetesen szigorún megkésve, 2022 elején.

Lionoka - Tides o Triumph (2021)

Maradjunk Amerikában, csak egy kicsit más hangulatban. Nem gondoltam volna, hogy ezt a szó összetételt valaha is lefogom írni, de a Lionoka debüt lemeze saját magát TRUE NATIVE AMERICAN BLACK METAL-ként hírdeti. Már ilyen is van, lépjünk tovább, mert van hova. Mert ezen az anyagon olyan szépség foglal helyet amilyet már rég hallottam. Egy ideje nem élem ezt a folk black vonalat, de ez a varázslat ami ezen az albumon végbe megy, vissza hozta a stílusba vetett hitem. Sok mindent nem tudni róla, azon kívül, hogy egy Cornejo nevű arc csinálja egyedül. Az ősi szellemek szólítanak a erdők és a sztyeppék lágy hanjai között. Akusztikus, autentikus hangszerek kísérik a kásás morajlást, amiből minden olyan gyönyörűen kivehető, hogy tanítani kéne. Mindenben ott van az ősi energia, a szellemek hívő szava és bölcsessége. A hangzás pazar, sokan biztos azt mondanák, hogy gagyi, ahogy például a fúvósok szólnak. Szerintem ennél jobb nem is lehetne, az az érzés kap el, hogy ezt tényleg a törzs egyik tagja készítette a rezervátum egyik sztyeppéjén, miközben bölények futkostak körülötte. Az eszünkbe se ötlik, hogy ezt valaki egy stúdióban keverte ki. A néha heavy matalos és blues dallamok, a törzsi kórus, vagy a szépen elhelyezett virhák és tremolo trappolások egy olyan lemezt eredményeztek, ami így vissza nézve tuti a top három black metalban van tavalyról. Ha ma csak black metal lemezt hallgatsz meg, az mindenképpen ez legyen!

Këkht Aräkh - Pale Swordsman (2021)

A végére pedig jöjjön ez az ukrán csoda. Ez az a lemez, aminek a borítójával és lemez címével már biztos találkoztál. Tudom, ne tagadd, én is a meme-kből ismertem meg. Pózerság, fúj, mainstream stb., jah lehet az, szerintem kurva viccesek, csináltam én is. Viszont a legviccesebb, hogy a nevetséges külcsíny és koncepció ellenére, ez egy olyan profin megírt anyag, ami egy teljesen új szintre emeli az egész viccet. Természetesen a Burzum és a francia  Les Légions Noires bandák hagyatékára épít, csak csavar rajta annyit, hogy sokkal dallamosabb, ambientesebb és akusztikusabb az összkép. Így a primitív dalszerkezetek és hangulat világ egy picit fellágyult, sőt már-már romantikus is lett. Mert az igazság az, hogy Crying Orc barátunk aki egyedül csinálja az egész projektet erre is hajt, gőzerővel, és azt kell mondjam, hogy el is éri a célját. Mert az öt ezer éves monoton pergő hangzás és kásázás ellenére, tényleg sikerült egyfajta lágy érzelemvilágot közvetítenie, ami ad neki annyi egyediséget, hogy simán kiemeli a tömegből. A dallamok fülbe mászóak, sokszor simán megjegyezhetőek, meg én nem egyszer dudoltam az éjszakai hugyozásom közben, hogy wandering in the night, pale swordsman blööööh. Ami arra enged következtetni, hogy ez egy nagyon jó lemez.

Alapító professzorunk elkezdte ezt a kis rovatot én meg úgy döntöttem, hogy most folytatom. Ebben a temetőben rengeteg olyan sírkő és kripta található melyekre olyan zenekarok nevei vannak írva, akik, vagy amik sokkal jobb sorsra kellett volna ítéltetniük, bár nem kizárható az sem, hogy pont azért vannak, olyan státuszban amilyenben, mert már ott vannak a dohszagú dobozban.

Az egyik sírkövön ismerős nevet pillantottam meg PUSZTA… rögtön tudtam, hogy írnom kell róluk, hiszen földijeim!

Kunszentmártoni PUSZTA zenekar. A nevükből adódóan nyugodtan felkészülhettek mindenre. Igazi ordibálós, agresszív és kiábrándult screamo cucc egyenesen a próbateremből full mocskos DIY. Na már most, ahogy feltévedtem a bandcampjükre rádöbbentem, hogy 2021 decemberében volt 10 éves a Puszta II lemez és ezt igazán egy interjúval lehetne megünnepelni és mivel tudtam kihez kell fordulni fel is kerestem a srácokat!

  

 Sziasztok!

 Köszi szépen, hogy elfogadtátok ezt a hirtelen jött interjút! Először is honnan az ismeretség és honnan jött az ötlet a földönfetrengős, ordibálós, kaotikus és kiábrándult screamo cucchoz?

Z:

T: Nehéz megmondani, hogy honnan jött az ötlet. Azt hiszem, 10-12 éve Dél-Kelet Magyarországon nem nagyon lehetett volna más zenét csinálni, mint kiábrándultat. Bár jobban belegondolva, ez valószínűleg az egész országra igaz és még most is érvényes. A screamo bandánk egyébként a Libido Wins volt, aminek a tagsága ¾ részt megegyezett a Pusztáéval. Mi Kunszentmártonból ismerjük egymást, Ádámot, a Libido Wins énekesét pedig Szentesről.

Ha az átlag felhasználó meghallja a screamo kifejezést általában vasalt, félrenyalt hajú gizda újgazdag kölykök jutnak az eszébe. Lássuk be, hogy ez sem a ti esetetekben, sem pedig a legtöbb esetben nem helyt álló, hogy látjátok a műfajt itthon, vagy úgy általában?

Z:

T: Jó ideje nem igazán követem a screamo szcénát sem itthon, sem külföldön. Sőt, itthon nem is tudok már ilyenről. Viszont pont nemrég láttam a Season of Mists-et a Kriptában, ami klassz volt élőben. Persze, amit leírtál előítéletet, az butaság. Ahogy mások, ennek a műfajnak a rajongói is sokfélék. Külsőségekben és akár anyagi helyzetükben is. És ez jól is van így.

A Pusztához honnan érkezett a frusztrációtok?

Z:

T: A többiek nevében nehéz nyilatkozni, de azt hiszem nem áll messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy nagy hatással voltak ránk a kunszenti kocsmák. Pl. a Vadász, a Kis Szivacs és a Vakegér. Ezek törzsközönsége és hangulata. Emellett még a svájci sapkák, Kemping biciklik, a Körös, az ártér és a sár.

Bandcamp-en, illetve a neten nézelődve csak a Puszta II. címet viselő albumot leltem fel, viszont felvetődik a kérdés, hogy hol az I.?

Z:

T: Az I., vagyis a demo megjelent CD-n és kazin, de netre nem került fel. Egyébként olyan dalok vannak rajta, amik a nagylemezen is szerepelnek, csak rövidebb és trógerebbül szól.  

Tavaly decemberben volt a lemez 10 éves és közben megtalálta a maga közönségét, ti ebből mennyit éreztetek?

Z:

T: Én kicsit meglepődtem, hogy most is érdekli az embereket. Azt tudtam, hogy akkoriban bírták néhányan, de valószínűleg nem túl sokan. Lehet, hogy ez azóta változott, nem tudom biztosan. Miden esetre én minden pozitív visszajelzésnek örülök. A mi életünkben fontos volt ez a zenekar, klassz, hogy ha másnak is jelent valamit.

Szeretnétek e mesélni valamiről amire én esetleg nem kérdeztem rá?

Z:

T: Én szívesen megemlítem a Haramia nevű zenekaromat, amiben hasonló érzések és hangulatok is vannak, mint a Pusztában. Bár más, zeneileg és szövegileg is, mégis hasonló dolgokról szól. Illetve rajtam kívül még Lackó is benne van, aki a Pusztában dobolt, tehát a tagságban is van átfedés.

Mit üzennétek a hallgatóságotoknak?

Z:

T: Ha titeket is érdekel a vidék, a sár és a kilátástalanság, olvassátok el a Sátántangót és Tar Sándortól A mi utcánkat!

Nagyon köszi az interjút!

Negyedik lemezéhez ért a Foxtails, az a connecticut-i screamo (már) négyes fogat, ami mindössze hét év alatt termelte ki ezt a figyelemre méltó számot. Eddigi lemezeik is hozták a papírformát, magyarul a jó arányokkal felvértezett, kicsit matekos screamo/emo hangzást és senki sem lőtt mellé, ha valami ilyes fajta zenére vágyott. Viszont a fawn-on behúzták azt, amire én mondjuk nem számítottam, de a szívemet azonnal megmelengette, hozzá csaptak a felálláshoz egy hegedűst. Aki nem is rest szét húzni-vonni az egész lemezt.

Ami továbba is kiváló ebben a zenekarban, az különböző emo elágazások arányos használata. Ahogy az ego death kezdődik, egy post rockos lágy bevonulással, majd mint egy udvarias  bemutatkozás csatlakozik a hegedű, a vehemens scream-ről már ne is beszéljünk. Minden irányból kimerte azt amire szüksége van. Legyen az melankólikus mid west emo, acsargó screamo vagy légies post-rock. Összeségében mégis a lassabb és középtempós részek vannak nagyobb arányban, én még többször elviseltem volna egy kis gyorsaságot. Ebből kifolyólag aki egy agresszív, Orchid szerű, érzelmi cunamit vár, annak csalódnia kell. Érzelmek vannak, rombolás is akad, de mégis inkább egy okosan felépített post-hardcore szerkezetével és tempójával rendelkezik. Amikor a space orphan végén bevadul a hegedű, azt például elég meredek.

Az, hogy Jared Schmidt csatlakozott hozzájuk a hegedűvel, talán a legjobb döntésük volt, az egész pályájuk során. Az az enyhe folkos íz az, ami kiemeli a többi hasonszőrű zenekar közül. Az, hogy simán plusz érzelmeket, szépséget ad hozzá a hangokhoz. Néha saját életet él, néha pedig csak leköveti a gitárt, ezzel nyomatékosítva, hogy sír a gitár és nagyon igaza van. A matekos, enyhén jazzes okoskodások sokszor meg törik a ritmus, de ezek jó fajta törések, amik kicsit fel rázzák a lemezt és új lendületett adnak a hegedűs andalgásnak. Na meg Megan énekének. Ami a lemez egyik, ha nem a legerősebb momentuma. A hangszínek csaponganak, a scream szenved és fáj, a tiszta hol kétségbeesett, hol gyönyörű, olyan változatosság van vokális téren, hogy néhány zenekar csak a feléért eladná a lelkét is. Ez a 42 perc első ránézésre elég hosszúnak tűnt. Én a rövidebb screamo anyagok pártján vagyok. Ennek ellenére, szinte végig hibátlanul fenntartja a figyelmet és mivel nem egy állandó cséphadarás, hanem egy okosan felépített főleg középtempós szekciókból épírkező anyag, így még sem tűnik végtelennek a játékidő. A fawn-al szerintem simán szintett léptek, mind hangzás mind pedig dalírás terén. A vokális rész hibátlan és top tier, ehhez semmi kétség nem férhet. A hegedű és az egyszerre lágy és mégis szúrós hangzás, amiben a basszus úgy doromból mint egy kis cica, pedig felteszik az i-re a pontott. Ez már egy új liga scrácok, üdv itt, aztán nehogy vissza esssetek.

Doromboló 9/10

Elég hamar eljött az amire már jó ideje szükségem volt, csak nem tudtam róla. Ez pedig az kedvenc őrült franciáim új lemeze. Vannak azok a zenék, amik szórakoztatóak, bolondosak és egyszerűen jó kedved lesz ha hallgatod, de eközben komolyan vehetetlenek. Na a Pensées Nocturnes, ha nem ismernéd, teljesen ilyen, annyi különbséggel, hogy nem lehet nem komolyan venni. El is mondom, hogy miért!

Mit vár az ember egy olyan black metal lemeztől, ami egy kukorékolással kezdődik és valami részeg kakasról karattyolnak franciául, miközben a borítón is valami hasonlóan bohém és bohókás jelenet látható? Hát biztos nem azt, amit ebben az ötven percben kapni fog. Én már jó pár éve rajongok a zenekarért, mégis lemezről lemezre rácsodálkozok mire is képesek és milyen dal írói eszkötárral rendelkeznek. Adott egy depressive black metal alap, amihez klasszikus francia zenét, jazzt, disszonanciát és cirkuszi zenebonát kevernek. Van itt tangóharmónika, szaxofon, tuba szószerint minden hülyeség és az egészet az általam annyira szeretett bolond black metal vokál kíséri végig. A projekt 2008-ban egy személyesként indult, de azóta zenekarrá nőtte ki magát, ami a lemezről lemezre fokozódó őrületen és diverzitásan meg is látszik. Az előző anyag cirkuszos hangulat világa kicsit hattérbe szorult, noha teljesen nem tűnt el, és át vette a helyét a klasszikus és jazzes témák kaotikus tömkelege. Amikor már lement pár dal, volt kukorékolás meg olyan sanzon disszonancia amitől a plafon leszakad, kezded érteni, hogy jah ez amúgy vicces és szórakoztató, de mindemellett teljesen komoly is. Olyan váltások, ritmikai labirintusok és dallam útvesztők vannak, amik kerek egész dalokat alkotnak, hogy ehhez képest a Meshuggah, a Petőfi Sándor utcai óvoda katica csoportjának kedd délutáni zenei elfoglaltságának tűnik. Ahol Pistike egyébként a hónalján játszik. Extrém hasonlat? Hát az is extrém ami itt megy.

A fúvós hangszerek süvítő kálváriája és a francia folklore-ba oltott urbanizált depresszió egy olyan egyveleget alkot, ami hangulatilag teljesen egyedülálló. Zeneileg azért lehet találni pár ismerős hangot, elég a Peste Noir-ra vagy az Igorrr-ra gondolni. Viszont mivel a vörös boron és bagetten érlelt francia elmék kiszámíthatatlanok, ezért marad a hasonlóság, az irány meg változik szinte minden hasonló zenei interpretációban. Első hallásra a legtöbb ki fog futni a világról, akik viszont maradnak, azok észre vehetik, hogy minden káosz ellenére, sokkal letisztultabb lett az elődjénél ez a lemez. Hiába tűnik értelmetlen zagyvaságnak, jó pár hallgatás után el kezd tisztulni a kép, hogy ez bizony egy gondosan megszerkesztett cuccos. Ez az őrület bohókás ünneplése, jó hangosan. Ahol a bicskanyitogató black metalból kitörő, kacsa táncoló, francia, lakodalmas zenének teljesen komoly szándékai vannak. Ez megint az a lemez amiről nem pofázni kell, hanem hallgatni vagy ki kapcsolni, rajtad múlik. Ha ez, ha az lesz a vége, akkor is mély nyomot fog hagyni benned.

9/10

Az év első hip-hop ajánlója, egy személyes kedvencem új lemeze lesz. Emberem Earl visszatért, amit szerintem nem csak én vártam már jó ideje, főleg az Armand Hammer-es feat után. Bár én azok kevesek közé tartozom akiknek a Doris a top nem a Some Rap Songs, de tény, hogy az egy eléggé eget rengető anyag volt, ami után nehéz nagyot pukkasztani. Már mióta jelen van a színtéren 2010 óta, tátott szájjal várják sokan mit gurít legközelebb. Sosem értem mikor trap meg új semmit mondó rappereket fikázó meme-eken jelenik meg a neve. Ember, ha már meme-elsz tájékozódj, mert Earl ha szereted, ha nem, egyértelműen az egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb dalszerző lelenleg. Ez csak egy ilyen kis kitérő volt, mert már szúrta a szemem egy ideje.

Aki nem ismerné, már a pályája elején csainálta a bulit. Még a legelején 2010 környékén volt #freeearl mozgalom. A vicces az volt, hogy nem is volt börtönben. Csak az anyja elküldte egy bentlakásos iskolába, mert már 16 évesen drog problámákkal küszködött, ez az akkori zenéjében vissza is köszönöm, meg az egész mentális állapota is aminek az eredménye volt. Tyler-rel együtt benne voltak az Odd Future kollektívában, de ő ebből gyorsan ki is kopott, mert egyértelműen egy teljesen más hangzást kezdett el képviselni. Az a hangzás pedig a szürreális, éj sötét beateket és ultra személyes és érzelmes szövegeket takarta. Amikben nem félt kitérni arra sem, hogy milyen dolgok miatt küszködik depresszióval. Mindezt tette úgy, hogy nem volt színesre festve a haja, meg kivarva a pofája, ami el venné az egész élét. Ő csak egy karikás szemű gizda gyerek volt, és amikor azt mondta, hogy szarul van mert elhagyta az apja, meg szarul van mert nem tud beilleszkedni, mert a fehéreknek túl fekete, a feketéknek meg túl fehér, azt simán elhitted és nem kérdőjelezted meg egy pillanatig sem, hogy nem őszinte. Szóval a zenéje sötét, súlyos, és nagy totálos betekintést enged egy fiatal srác elméjébe, ahol az anyjával való rossz kapcsolata, nagy mamája elvesztése, és egyszerűen csak egy elveszet fiatal gondolatainak harcait hallgathattuk, fájdalmas flow-kal tolmácsolva.

Az új lemez viszont más, Earl felnőtt. Az egy dolog, hogy az egész lemezt átjárja a pandémia, az izoláció, a oltás bohóckodás, szóval közel sem egy feel good anyag. Viszont egyértelműen az optimizmus felé indult el. Ennek oka biztosan az, hogy már neki is van gyereke és mint minden normális ember nem akarja, hogy olyan gyerekkora legyen, mint amilyen neki volt. Vannak utalások régi dolgokra, még MF Doom-ra is, meg simán felismered, hogy ez ő, de mégis újabb és összeszedettebbnek hat. A beatek tiszták, sokszor, elszállósak és lebegősek, miközben a flow hol full absztrakt trip, hol pedig egy klasszikusabb hangvétel, egy szinte már vicces, csipogós beat-re. Ami talán a legfeltűnőbb, hogy nagyon kerek az egész. 24 percben le van tolva 10 dal, mint egy klasszikus hardcore lemezen. Emellet pedig a dalok több mint fele el sem éri a 2 percet, lényegretörő és töményen zanzásított a cucc és kurva jól áll neki. Vannak a szokásos érzelmes szövegek, amik komoly dolgokat tárgyalnak, de vannak csak sima vibe-olgatós track-ek is. A hibátlan feat-ekről nem is beszélve, egyértelműen a két legerősebb dal a lemez közepi Vision és Tabula Rasa.

Az van, hogy Earl változott. A zenéje is változott, itt most keveredik a régi az újjal, de úgy, hogy közben továbbra is az a gizda, nyomi gyerek világbajnok dumákkal és erős beatekkel akit megszerettünk. Lehet nem fog mindenkinek tetszeni amit hall, nálam viszont hallgatásról hallgatásra egyre jobb.

8.5/10

A Wiegedod az a zenekar amit sokan csak a Church of Ra-s tagsága és a fedélzeten lévő harcosok miatt kezdett el hallgatni. Bevallom az elején én is. Azért az, hogy Oathbreaker, Amenra és Hessian tagok csinálnak egy közös black metal bandát elég csábító, egy olyan embernek aki pedig tisztában van és szereti is a belga színteret, meg főleg. Ettől függetlenül nekem kicsit későn érett be a zenekar, aminek az időpontja a harmadik lemezre tehető. Addig úgy voltam velem, hogy jah jó ez, de semmi különös, viszont szeretném szeretni már csak a tagság miatt is. 2018-ban kattant valami, lehet csak jóra hallgattam, ki tudja? A lényeg, hogy most 2022-ben ez volt az egyik legjobban várt lemez, az idei felhozatalból.

Tavaly az Amenra elhagyta a Mass számozású lemezeket, amivel egy új zenei irányba is kanyarodott el. Talán véletlen, talán nem, de a Wiegedood is pont ezt tette. Szóval az új lemez már nem De Doden Hebben Het Goed IV lett, de talán ami fontosabb az, hogy már az előzetes dalokból egyértelmű volt, hogy itt is egyfajta megújulásra számíthatunk. Ők számomra az a zenekar voltak eddig, akik nem a maradandó riffek vagy refrének miatt voltak a kedvenceim, hanem a sötét, melankólikus hangulat miatt. Az FN SCAR 16-al ezt sikerült is felül írniuk. Oda vertek egy olyan agresszív dalt a lemez elejére, hogy nagyrészt csak pár zavart pislogásra jutotta első hallgatásra. A klipp ami készült hozzá pedig tökéletesen vissza adja, azt a dühös, groteszk tremoló vágtázást, ami olyan mint egy rovar raj repkedése. A depresszív melankóliát valamilyen szinten felváltotta a harag, a frusztráltság és a gyorsaság, de ennek ellenére a régi hangulatokat is ugyan úgy megtaláljuk a lemezen. A diverzitás és dinamika ami itt végbemegy ebben a három negyed órában, példa értékű. Vannak fülbemászó, dúdolható dallamok, amiknek van egy kicsavart beteges aurája is közben. Ennek, meg a Csihar Attila szolgáltatta torokéneknek köszönhetően, nekem párszor eszembe jutott a DHG legutóbbi lemeze, ami csak jót jelent, hiszen az egy 11/10-es mestermű.

Bár egekig hajló komplexitásról nem beszélhetünk, de az egyértelmű, hogy a hangulati tényezőt felváltotta a riff orientált dalszerzés. Ez abban is megnyilvánul, hogy ezen a lemezen szerintem több riff van, mint az előző hármon összesen. Ami nem baj, sőt sikerült úgy megújulniuk, ahogy nem sok mindenkinek. Talán ez az egyetlen komolyabb baja az én szememben az anyagnak, hogy kevesebb a hangulati tényező. A dalok hossza is csökkent és ezáltal minden track egy kerek egészet alkot, sehol nincs hiányérzet. Faltól falig mennek a számok, patika mérlegen vannak kiszámolva a hozzávalók, mibe, mikor és mennyit tesznek. Emiatt kicsit veszít az ösztönösségéből az össszkép, viszont közben meg teljesen profi, nincs egy felesleges pillanat vagy hang. Szóval ez egy ilyen felemás ügy, hogy hoztam is ajándékot meg nem is. A szürreális fura dallamok amik az elmédbe ágyazzák magukat végig kísérik ezt a dühös és gyors utazást, ami egy olyan megújulás felé vezet jelenleg, amiben nincs semmi szégyelni való, sőt. Vannak apróbb hibák, de számomra így is teljes a rajongás, talán még jobban mint eddig és az is biztos, hogy Ők továbbra is az egyik legfontosabb modern black metal csapat, tagság ide vagy oda.

9.5/10

Grindcore ügyileg 2022 januárja igencsak berúgta az ajót. Jött egy új Deaf Club nagylemez, egy új Helpless dal és még itt van az Apes új EP-je is. Őket eddig egyébként nem ismertem. Asszony mindig azt mondja, hogy egy "creepy stalker" vagyok, mert mindenhol embereket követek be. Lehet igaza van, de az én szemszögemből, én csak egy kis hangya vagyok, aki mások asztalara alatt lebzsel és kutat a lepottyanó zenei morzsák után. Egy ilyen morzsa volt ez is, hiszen A Full of Hell énekes Dylan-nél láttam, hogy Ő csinálta a noise sample-ket erre a cuccra. Így végeredményben csak megéri leskelődni.

Ez a zenekar harmadik EP-je nem mintha olyan sokkal lenne rövidebb, mint az egyetlen nagylemezük. Az elején rájuk sütöttem, hogy grindcore amit továbbra is tartok, noha biztos vagyok benne, hogy páran ezért vitába szállnának. Ők azt a fajta modern grind-ot tolják, ami nekem nagyon a szívem csücske. Miszerint a kaotikus abálások közepette, bőven vannak kiállások, post metal-os, sludge-os döngölések, a blastbeat sortüzek mellett, pedig letaglózó menetelések. Kicsit olyan az érzésem náluk, hogy fogtak mindent amit szeretnek és bele pakolták ebbe a 12 percbe. Így megfér egymás mellet a modern kori Napalm Death-szerű death/grind, pont annyira mint egy belassúlt, nihilista post-metal anekdota. A zaj mintákról meg nem is beszélve. Dylan kitett megáért, bár ez nem meglepő már volt pár alkalma, hogy csiszolja a tudását ezen a téren. Nem sok noise van benne, sajnos, de ami van az olyan szinten elegánsan van ráfűzve a zenére és olyan apokaliptikus hangulatot volt képes teremteni, ami még se mászik az ember arcába. Így simán merem ajánlani azoknak is, akik egyébként óckodnak a ilyen dolgoktól. Mert itt nincs semmi, idegesítő hallójárat rombolás, csupán csak a az elmúlás utáni vágyunk kellemes megzajosítása.

Igazából ennyi, nem tépem tovább a számat, ez a 12 perc még akkor se nagy áldozat, ha végül még se tetszik. Grind.

8.5/10

Továbbra is jönnek a tavalyról lemaradt dolgok. Következő állomásunk a Gazelle Tiwn & Nyx közös kollaboráns lemeze, amiket köztudottan nagyon szeretek. Ez a lemez sajnos kimaradt, pedig még márciusban kijött, most viszont pótoljuk ezt a különlegességet. A Gazelle Twin művésznév Elizabeth Bernholz-ot takarja, akik zeneszerző, producer és énekes is. Úgy lehet Őt elképzelni, mint például Lingua Ignota-t, ahol a zenének fontos része a képi világ is, egy fajta performansz az egész. A színpadon valami modernizált The Clockwork Orange hacukát hord. Ennek a projektnek a kiindulópontja, a 2018-as Pastoral címre hallgató lemeze, ami egy retro futurista techno-s folkos- megőrülés volt, ami mélyen leásott anglia jelenlegi helyzetébe brexittől, menekült válságig. A lemez tovább gondolásaként 2019-ben egy érdekes felállásban vitték színpadra a London Jazz Fest-en, a drone kórusként is nevezett NYX segítségével. Az egy egészen különleges előadásra sikerült, mind zeneileg mind pedig a színpadiképet tekintve, a fényeket, jelmezeket, mert elnézve az egészet, ez tényleg inkább egy elődás volt, mint koncert.

Ebből az előadásból született meg a Gazelle Twin & NYX, fogták a Pastoral dalait majd átdolgozták olyanra mint amilyen élőben volt. Itt-ott változtattak rajta ritmikailag, tettek bele, vettek el dolgokat, majd pedig a közös munka eredményét Deep England néven kiadták, mint a formáció debüt lemezét. Mit is lehet elmondani a lemezről? Sötét, sejtelmes, egyszerre van jelen a pogány misztikum és a modern világ gépektől kattogó és sistergő, izolált világa. A modern angol társadalom, az okkultizmus hangulatával és a kifordított templomi kórusok által prezentálva. A hangsúly az éneken van, a lágy női ének, ami sokszor kórusba csap át vezet végig ezen a ködös sejtelmes úton. Hattérben a szinte mindig jelenlévő zugó-búgó soundscape-ekkel, amiktől olyan érzése támad az embernek, mintha Sidhe-ben járna és éppen találkozni készülne a halhatatlan néppel. A helyzet mégsem ilyen egyszerű, hiszen sokszor fúvós hangszerek is előkerülnek, amik hajlamosak abba az álérzésbe hajszolni minket, hogy ez csak egy szimpla neo-folk lemez. Pedig a Better in My Day törzsi elektronikával fűszerezet ütemei, már próbálnak rávezetni arra, hogy ez nem egy ennyire egyszerű ügy. A Deep England az egy tökéletes cím ehhez, hiszen tényleg mélyen levezet a jelenlegi Anglia mélyére. Nem véletlen az sem, hogy a zenei összetétel az picit zavaros, hiszen a előadók szemszögével valószínűleg ilyen maga az ország is jelenleg. Bár nem ők az elsők akiknek ez feltűnt, elég csak a blogon is többször tárgyalt Idles-re gondolni. Az érdekes az, hogy míg mások éppen a dühvel és frusztrációval élik ezt meg és adják elő, addig a Gazelle Twin & NYX egy teljesen más, finomabb és spirituálisabb szemszögből nyúl az egészhez.

Drone lemezekről nehéz írni, annak ellenére azért szoktam próbálkozni vele. Ezzel kicsit könnyebb a dolgom. Hiszen annak ellenére, hogy a tipikus drone-os hangulat építéseket és megoldásokat használja sokszor, a neo folkos és kórusos plusz adalékok nagyon különlegessé teszik. Tömjén füstös szakrális utazás ez, ami egyszerre hordozza a régmúlt korok spirituális hangulatát, az urbanizált világ zengő-bongó morajlásával. Elizabeth hangja pedig iránytűként vezet végig minket ezen a ködös tündevárosok és London mételyes és bűzös csatornáin át ívelő kalandon.

9.5/10