Létezik egy fiatal magyar banda, akik még annál is hangosabbak lehetnének, mint amilyenek. Sokszor emlegetem, hogy ők az állandó kedvenceim, és miután egyik alapítótagjukkal pénteken nagyon mély beszélgetést folytattunk…vagy nem, úgy gondoltam, készítek velük egy interjút.

A Hiraeth számomra az a post-metal banda, akik a leginkább naprakészen, fiatalos, friss lendülettel, kiváló hangszeres, és énektudással borzolja a kedélyeket. Mindig mondom is, ők a zsáner azon hazai képviselői, akik szerintem simán nemzetközi szintű produkciót tolnak.

Mikor, és milyen körülmények közt alapult a banda?

2014-ben alakultunk meg amikor egyetemre kerültünk. Bence és Kristóf már zenéltek együtt korábban, és előjött, hogy kellene megint. Norbira Bence talált rá amikor a csoporttársak után kutatott közösségi médián és meglátta, hogy neki is gitáros profilképe van. Kristófnak pedig elég gyorsan kiderült egyik évfolyamtársáról, Marciról -  akit azóta Kása lecserélt - hogy tud dobolni. Miután összeállt a csapat, coverekkel kezdtünk foglalkozni hogy megtaláljuk a saját hangzásunkat az egyébként eléggé széles zenei ízléseink kavalkádjában. Az igazi áttörést azonban az jelentette amikor Bence kapott egy delay pedált az édesapjától. Pár pedáltekergetéssel eltöltött próba és riffelgetés után elég gyorsan rájöttünk hogy post-rockot/post-metalt szeretnénk játszani, ugyanis ez volt az a műfaj ami teljesen természetesen tört ki belőlünk.

Kik voltak rátok a legnagyobb hatással? Miért ők?

Kristóf - Emma Ruth Rundle, az ő Red Sparrows projektje volt az első post-rock zenekar amit életemben hallottam és akkor megmutattam Bencének is. Azóta sok minden más is persze, én igyekszem minden fajta zenét követni és hallgatni, így mindenből jön valami, nem tudnék kiemelni igazán rajta kívül senkit. Talán az Oakent és az Entrópia Architektúrát, mert az ő már-már spirituális előadásaik hangulatát szeretném visszaadni én is.

Bence - Édesapámnak köszönhetően korán megismerkedtem a klasszikus rock és metalzene nagyjaival, és neki köszönhetem azt is, hogy beleszerettem a My Dying Bride-ba, főleg a korai anyagaikba, pl. Like Gods of the Sun. Itt kezdődött nálam a lassú, súlyos, szomorú zenék imádata. Ezt követően Kristóf vezetett be a post-rock világába a Red Sparrows-szal, és innentől nem volt megállás, rengeteget vándoroltam YouTube-on hasonló zenéket kutatva, felfedezve a post-rock és post-metal apraját-nagyját. Így találtam rá a Rosettára is, akik talán nálam máig az egyik legmeghatározóbb post-metal hatásnak számítanak. Elképesztő élmény volt hallani, ahogy a fejeket leszakító riffeket felváltják a szép, elszállós témák, mindezt egy viszonylag nyers hangzásban. Azóta talán az Alcest, a Fall of Efrafa, a Caspian és a We Lost The Sea voltak rám hasonlóan markáns hatással.

Kása – Úgy emlékszem hogy a Linkin Park és a Korn hatására kezdtem el zenélni/dobolni akarni még 6. osztály környékén. Azóta sokat változott az ízlésem, rengeteg féle zenét meghallgatok, de nincs feltétlen példaképem vagy irányágam. Inkább mindenhonnan megpróbálok meríteni kicsit legyen az rap, techno, screamo, post-rock vagy citypop, stb stb. A Post-rockot és a hasonló stílusokat a Caspiannel és  Cult of Luna-val fedeztem fel, és azóta azon törtem magam hogy hasonló zenét játsszak mielőtt – több próbálkozás után – a Hiraeth-nél sikerült megvalósítani.

Norbi – Ahogy fejlődött a zenei ízlésem, egyre inkább vonzottak és inspiráltak a teátrális és akár szavak nélkül is mély érzelmeket megmozgató előadók mint a Russian Circles, If These Trees Could Talk, vagy a feljebb említett  Caspian, We Lost the Sea és Rosetta, de nyers és  sötét gitárjátékomra nagy hatással van akár a Gojira Every Time I Die vagy a The Ocean súlyossága. Az egyik legnagyobb gitáros példaképem Carson McWhirter aki többek közt a Hella-ban játszott, illetve Zach Hill Face Tat albumán is hallható. A lakókocsijában egy szál gitárral egy gyakorló 5-wattos erősítőn is hegymozdulást tud megindítani a különleges pengetési technikájával és témái húzásával. Olyan hallgatni őt, mintha delay pedál nélkül is a saját témáira válaszolgatna. Felnézek az olyan művészekre, akik hagyják vezetni a kezüket és érzésből zenélnek és nem csak „aggyal”.

A felmenőitek között is vannak zenészek?

Kristóf - Igen, édesapám gitározik hosszú ideje, mostani zenekarja a SkyFX nem rég fel is lépett, és én is miatta kezdtem el gitározni. Illetve anyukám kórus énekel pár éve, de ez a zenekar alakulása után kezdődött már.

Bence - Édesapám aktívan gitározik három zenekarban (Cross Borns, Dirty Dogs, The Subverters), tőle tanultam nagyjából mindent, amit tudok, és manapság az effektpedálok szeretete és kutatása is összeköt minket. Nagyapám pedig fiatalkorától trombitált tűzoltózenekarban, még nyugdíjas korában is folytatta, amíg tudta.

Kása – Édesapám is zenél, ő basszusgitáron kezdte, de manapság gitáron és zongorán, illetve dobon is tanulgat. Szülői részről a zene szeretetét köszönhetem, de magát a zenét saját elhatározásból kezdtem alkotni.

Norbi – Apum fiatalkorában félprofi szinten zongorázott, akár tovább is vihette volna, de nem folytatta. A zenét viszont már korán belém nevelték az utazásokra készített mixtape-ekkel vagy végtelenszer lepörgetett Rasmus lemezekkel. Apummal azóta is rengeteg zenét megosztunk egymással és érdekes visszahallani amikor megkérdezem például hogy ezt a Night Verses lemezt ismeri-e, hogy „hülyéskedsz?! majdnem minden nap meghallgatom”

Hogy zajlik a Hiraeth kreatív munkája?

Egyszerre bonyolult, és viszonylag egyszerű is. Általában egy löket alatt meg is íródnak a számaink: lemegyünk a próbaterembe, bedugjuk a pedalboardokat, majd kérdezés nélkül elkezdünk jammelni. A legtöbb ilyen alkalommal elkap minket a sodrás és azon kapjuk magunkat, hogy fél óra alatt már megint megírtunk egy új számot úgy hogy kb. egymáshoz sem szóltunk. Mivel annyira érzelmekből fakad a játékunk, a nehezebb része a dolognak az, hogy ezt visszahozzuk. Ha szerencsénk van, valaki időben elindított egy hangfelvételt amiből vissza lehet bogarászni a témákat, de gyakran elveszünk a rengeteg új ötlet között. Talán ezért is van, hogy inkább elő zenekarnak tartjuk magunkat, nem felvételről hallgatandónak. Sok új számot lehet hallani koncertjeinken amiknek a felvételével meggyűlik a bajunk és hosszú folyamat kiadni, mivel elég nagy akadályt jelent hogy visszahozzuk felvételen is azokat az energiákat, húzást és hangzást amit élőben érzünk. Mielőtt elköteleződnénk egy stúdió mellett, ennek részben megoldásaként saját magunk csináljuk a felvételeket, hogy elérjük a kívánt hangzást, de ez is egy hosszú folyamat.

Mi a Hiraeth tematikája? Mik inspirálnak Titeket, mit akartok megjeleníteni a zenétekben? Milyen mondanivalót hordoztok?

Az első szám amit kiadtunk a "We Can Never Go Home Again" a zenekar nevével együtt, ami annyit jelent "nosztalgia helyek iránt amik sosem, vagy már nem léteznek", elég jól összefoglalja (RIP Dürer Pince). Ahogy a példaképként felsorolt zenekarokból is érezhető, szeretnénk megmozgatni az embereket a sötét, borongós, majd kellemesen gyönyörködtető  és az ezt felváltó ösztönös, súlyos és nyers témáink egyvelegével, és olyat nyújtani, ami nem csak négy ’hisztis posztrokker’ vonaglása egy színpadon, hanem egy tényleges zenei élmény, ahol velünk együtt gyönyörködnek és szomorkodnak a hallgatók/nézők. Ösztönösen engedjük el magunkat a színpadon, térdelünk bele a véletlen széttört üvegekbe, ugrálunk be vagy ülünk le a közönség közé, hogy őket is bevonjuk az érzelmeinkbe. Az egyik újabb show-elemünk a koncertek lezárásaként játszott játszott Looking Glass című szám alatt, hogy a zenét fokozatosan leépítve, majd a közönség közé beülve csak egy gitárloop hallható miközben az üres színpadot egyként nézzük, majd egy tetszőlegesett kiválasztott hallgató kezébe adjuk a gombot a koncert befejezéséhez.

Mikorra várható a következő megjelenés?

Remélhetőleg nem messze a közeljövőben, a következő tavaszi fellépéseink előtt, vagy annak közelében.

Mik a jövőbeli tervek?

Meghalni még párszor a színpadon. Közben egyre sűrűbben kiadni új felvételeket és hasonló hozzáállású zenekarokkal kicsit felkarolni az itthon hiánycikknek számító post-metal színtért. Egy  újabb színt jelent a zenekar hangzásában pár új, illetve régebbi számban megjelenő szintisáv is, amit egyik kedves barátunk (és egyben régi rajongónk) fog játszani.

Hol, és mikor láthat Titeket újra a nagyközönség?

A következő fellépésünk a SemmisEMOké-n lesz az Aurorában Április 27-én, majd ezt pár nappal követően a HellVill és a Mad Scientist által szervezett  főzdeparkos MadVill fesztiválon leszünk láthatók Április végén. Május 6. pedig remélhetőleg újra az Oaken és a Black Particles társaságában a Dürer Kertben.

Music |  HYPERLINK "https://hiraethhu.bandcamp.com/?fbclid=IwAR1R07imhsk0tVX29N6dqTHJa6Xc-weyeXZwIobuRoWkyswqnNtrLs7NGoI"Hiraeth HYPERLINK "https://hiraethhu.bandcamp.com/?fbclid=IwAR1R07imhsk0tVX29N6dqTHJa6Xc-weyeXZwIobuRoWkyswqnNtrLs7NGoI" (bandcamp.com)

Zeneileg szakavatott barátommal, aki ezt a fantasztikus bandát ajánlotta nekem, azon morfondíroztunk, hogy miért ilyen jó az Autumn Nostalgie (a továbbiakban AN), és rájöttünk az egész alapja az, hogy nincs benne semmi felesleges.

Nézzünk meg ki van efelett!

Ahogy az AN albumait hallgattam, azt ötlött legelőször eszembe, hogy a black metalos elképzelés ellenére az egész munkásság sodrása nagyon könnyed, lebegős. Hogy tudnátok definiálni magatokat? Mi alapján alakult az AN jelenlegi stílusa?

- Ha valaki meghallgatja bármelyik AN albumot könnyedén rájöhet, hogy a zene nem kimondottan black metal. Hiányoznak belőle a tipikus műfajra jellemző motívumok, valamint a feszes és gyors dobtémák. A stílussal leginkább az ének az összekötő kapocs, ami tudatosan torzítja el az emocionális dallamokat. Az én értelmezésemben az AN egyrészt ettől válik black metallá, másrészt azért, mert maga a black metal hozta létre a zenekart. Akik ebben a közegben mozognak, jól tudják, hogy a black metal sokkal többet jelent, mint zenét. Túlmutat önmagán, hiszen nem csak attól lesz valaki black metalos, mert ezt a zenét hallgatja, hanem ezen tovább menve, képes általa a világtól elfordulni, közelebb kerülni önmagához. Ugyanakkor véleményem szerint a jelenkori műfajból hiányzik a kilencvenes évek ködös misztériuma, éppen ezért nagyon könnyen felfedezhető benne az az üresség, amit kimondatlanul is mindannyian érzünk. Nagyon elenyésző azon zenekarok száma, amik ezt az üres teret képesek megtölteni valami igazival és átérezhetővel.  Ez az üresség tartalom nélkül, csak puszta gitár témák, gitárszólók, amit meghallgatsz, de igazából nem adnak semmit. Annyira elzártak már ezek az új dalok a modern témákkal, hogy az én nem tudja áttörni, így nem tud behatolni és a zenét megtölteni szellemmel. Úgy tűnik nincs már szükség a műfajön belül arra, ami a kilencvenes években megvolt. A mai tizenévesek legtöbbjének sokat már nem mondana a maga egyedi hangzásával a Panzerfaust vagy a Transilvanian hunger. Ha ekkor nem alakul ki a vonzalom a black metal iránt, később sem fog. Ha körbe nézünk, sokkal nagyobb igény van arra, hogy a black metal motívumai megjelenjenek a death metalban. Ha körbe nézünk, észre vehetjük, hogy az utóbbi években nagyon megszaporodtak a black és a death metal keverékei, pont azért, mert már nem érezhető az a szellemiség a műfajon belül, ami régen megvolt. Kilúgozódott belőle minden eleven erő, s csak a riffek maradtak meg. Ha csak a nézettségeket vesszük szemügyre ez nagyon meglátszik. Nagyon jó anyagokat szinte elenyészően ismernek és hallgatnak, míg a legkommerszebb hangzású és szövegű formációkat pedig millióan. Ez persze annak is köszönhető, hogy a világ modernizálódott, s vele a zene is. A black metal már nem a szellemet ébreszti fel, hanem csak a figyelmet, amit egy külső inger hoz létre. Nem a lélekbe jut el a zene, hanem csak a fülbe. Oda pedig erős gitár riffek kellenek, mégpedig olyanok, amiknek eljátszásához 10 ujj is kevés, olyan dobtémák ahol a dobosnak plusz két láb kell, valamint olyan ének, amiben van legalább hörgés, üvöltés, sikítás, kórus, beszéd, prédikáció. Mindezek teljesen elvágják annak a lehetőséget, hogy a szellem és a zene egyesüljön. Ezért tátong akkora üresség a modern black metálban, mert hiányzik belőle a puszta egyszerűség. Mindenki túl sokat akar mutatni és az eredmény túl kevés lesz.

Az Autumn Nostalgie esetében ez lebegett a szemem előtt. Megtölteni ezt az üres teret, mivel előbb akartam azt, hogy a szellemnek legyen helye a zenében, s csak utána zenét csinálni. Ehhez végül 10 év kellett. Mikor tizenévesen az első találkozásaim voltak a műfajjal, leginkább azok a dalok tetszettek, amik az atmoszférával, s nem a gitárszólókkal, súlyos riffekkel voltak képesek hatást gyakorolni rám. Burzum Lost wisdom c. dalában van egy nagyon jó rész, ami ezt képes illusztrálni. Varg ugyanazt a dallamot játssza egy húron, ráillesztve az alap gitártémára, s ezzel egy elementáris erőt képes felszabadítani. Megszületik a tökéletes atmoszféra. Nincs ez máshogy Nargaroth Der satan ists című dalánál sem, ahol ez már szinte végig megtörténik. Mikor ezeket és ehhez hasonló dalokat először hallottam, az jutott az eszembe, hogy miért nem lehet csak olyan dalokat írni, ahol kizárólagosan ilyen részek vannak. Olyan hangosan ébresztik az ember szellemét, olyan magasságokba képesek felemelni, hogy ott megmaradva egyben tartják az embert, s nem engedik szétszóródni. Ilyet akartam megteremteni az Autumn Nostalgie által. Számomra a tartalom vált a legfontosabbá és nem a külsőségek, hogy milyen szólók, dobütemek vannak a zenében. Szándékosan nagyon sok ismétlés van minden dalban, hogy legyen tere kibontakozni a tartalomnak. Minden gitártéma tudatosan olvad egybe, amik amennyire csak lehetett el vannak torzítva delay, reverb, chorus pedálokkal. Ezért lesz a zene – ahogy fogalmaztad – lebegős, könnyed. Ezen a könnyedségen azonban nehezít az üvöltözés, ami nélkül az AN inkább lenne post rock, mint post black metal. Bár ez az utóbbi kifejezés is némi magyarázatot igényel. Én nem igazán szeretem a post black metalt, mert teljesen a jelenlegi modern kor szülötte, ami inkább láncol a modernséghez, mint eltávolít tőle. Tizenhárom évvel ezelőtt – számomra talán egyedül – a post black metal a neofolk és a black metal közös pontját jelentette. Rengeteg neofolk/ambient/ power electronics zenekart hallgattam (és hallgatok ma is), amik inspiráltak. Például a Death In June vagy a magyar zenekarok közül az ACTUS, Scivias, Larrnakh vagy éppen a Cawatana. Vannak olyan bandák, akiknek zenéjében ez a két műfaj egységesülése észrevehető. A legjobb példa talán az Agalloch vagy az Empyrium. A két stílust nagyon jól tudták ötvözni. Ezen példák miatt született meg bennem a zenekar ötlete, hogy a két stílust lehet keverni és valami jó is kisülhet belőle. Az Autumn Nostalgie elődje a Fekete erdő dark ambient formáció volt, ami kb. 2008/2009 körül volt aktív. Ebből is látszik, hogy előbb volt meg a zenében az ambient elem, mint a metálos. Mikor a Fekete Erdőt már a kifulladás veszélye fenyegette, akkor döntöttem úgy, hogy csak az AN-re fogok fókuszálni. Ez mellett pedig volt még egy neofolk zenekarunk egyik somorjai barátommal, a Catharsi, ami sajnos pár éven belül fel is oszlott. 

Photo by Stefan Weber

A zenekar 13 éves idén, ehhez képest nincs túl sok hanghordozótok (de ez legalább nem ment a minőség rovására), mivel töltötte ezt az időszakot az AN? Hogy zajlik a munka, koncertek, kérnék egy rövid bandatörténetet!

Tizenhárom évvel ezelőtt volt egy határozott elképzelésem, hogy milyen zenét akarok csinálni. Ez ténylegesen végül csak tíz évvel később valósult meg, amikor megjelent az Esse Est Percipi. Bár az említett időszakban csak próbálkozások születtek, de a hangzás fokozatosan olyanná csiszolódott, mint amit még az elején elképzeltem. Ugyan hallottam magamban ezt a hangzást, de amint valami valóságossá vált, azaz feljátszottam egy dalt, az nem azt a hatást keltette bennem, mint ahogy az képzeletemben megjelent. Hasonlóan, mint mikor egy összetettebb gondolat megjelenik az emberben, mindent egyszerre lát, de amint kimondja, vagy papírra veti, ezzel az időben az egymásutániság állapotába kerül, elveszik annak tényleges esszenciája. Vagy mint a régi emlékek, amelyek szinte az időtlenségben megfagyva látszódnak, mind egyszerre és megváltoztathatatlanul. Sokáig képtelenségnek gondoltam valami hasonlót evilágra hozni. Majd észrevettem, hogy az emlékek megélésének van egy nagyon sajátos, emocionális oldala, ami nem más, mint a nosztalgia. Ez az érzés képes saját helyzetemet lebontani, s hozzáláncolni valami olyanhoz, ami talán nem is olyan formában történt meg, mint ahogy azt a jelenből nézve (vissza) képzelem. De ez a kötődés mégis képes hatást gyakorolni rám. Sajátos helyzetéből következően teljesen ködös és elfolyó dimenziója ez a létezésnek. Itt ténylegesen megvalósul az újjáteremtés, amiben csak én vagyok jelen – hasonlóan az álomvilághoz.

Mikor még születőben voltak az első dalok az Esse Est Percipin, nem az inspirált, hogy kövessem azt az utat, amin már nagyon sokan végig mentek a black metal világában. Jól ismert utak ezek, s mindig ugyan oda vezetnek. Számomra a forrás a műfajjal kapcsolatos saját megéléseim, találkozásaim voltak. Tisztán emlékszem például arra a pillanatra, amikor tizenévesként középiskolába menet először hallottam mp3 lejátszómon Burzumtól a Dunkelheit c. számot. Vagy éppen szakadó esőben a somorjai utcákat járva Verdunkeln első albumát. Bathory Nordland albumáról, vagy éppen a régi Nargaroth dalairól is elmondható ugyanez. Ha visszagondolok ezekre a pillanatokra, nagyon nagy visszavágyódás lesz rajtam úrrá. Ezek a dalok és albumok olyan érzéseket keltettek, amelyeket igyekeztem megidézni az Esse Est Percipi megírásánál. Erre épült rá aztán a szövegkörnyezet, amivel nagyon sokáig problémám volt. Kezdetben a mondandómat nagyon nehezen tudtam hozzáilleszteni a zenéhez. Eleinte nem tudtam szöveget írni, mert még nem volt miről beszélnem. Később lett egy nagyon szoros kapcsolódásom a metafizikához, ami sok mindenben felnyitotta a szemem, s egy komolyabb valóságértelmezéshez vezetett el. Ebből a helyzetből már könnyebben tudtam a szövegeket a zenéhez illeszteni. A Hidden Lake of The Forest dalszövege szinte a zene hallgatásával párhuzamosan született meg. A dalszövegek – egy dalt kivéve (Epilogue) – a valóság megismerésének egy magasabb módját jelenítik meg. Egyrészt az öntudat és a világ összefonódott kapcsolatának megéléséről, ennek öröméről, tragédiájáról, másrészt az ettől való szabadulásról, az alany és a tárgy dichotómiájának megtapasztalásáról szól. Az előbbi az Esse Est Percipi albumon hangsúlyos, az utóbbi az Ataraxián. Erről bővebben a zenekar Bandcamp oldalán írtam. Ha valakit érdekel, ott elolvashatja.

A trackek szövege magyar, de idegen nyelvű címeket használtok, mi a koncepció emögött?

Nincs mögötte semmi misztikus koncepció. Egyszerűen a dalcímek sokkal jobban hangoztak angolul, mint magyarul.  

A dalszövegeknél nem volt kérdés számomra a magyar nyelv. Igyekeztem a szövegek nyelvét itt tartani a Kárpát-medencében. Ezen túlmenően pedig az volt a meglátásom, hogy nagyon keveset van kihasználva a műfajon belül a magyar nyelv. Vannak kiváló zenekarok, mint például a Tymah, Gyötrelem vagy éppen a Diecold, ahol látható, hogy sokkal egyedibb lesz a zene a magyar szövegekkel.

Hogy zajlik nálatok a kreatív folyamat? 

- Nagyon lassan. Sokszor elkezdek egy dalon dolgozni, de még mielőtt a végére érnék, elvetem. Többszöri áthallgatás után mindig úgy érzem, hogy hiányzik még belőle a kellő mélység. Ha nem ébreszti fel bennem az elszakadás érzését a világtól, nem fordít önmagam felé, akkor nem válik számomra érdekessé. Semmitmondó dalokat pedig nem hozok létre, inkább elvetem, és újra kezdem a próbálkozást. Nagyon sok ilyen elkezdett dal van feljátszva és eltemetve. Ez volt a gond az elmúlt tíz évben is. Nem jött ki belőlem őszintén az, amit magamban láttam, így nem volt érdemes vele foglalkozni. Egyedül a Grey Horizons született meg ebben az időszakban, de dalszövege annak is csak 2020-ban.

Jana Lengyelova photography

A szövegeitek világa komolyan belemerül az emberi lélek folyamataiba. Mik azok, amik a leginkább foglalkoztatják az írót, mit szeretnétek közvetíteni/átadni a hallgatóság számára?

- Az életnek – legalábbis számomra – van egy tragikusabb oldala is, ami végig kíséri az embert haláláig. Ez nem más, mint a bizonyosság kérdése. Sokak számára ez nem is jelent akkora tragédiát, hiszen el lehet merülni az anyagi világban úgy, hogy elfogadjuk azt a biztonságot, ami első ránézésre rögtön megoldja az én és a világ kölcsönös létezési viszonyát. Itt vagyok a világban és körbe vesznek tőlem független anyagi dolgok és élhetem szórakozottan a mindennapjaimat. Ezzel a létezés problémáját le is tudtam. Könnyű lenne így élni, de rögtön tetten érjük az első hazugságot, ha a dolgokat jobban megvizsgáljuk. Schopenhauer azt írja egy helyütt, hogy ha a napra nézek „nem napot látok, hanem csak szemet, ami napot lát”, vagy „nem földet érintek, hanem csak kezet, ami földet érint.” Descartes filozófiájának kezdetén szakít a régi hagyománnyal: nem csodálkozik, hanem kételkedik. Fichte az egész létezést kétségbe vonta az Ember rendeltetése c. munkájában, de végül az egész feltételezést etikátlannak minősítette, s egy szint után már nem engedett a „kísértő” szellem provokációjának. Ezek a példák nagyon jól illusztrálják az emberi lét tragédiáját, mert nem tud egy végső bizonyossághoz eljutni saját létezését tekintve. Egy állandó önismereti úton jár, ahol minél inkább megismeri önmagát, annál inkább rájön a világ illuzórikus valóságára. A dalszövegek ezt az utat vezetik végig, személyes tapasztalataimmal vegyítve. Így nagyon nehéz lenne valami tárgyilagost elmondani a szövegek világáról. Ahogy fentebb említettem, sokáig nem tudtam szöveget írni, mert nem tudtam még miről megszólalni. Ez végérvényesen akkor változott meg, amikor 2015/2016 körül volt egy elég erős tapasztalatom. Azokban az időkben nagyon sokat foglalkoztatott Guénon gondolatai a szolidifikációról, s egyik este hirtelen azt kezdtem el tapasztalni, hogy szétfolyik körülöttem minden, s a világ elveszíti stabilitását. Nem tudtam mibe kapaszkodni, csakis önmagamba. Ekkor döbbentem rá, hogy az „én” sokkal valóságosabb, mint maga a világ, ami úgy változik, ahogy az „én” változik. Az Autumn Nostalgie-ben kivétel nélkül minden dalszöveg ebből a tapasztalatból született meg. Próbáltam egy sajátos stílust adni a szövegnek, így nagyon sok szimbólumot, utalást és megszemélyesítést használok. Sokszor az egyik sor nem követi gondolatmenetben a következőt, mert úgy jegyzem le őket, ahogy azok hirtelen rám törnek. Ugyanakkor több gondolkodó meglátásával is igyekeztem elmélyíteni a mondandómat, így nagyon sok Fichte, Nietzsche, Epikurosz utalás található a szövegekben. 

Az underground lét ellenére elég nagyszámú megtekintést tapasztaltam nálatok. Hogy jutottatok el ehhez a szép eredményhez?

-  Számunkra is érdekes és meglepő ez az eredmény. Ezt csak tetőzi az, hogy nagyon sok vinylt, CD-t, kazettát tudtunk eladni. Az Atmospheric Black Metal csatorna feltöltötte az albumunkat és heteken belül elértük a 100 000 megtekintést. Mindenesetre jól esik, hogy ennyien meghallgatták és követik a zenekart. Nagyon sok jó kapcsolat kialakult így más zenekarokkal és emberekkel. Ha másért nem is, ezért mindenképp megérte.

Mik a zenekar jövőbeli tervei?

- Most fog megjelenni egy közös split a Haenesy zenekarral. Minden energiánkat pedig az élő fellépésekre összpontosítjuk. Ilyen téren van még hova fejlődnünk, ugyanis dobosunkon kívül nincs igazán színpadi tapasztalatunk. Ez az egész koncertezés nagyon hirtelen jött, magamtól nem akartam volna így megnyilatkozni, de nagyon sok felkérést kaptunk, így hát belevágtunk. Egy év alatt sikerült 12 koncertet lenyomnunk.

Music | Autumn Nostalgie (bandcamp.com)

Január 27.-én, ha jól figyelt az ember, a hajnali órákban hallhatta, ahogy Dylan Walker fingik. Méghozzá nem is egyedül! Hanem Lee Buford segítségével fingotta világra a legújabb Sightless Pit lemezt, ami a semmiből jött, megrágod és kiköpött, megtaposott ás lehugyozott. Tette mindezt már Kristin nélkül sajnos. De a kicsit másabb irány és kisasszony hiánya se tudta, elrontani ezt a 43 perc finomhangolt gyötrelmet.

A Grave of a dog a zaklatotságával volt nyerő, az új lemez is tönkretesz, de valahogy mégis máshogy. Sokkal nyugodtabb és minimalistább a hangszerelés. Egyszerre súlyos mégis minimalista, tele üvöltésekkel, sikolyokkal, na meg egy olyan vendég listával, amin csak pislogni lehet. A Gangsta Boo-n mondjuk padlót fogtam, főleg, hogy nem régiben hunyt el szegény. És amellett, hogy az egyik legmenőbb rapper névvel rendelkezik, azért nem lebecsülendő az sem, hogy miket oda nem tett a Three 6 Mafia soraiban. Olyan lemezek létrejöttében volt része, ami nélkül ma pl trap sem lenne. Ebbe a zajos, zöjeres trackbe simán belecsempészi a rájellemző tökös, de mégis feminin hangzás világot. Az egész lemeznek van egy olyan vibe-ja, amitől simán rálehet mondani, hogy ez egy industrial hip-hop anyag, amin persze a vendégek is sokat segítenek. Hiszen itt van még Frukwan is a Gravediggaz-ból, meg Crownovhornz, aki kb az egyik legjobb rapper jelenleg.

A lágy beatek és harmónikus zörejek simán meditációba raknak, pedig nem kéne. Hiszen alapvetően azért ez még mindig egy súlyos, lelket próbálom lemeznek készült, amit ennek ellenére, mint szerepet be is tölt. De például a címadó dal, amiben nem működik közre senki, minden zajossága és recsegése ellenére, egy nagyon kellemes, Dylan sikollyal teli industrial meditáció. Ami simán soundtrack lenne, egy Fekete Zajos afteren. Hiába a hip-hop a fő csapásirány, a hatásokban, azért van itt annyi változatosság, hogy simán befér egy dark jazz-es, noir-os dal is Claire Rousay vendégeskedésével. Ami a Signora Ward Records legszebb pillanatait idézi. Szóval a lemez nagyon változatos és lassan pillanatról pillanatra kúszik a bőröd alá úgy, hogy észre sem veszed. Mert nem harsány, nem a fejedbe üvölti a kínt, hanem szépen lassan adagolja. Amíg az egész addig jut, hogy csak annyit mondasz, mi a faszt hallgatok?

fingos 8.5/10

Néha elég váratlan helyekről jönnek az új zenék. Például, az is elég váratlan volt, amikor az Agyampokla Tomi rám írt, hogy itt egy nagyon fasza dán cucc. És ha úgy van írjunk róluk pár szót, mert nagyon fasza gyerekek, csak nem Agyampokla stíló, annyira. Már akkor lejött, hogy tényleg fasza cucc és hogy írni is fogok az EP-ről, de az időhiány és az év végi letargia közepette elfelejtettem.

Screamo, post-hardcore, black metal, blackgaze. Fájás, sírás, szenvedés. Néhány szóban így lehetne leírni. Ezek alapján pedig, aki kicsit jártas az ilyen dolgokban, nagyjából sejtheti mire kell számítani. Magyarul sok újdonságot nem találtak fel, de ez meg nem jelenti azt, hogy rossz lenne, sőt. Kifejezetten tetszik, hogy az arányok sokszor elcsúsznak a black metal felé, de a süvítő rideg északi dallamokban mégis van egyfajta melegség, mármint hangzásilag. Elég intenzíven húzzák ránk a vizes lepedőt, ami tele van érzelmekkel, kitörésekkel, fájdalommal, sírással. Ehhez rengeteget hozzá a kiváló vokál, ami elég sokszor kifejezetten szívszaggatóra sikeredett. A tempóval házasított intenzitást, pihentető kiállások színesítik. Amik adnak egy kis fellélegzésnyi időt, hogy utána újult erővel ülhessünk fel, erre az érzelmi hullámvasútra. Most lehetne még itt órákig beszélni, hogy milyen hang milyen pillanatnyi érzelmi kinyilatkoztatás meg, hogy az ének milyen traumák kotyvasztott torok produkciója, de felesleges. 14 perc tömör black/screamo amit hallgass meg, mert megérdemlik.

rövid de velős 7.5/10

 A napokban látóterembe került a Breastbone nevű csapat, akik alternatív rockként aposztrofálják magukat. Nos, elkezdtem hallgatni az anyagukat, nem mondom, hogy az ilyen zenéktől teljesen elszokott a fülem, de náluk nem tudtam azt megjátszani, hogy a hallgatás közben írok. Ilyen fura módon még egy zene sem kötött le.

Indításnak a Go and See c. dal engem teljesen megvett. Ahogy ez a keltás jellegű, hűvösen ringató vokál felvezeti, az hátborzongató. Hogy fordult át ez a hallgatás folyamán egy könnyed, hallgatható merengőbe, fogalmam nincs.

A Strokes is egy érdekes keverék, mindig szerettem azokat a zenekarokat, akik ügyesen egyensúlyoznak különböző stílusok határain. Ez vokális produkcióknál mindig nehezebb, mert a vokál általában egy irányba húzza a stílust. Viszont ezek a srácok nagyon változatosan szerepelnek.

Nem csinálnak semmi feleslegest…de azt nagyon jól.

A Wings-től is valami ropogósabb punkrockot vártam elsőre, de a megfejtések egy alternatív zenei majálissá vittek a végére. A már már disszonánsan kísértő ének számomra olyan, mint valami fúvós hangszer benne…wtf?!

A Bleeding Reel nyomokban country ízt tartalmaz számomra. Borka énekei nagyon különlegesek, egyrészt rendkívül sokszínű, másrészt az angol szövegbe magyar részeket kever, ami a tekintetet közel húzza a képernyőhöz…mintha az segítene abban, hogy megfejtsük ezt a zenét, amit igazából CSAK élvezni kell.

Hawking Radiation – az első szám, amiben nem érzek túl sok variálást, nagyon kellemes rockzene, olyan, mintha a QOTSA még mindig jó lenne (no offense). Lehet szörfözni egy nyári estén, az Alföldön, egy tücsökzenés mezőn? A Breastbone számomra azt sugallja, igen.

Mental…ez a szám hipnotikus hatással bír...ha eddig nem bűvölődött volna el a hallgató, mint Pikt, a Go and See első másodpercétől kezdve. 

Mindent egybe véve a Breastbone egy érdekes, és kellemes produkciót nyújt. Teljesen underground-kompatibilis, mivel ez gondolkodó embereknek való zene. Biztos lehetne nyirbálni, meg producerelni, meg „a kevesebb néha több”-ezni, de ezek a tagok nagyon ügyesen művészkednek. Hát hadd csinálják!

https://breastbone.bandcamp.com/

Gyors és nyers fantasy crust punk, black metalos vikingektől!

Ne aggódj, teljesen jól értelmezted a címet, ugyanis a Mace Head-et nagyjából így lehetne összefoglalni, talán még azzal egészíteném ki, hogy lelki szemeim előtt látom Sarumánt a tornya tetején állva discharge pólóban, ahogy ezeket a dalszövegeket üvölti a szélbe, ezzel okozva hólavinát a Caradhasi hágón akadályt állítva a Gyűrű Szövetsége elé. Abba hagytam…

Egy kis egyszerű szintis hangulat teremtő prüttyögéssel indul a lemez, amibe egyszercsak belép a gitár, rájön a dob és már a kutyát se érdekli a szinti, mert már várjuk, hogy mikor indul az igazi tombolda. Az első dal megalapozza azt az egészen érdekes hangulatot, mely utána az egész lemezen eluralkodik és anélkül csöppenünk egy klasszikus fantasy kalandba, hogy megkapnánk a velejáró kellemetlenségeket, itt csak crust lesz és black metal!

Minden esetre, ha bárki kérdezné, a bevezetőben leírtak alapján tudnám körül írni Jan "Sludged" Pospíšil (gitár, basszusgitár, dob, ének) és Vondluc (szöveg) projektjét. Aki szereti az ilyesféle vadulást és épp nincs mit hallgatnia, azoknak szívből ajánlom ezt a csodát.

Sokan már kételkedtek, sokan már bosszankodtak. Én személy szerint jól szórakoztam, hogy a Duna már saját magát meme-eli, hogy még mindig nincs kész az új lemez. De kész van! Öröm és boldogság lengi át, a hazai underground minden mocskos kis bugyrát. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy hét év és ekkora várakozás után, bármit is adnak ki, felérhet-e az előzőekhez vagy az elvárásokhoz. Egyébként ez a nagy várakozás is érdekes, a közvetlen környezetemben azt vettem észre, hogy eléggé várós az új lemez, közben meg a Nuskull és a Rockstation az, aki egyáltalán említést tett róla, na mindegy.

Így a harmadik nagylemezre se változott sokat a recept, noha egyik lemezük sem ugyanolyan. Mondhatjuk, hogy az alapja az egésznek továbbra is a screamo, ami mellé jönnek még különböző érdekes adalékok, mint a post rock, noise rock, kis matekolások és egyéb kísérleti megmozdulások. A lényeg az, hogy az alap ugyan az, mint eddig, csak az arányok változtak. Időközben a felállás újra gitár/dob duóra fogyatkozott, noha továbbra is vannak itt ötletek, még azokból az időkből, amikor Dexter is tagja volt a zenekarnak. Sőt, ha hangszeresen már nem is, de a stúdió munkálatokban segédkezett és gondolom, hogy aki ezt a blogot szokta olvasni, annak nem kell leírni, hogy ez mit is jelent. De azért leírom, hogy úgy szól és annyira minden a helyén van, hogy menten világra szülöm a Kis Jézust, hallójárati orgazmusomban.

A klasszikus screamo riffeket és a mérges attitűdöt, lágy simogató post rock töri meg, fülbe mászik és mikor már ernyed a tested, katartikus hardcore bassza a lelked. Leülnek és pattognak a témák, lassan, gyorsan, okosan néhol primitíven. Mintha egy hullámvasút lenne az egész lemez és olyan pontosággal vannak kimérve ezek a dolgok, pedig jól tudom, hogy ösztönösek, hogy az már félelmetes. Végig tud száguldani a lemez úgy, hogy végig a „levegőben maradsz”. Leránt a mélybe, majd feldob a magasba, elgondolkodtat, nem csak a szöveg, de az is amikor előkapják a zenei Pitagorasz-tételt. A szövegek meg pöpecek, de arra meg ott van a Nuskull cikk, ahol srácok dalonként kivesézik, miről is szól. Legyen elég annyi, hogy ilyen amikor 30+-os emberek hisztiznek, teljesen hitelesen, az öcsiség bármi jele nélkül. Átélhető, átérezhető és csak pont annyira sokkoló, hogy lehessen utána menni tört krumplit kutyulni.

UI: A borító meg zseniális, bandás kelmét belőle!

meg érte rá várni 9/10

Az Imperium Dekadenz duóját 2016-ban ismertem meg, amikor megjelent Dis Manibvs című albumuk. Sohasem voltam egy true bármilyen nemzetiségű blackmetal fan, mivel kifejezetten szeretem a mediterrán területeket, viszont mindig imádtam a stílus dinamikáját, epikus elemeit, és főleg a folyamatos shredet.

2016-os albumuk mondhatni az egyik kedvenc blackmetal albumom. Számomra olyan szépen felépített zenei struktúrát ritkán hallok a stíluson belül. Arányaiban a jó öreg „post-os” hatásvadászat és a stílus alapvető jellemzői gyönyörű szinkront alkotnak.

Ma kezembe került az Into Sorrow Evermore albumuk, ami mindössze 3 napja jelent meg.

Ahogy elkezdtem az album hallgatását, az első, ami fülbe-ötlött, hogy az alkotópáros itt sem kompresszál, zenéjük továbbra is nagy terekkel bír, nyitottabb, mint a stílus egyéb képviselői. Azt hiszem, számomra ez a post-black metal fő jellemzője, bár a tanultabb kommentelők melankólikus black metalnak nevezik...nem tudom, hogy ebben a stílusban létezik-e nem melankólikus, but it’s just me.

Az címadó track, és a Truth under Stars után az Aurora nyílik ki olyan „dekadenzesen”, szépen vezeti a zongora szerény melódiája, és természetesen a mű tele van vonós hangzásokkal. Itt éreztem igazán a Dis Manibvs melódiáinak nyomát. Erdőben bújkáló, a fák mögül kikandikáló, fekete-fehér sminkkel bekent lelkem itt érezte igazán azt, hogy „ez SZÉP”. Semmi sincs túljátszva, kellemes, vontatott dinamikával visz a track, a gitárszóló is pont annyi, ami ide kellhet. Mintha valami horizonton túláradó fekete óceán mosná a fakó partokat.

Az Elysian Fields tovább menetel, ennek a számnak epikusságát a sodrós gitártéma mellett a vokálok adják. Feltűnően több a kivehető szöveg, bár olyan elmélyült üzenettel nem találkoztam.

A Forest in Gale futólépésben követi az album fonalát. A legrövidebb szám lévén nem is akarja megfejteni a világ igazságait, és bár az Imperium Dekadenz korábbi albumain az ilyen hangvételű trackek ennyire nem voltak komplexek, szerintem azok jobban tettek a változatosságnak.

Awakened Beyond Dreams, az előzővel szemben az album leghosszabb trackje. Zenészeink ide, az anyag második felére szánták a gyorsabb témákat. A dal lendülete egy szépen kinyíló tiszta résszel törik meg, ami hozza a megszokott, éteri hangzásokat, hogy visszatérhessen a shredding…ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A November Monument visszakapcsol egy fokozatot. Cammog a pandamaci, ki tudja hol áll meg, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan darál meg. Ebben a számban is feltűnik az a jellegzetesség, ami miatt igazán szeretem ezeket a németeket. Hiába nehéz, melankolikus zene, folyamatosan érzek valami reményteli nyitottságot. Ha a zenéket egy grafikonon kellene ábrázolni, az Imperium Dekadenz művei mindig felfelé mutató vonalat írnának. Olyan ez, mintha ezek a fekete indák is a napfény felé törekednének.

Az Imperium Dekadenz úgy döntött, tempósan fejezi be az albumot. Memories…A Raging River című záródaluk az eddigi tempóváltásokat átlagolja ki, és hozza a jó öreg „akkor is darálunk, ha a dobos befelez” formulát, amit én speciel imádok. A majdhogynem disszonánsan kiüresedő utolsó szegmens gyönyörű lezárás.

Nem mondom, hogy ez az album annyira elragadott volna, mint a Dis Manibvs. A 2019-es When We Are Forgotten album után viszont ez még mindig jobban viszi azokat az elemeket, amik miatt megszeretettem ezt a társulatot. Kár, hogy csak az Aurora-ban bántak bőkezűbben a zenei kreativitással.

Aki szereti az ilyen melodikus/melankolikus blacket, amiben nem tömény darálás, és gonoszkodás a téma, annak biztos tetszeni fog. Számomra nagy kedvenc marad ez a fekete erdei fekete fém.  

 Into Sorrow Evermore | Imperium Dekadenz (bandcamp.com)

”Let the slaughter begin!"

Tanult zenész kollégám, és barátom mutatta nekem ezt az előadót, kicsivel az album megjelenése után. Miután Professor Shub Niggurath szintén feldobta, a Barlang szupertitkos chat-csatornáján, úgy gondoltam, ha már a Dumát - mint ugandai testvéreim produktumát - elvittem, rámegyek az African Imperial Wizardra (a továbbiakban AIW).

Elsőnek fontosnak találom megemlíteni a bandcampen olvasható bemutatkozást, ami enyhén militarista, de semmiképp sem szexista. Ebben a bemutatkozásban az AIW hadat üzen az imperializmusnak…(wait), illetve megfenyegeti a hallgatóságot azzal, hogy a megannyi bűntett, amit elszenvedett a helyi populáció, bosszúért kiált. Az AIW olyan tradicionális eszközökkel kíván bosszút állni, mint halottidézés, harcosnők – akik Nzinga Mbande és Sarraounia királynők útját követik, zsoldosok, hadurak, rebellis hordák, varázslat, valamint Kalsnyikovok (amiket tudtommal egy időben az egyik, magasrangú afrikai egyházfő hivatalosan ki is átkozott, mivel akkoriban minden 6. emberrel egy ilyen végzett, előkelő helyen a szúnyogok, vizilovak, és egyéb vérmes jószágok között).

Az AIW egyébként angolai formáció, és a világtörténelem leghosszabb polgárháborújának tükrében, az általa hagyott romokon és hamvakon cseperedett, erre alapozva alkotómunkáját.

Ami elsőnek fülembe ötlött, hogy az AIW egy rendkívül igényesen kivitelezett produkció. Leginkább a dark ambient vonalat követi, változatos hangszerparkkal – beleértve tradícionális afrikai hangszerek hangjait is, samplerekkel, rengeteg etno elemmel, kántálással, törzsi dalokkal.

A modern, elektronikus zenei hangzások olyannyira tökéletes balanszban állnak a törzsi zenék elemeivel, hogy sokszor tátott szájjal hallgattam az albumot. Amikor egy felívelő törzsi kórust hall az ember, aminek csúcsán egy feketelyuk (csillagászati értelemben) mélységű drop basszus kúszik be, az egyszerre „magától értendő”, valamint tökéletesen újszerű is.

Az album egyébként a Sarraounia trackig semmi, túlzottan tolakodó tartalmat nem hoz fel, egy kellemes ambient utazásba ringat. Viszont a fenti track már kezd abba a rémálomszerű dologba váltani, amit a Duma esetén is emlegettem. Egyre több állati(?) hang jelenik meg, sok egyéb rikoltozás, motoszkálás kíséretében…amik gondolom egy random fekete afrikai éjjelen természetesnek hat(hat)nak(?).

Semmiképp nem gondoltam arra, hogy ezt az albumot számonként kivesézzem, mivel a trackek címei is valószínűleg helyi nyelven írottak, a mondanivalójuk mindössze az angol bemutatkozás alapján sejlik fel. Ez az album véleményem szerint egy teljes mértékben hallgatható, egzotikus ambient anyag.

Másoknak ez lehet nem fog tetszeni, de számomra az AIW nagy részben egy afrikai Heilung.

Kevesebb a „magára hagyott” etno zenélgetés, mondhatni nincs is, viszont a szépen komponált, elektronikus szőnyegekre és ütemekre ugyanolyan kellemesen csúszik rá az élő dal, hangszerek….az élőzene fátyla. Az AWI nagyon tudatosan komponált produkció, zenészei pontosan tudják az arányokat, amiken belül egy igenis hallgatható, mégis formabontó anyagot állítottak elő. Gondolom a természethez közelebbi kultúrákban az élet és a halál is egy sokkal kiegyensúlyozottabb párt alkot, ha ennek az AIW egyfajta reprezentációja, akkor ez egy "hallgatható mészárlás". 

(a cikkben Nzinga Mbande királynő portréja  és Sarraounia királyné-varázslónő filmes megjelenítésű fotója található)

▶︎ NZINGA MBANDE | AFRICAN IMPERIAL WIZARD | Tesco Distribution Germany (bandcamp.com)

Ahhoz képest, hogy a tavalyi listámon, csak egy hazai zenekar szerepelt, idén nagyon beindultak a dolgok, már januárban. Volt már meglepetés Dog Attack, 7 év után lett új Duna és végre megjelent a még nyáron előrendelt Gipsy SS is. A helyzet pedig az, hogy egyik sem szar.

A 2018-as Intergalaktikus Fajtalálkozó nagy kedvencem, annak ellenére, hogy a Gipsyy SS-hez kell egy hangulat, hogy működjön. Nem is emlékszem, mikor pörgettem utoljára, az előző anyagot, na majd ezután! Arra viszont emlékszem, hogy mikor először hallgattam őket, az volt az első gondolatom, hogy mi ez, bolond hardcore? És ennél jobban nem is lehetne leírni, azóta sem. Mert bolond lyukból, bolond hardcore, tartja a mondás. A borítót elnézve, ahol már csak a gerince maradt meg az intergalaktikus fajoknak, de ugyanabban a stílusban, majd az első hangokat is halva, egyértelmű lesz, hogy ez az egyenes ági folytatása lesz, az előző lemeznek. Annyi azért elmondható, hogy a hangzás tompasága enyhült és picit élesebb és tisztább lett az összkép, néha viszont érdesebbnek, mocskosabbnak éreztem, fura na. De a bolondéria pikantériája maradt pont ugyanolyan, mint 5 évvel ezelőtt.

Száguldoznak a nyúlüregéből előrángatott riffek, közbe meg üvölti a Maci, hogy ajaj Trianon trauma, És akkor még csak az első dalnál járunk. Simán benyomnak egy jazzes, kaotikus szegmenset is, ha olyan kedvük van, kettő Trashmen-es megmenés közé. Ezt az egészet pedig olyan lazasággal csinálják, mint amilyen az a faszi volt, akit valamelyik nap láttam, hogy szörfölés közben, a hullámok között zabálta a tortillát, colával. Szóval, nagyon. A tempók nem túl változatosak, az esetek többségében, a középtempók különböző szegmenseiben botladozunk a végkifejlett felé, viszont így is sikerül hatalmas kiállásokat beiktatni. Amik kicsit fellazítanak a napfényre vetett földigiliszta módjára tekergő riffek alól, de mindez csak átbaszás, hogy utána jöjjön a még nagyobb megbaszás. Az biztos, hogy a gyorsak a legjobb részek. Ami elviszi az egészet a hátán, vagy legalábbis, ami szerintem a legjobb része, az nyilván az agyament, gyagya gitárjáték. Ami olyan profizmussal van előadva, a mellé rakott szövegekkel egyetemben. Hogy hiába van néha olyan érzésem, hogy baszki ennek már viccesen bolondnak kéne lennie, nem tudom kevésbé komolyabban venni, mint egy vakbél sérvet, ami azért elég komoly, lássuk be. De most tényleg, mi már ez a gitár, néha már olyan, mintha nem is gitár szólna, hanem valami tompa, vékony láncfűrész vagy egy elcseszett duda. Vagy igazából nem is tudom és pont ez a lényeg, hogy lényegtelen is, csak élvezni kell azt, ahogy a nyakad köré tekerednek a gyagya dallamok és lerántanak a mélybe, erre a pár percre, hogy te is gyagya legyél. Mert ezt a gyagya világot már csak úgy lehet elviselni, ha te is gyagya leszel kicsit. Például a müzlit teszed a tejbe és nem fordítva, vagy nem hiszed el, hogy a Felhő Patkóny és a Tele Pokol a grindcore magasiskolája.

gagya 9/10