A Távolról korábbi lemezéről is írtam már, illetve interjút is csináltam. Őszintén be kell, hogy valljam nekem egyfajta életcélommá vált ezt a projektet lökdössem a relatív reflektorfény irányába!

Kicsit nehezen tudom szavakba önteni az érzést, amit nem csak ez az album, hanem úgy általában a TÁVOL vált ki belőlem. Olyan érzéseken mereng el az ember, ami nem feltétlen az övé, de biztos van legalább egy hasonló foszlánya, valahol az emlékei óceánján, amitől rögtön magáénak érzi az egészet.

Ez a fajta atmoszféra építés szerintem nagyon ritka és valószínűleg ez a legfőbb ok, amiért ez a projekt számomra megunhatatlan.  Az előző albumhoz képest még több a shoegaze-es elszállás, ami nekem nagyon bejön, a hangzás szerintem abszolút atmo black ami plusz pont, viszont ez egész valahogy indie-s, szóval ja…. SHOEGAZE!!

Amúgy az elmúlt években milliárdok mentek el különböző „nyaralj itthon” kampányokra, rengeteg turisztikai kis film és dal is készült, ami ezt szeretné elérni. Nos a Távol ezt megoldja, az összeg töredékéért, úgy, hogy valódi érzelmekkel operál, szóval innen szeretném üzenni a magyar turisztikai ztr-nek, hogy van, aki megoldja helyettük azt, hogy az emberek a Bakonyba menjenek, mert, ha már zeneileg ennyire lenyűgöző ez a tájegység, akkor érdemes megnézni és átélni élőben is!

Itt a tél, meg már az új év is. Ez sok mindent jelent, mind közül a legizgalmasabb viszont az, hogy a veszprémi punkok magukra öltik black metal gúnyájukat. És így télvíz derekán, már harmadjára csodálhatjuk meg, a bakonyi tájak, tremolóba foglalt báját.

Harmadik nekifutásra azért sikerült egy hardcore lemeznyi anyagot összekalapálni. Bár, én még mindig ott vagyok, hogy egy bő 10 perc még simán elfért volna. A másik elsőre fülbe tűnő dolog, hogy a hangzás az előzőekhez képest, sokkal jobb lett. Tény és szerencse, hogy természetes még mindig fullba nyersen tolják az egészet. Viszont sikerült olyan jól eltalálni az arányokat, hogy nincsenek kirívóan nyers gitárok, minden kiegyensúlyozott és a szintis témák is szépen bele olvadnak az összképbe.

Az ODE kezdése tovább viszi azt, amit már az előző anyagokon elkezdtek. Ami a 90-es évek hófödte tájainak black metalba oltása. Viszont az előzőekhez képest én sokkal változatosabbnak érzem az egészet, mint a tempók, mint pedig témák tekintetében. Az első kettő 7 perces dal, minden tekintetben változatos, persze csak a stílusra jellemző monotonitási szabályokat betartva. A jégcsap riffek végi hullámzanak, hol csatába hívnak, hol pedig megpihennek. Az ambientes, dungeon synthes témák pedig tökéletes kiegészítői ennek, és sokszor elmélyítik a fakopáncs fricis cséphadarásokat vagy épp adnak egy kis szusszanásnyi kiállást.

Számomra a dungeon synth továbbra is kiegészítő elemként tud a legjobban működni. Ezen a lemezen pedig szinte tökéletesen időzítve és tökéletes mennyiségben használták ezeket az elemeket. Ami pedig a legfeltűnőbb, hogy sokkal profibban, mint az előző anyagokon. Bár ez a zene szinte összes elemére igaz, mert a srácok hatalmasat fejlődtek, minden tekintetben. El se tudom képzelni, hogy 2-3 tél múlva hol fognak tartani, hogy ha ez a tendencia megmarad. A varázslat pedig működik, jobban is mint eddig bármikor. Mert már az első dal alatt túrabakancs manifesztálódik a lábunkon és azt vesszük észre, hogy képzeletben már a Bakony göröngyös útjait rójuk. Azért egy kis csalás észre vehető, mivel az utolsó egy teljes mértékben dungeon synth dal, ami egyfajta levezetőként funkcionál. Amit tökéletesen be is tölt, de én azért inkább hallgattam volna, legalább részben egy szokványosabb hangszerelésű dalt, a végén is. De, mind a dalírói és hangzás béli fejlődés mellett, ez már csak, tényleg, szőrszálhasogatás. Kíváncsian várom a következőt, na meg azt is, hogy ez is kijön kazettán, mert azonnali vétel.

még finomabb bakonyi szeletes 8.5/10

Új év, új zenék. De mi még a tavalyit sem engedtük el, és miközben én személy szerint pótlom ami kimaradt, meg listákat böngészek még, vettük a fáradtságot és kivételesen írtunk mi is. Fogadjátok szeretettel, gyűlöljétek odaadással, azán dobjátok ti is a saját listáitokat. 

Professor Pikt:

Meshuggah - Immutable - A 2000-es évek legmeghatározóbb zenekara, ide ennyi elég is.

Kajgun - Daogoad - Magyarország egyik legeredetibb formációja, ami veszettül ügyesen egyensúlyoz több műfaj határán.

Lili Refrain - Mana - Egy ilyen tünemény, egymaga felépített, elementális zenével: a zene szerelmének fogalma.

iamanexperiment - Murmaid - Egy másik tünemény, egymaga felépített, csodás zenével, ami furán, jövőbe nézve nosztalgikus.

BlackWeald - From the Dust of the Old Hungarian Plains, Emerges the Invisible Claw that Drags Us into our Rotting Grave - Számomra nagyon személyes, mély, őrületes hangulatkeltés.

Black Particles - Loss Function - Legjobb instrumentális postrock, a srácok rájöttek az delayunalom-űzés alkímiájára.

Arkas - Selene EP - Magyarország másik legkreatívabb formációja, tömörített zenei zsenialitás/őrület.

Besna - Zverstvá - Elit neoblack a szomszédból, patika teljesítmény, kreatív, erőteljes, melodikus.

Celeste - Assassine​(​s) - Epikus poszt-black, érzelemteljes, változatosan hullámzó hangulattal, egyik legjobb koncertes vetítéssel - maradhat? oui!

Brutus - Unious Life - Female fronted mindig +1, az egyik legőszintébb produkció a zenei világban.

Animals as Leaders - Parrhesia - Skill level = ufo, emberi teljesítmény határainak kitologatása.

Absent in Body - Plague God - Akik hosszú évek súlyos zenéi után ilyen resetet tudnak, azok előtt emelem a kalapom, első anyaguk óta olyan, mintha mindent 0-ról újra hallanék.

KNEE - Т​а​ф​о​ф​и​л​и​я - Gyönyörűen borzasztó zene.

Author & Punisher - Krüller - Plusz egy szavazat a vasas szakszervezetnek.

††† (Crosses) - PERMANENT.RADIANT - Chino nem tud hibázni, elektronikában sem.

Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force - Hyper Season - Vicces nosztalgiafaktor, tapadós, nagyon nagyon kellemetes muzsikával.

Turquoisedeath - Phantom World - Kellemesen behúzós elektro, történetszerűen változatos elemekkel.

Snowgoons - 1St Of Da Month - Oldschool rap, newschool naprakészség, zsíros beat...nálam ezek a fazonok nem nagyon tudnak hibázni.

Dälek - Precipice - Szürkeállomány hiphop, nem tudom a Dälek hány korban állná meg a helyét, de szerintem mindben, megnéznék egy Elsüllyedt világok remaket ezzel a soundtrackkel.

Choke City - Pleasures - Lehet dögös egy zene, izzadságszag nélkül - rock'n'roll, arcbamászás nélkül? Igen.

+ Pan Amerikan Native Front - Full Performance (live on KEXP) - Ahogy a kommentelők is írták, "egy olyan crossover, amire senki sem számított, de mindenkinek kellett", észak-amerikai őslakos blackmetal...instant get

+ Kaonashi - "I Hate the Sound of Car Keys" single - A zene fantasztikus, a vokál szabadon őrületes, szerintem egy nagyon nagyon különös, és sokrétű fúzió - a komikustól az érzelmesen át a durváig - tavalyi wtf nyertes.

+ Wand - Spiders in the Rain (live) - a chill top, egy hihető neohippy produkció, fantasztikus zenei és vokális tudással.

Professor Shub Niggurath:

A sorrend lényegtelen, meg amúgy is, holnap már lehet más lenne. Mióta HMCbe kitettem már úgy is volt egy változás.

Chat Pile – God’s Country - Na, egy sorrend csak van, hogy magasan a Chat Pile nekem az év lemeze. Súlyosabb, mint akármilyen fekete lyuk, tele bánattal, nihilizmussal meg egyszerű történetekkel. Az egész meg olyan, mint egy belassított The Jesus Lizard.

Show Me The Body – Trouble The Water - Ez meg gondolom nem meglepetés, mivel kedvenc hobbim szétszopkodni ezt a bandát(is). A hardcore határainak pofán szarása, miközben az alapok teljesen meg vannak. Noise, basszus, dob, bendzsó, már leírva is gyönyörű.

Cloud Rat – Treshold – A jelenlegi grindcore magas iskolája, a Full of Hellel kézen fogva. Tele érzelemmel, jobbnál-jobb dalokkal és témákkal, miközben a fejedet meg szaggatja rendesen. A koncert azóta is rémálmaimban kísért, mármint az, hogy nem voltam ott.

Thou & Mizmor – Myopia – Emlékszem, Kincsemmel ép egy italmérésből jöttünk ki, amikor jött az értesítés, hogy ez kijött. Hát letettem a hajam, bár nem volt meglepetés, hogy pont ez a két banda fog együtt ennyire jót csinálni. Súlyos és könyörtelen.

Soul Glo – Diaspora Problems – Ami 2021-ben a Turnstile, az tavaly a Soul Glo. Én vallom, hogy kb ugyanazt csinálják, csak két teljesen más irányból. Amíg a Turnstile a jó fiú hardcore-ban éli ki magát, a Soul Glo a rossz fiúban. Hip-hop, zaj, ACAB, és a legjobb dalok, amit eddig írtak.

White Ward – False Light – Olyan listát nem tudok komolyan venni, amin ez a lemez nincs rajta. Bocs Pikt. A szexi szaxizás magas iskolája, ami egyszerre szívbemarkolóan fájdalmas, de gyönyörű is egyben. Jazz, black metal, hullámzás, meg fáj a létezés.

Wormrot – Hiss – Amit itt le műveltek a szingapúri srácok, azt tanítani kéne. Grindcore, amiben a stílus minden hatása kap egy pillanatnyi reflektorfényt. Hardcore, Slayer, csorda vokál, hegedű. Meg egy olyan god tier éneklés, amit most hallottunk utoljára sajnos.

Yrre – Luhlae X The Witch – Imádod Robert Eggers filmjeit? Annyira szopkodod, mint én és még a Northman is tetszett? Akkor ez a te lemezed! a The Witch című film megzenésítése, ami furán hangzik, de működik. Hátborzongató és olyan hangulatokba visznek ezek a post-black fuvallatok, mintha csak az említett mozgóképet néznéd.

Ashenspire – Hostile Architecture – Még egy jazzes szexi szaxi lemez. Csak a White Warddal ellentétben, ez sokkal kísérletezőbb és avantgarde-abb.

Urskek – Trha – Alex CF legutóbbi bandája. Amiben a Sötét Kristály iránti szenvedélyét éli többedmagával. Gyönyörű post-metal, amiből sugárzik a szenvedély és a rajongás.

Another Way – Csillagok Kutyaláncon – Idén egy hazai lemezem van csak. Ez viszont felér ötvennel. Viharsarok fastcore, gyors, fifikás, egyszerű mégis komplex. A szövegek meg olyanok, hogy falnak mész és már ragadnád is a vasvillát. Miközben sajnálod, hogy te nem vagy az utolsó parasztok leszármazottja, mert pár kilométerrel arrébb származol.

Collapsed Skull – Eternity Maze – Dylan Walker új bandája, már emiatt is felkerülne a listára. De tovább megyek, powerviolence. Dob, basszus felállás. Hip-hop mintákkal. Ennyi. Egyszerű gyerek vagyok, ennél több nem kell, annyit hallgattam, hogy lekopott Spotifyról.

Yearning – MMXXII - Tökéletes zenei lefestése a tavalyi évnek és annak, ami jelenleg történik a világban. A harag és kilátástalanság járja táncát, pontosan azok az érzések amit jelenleg egy átlagember érez, ha követi és érti is valamennyire azt, hogy mi folyik a világban. Top screamo, német iskola, picit dallamos Orchid.

Piri Reis – Ritma - Nem gondoltam volna, év elején, hogy az év egyik legjobb screamo lemeze Malajziából fog jönni. Pedig még emelték is a tétet, mert ez az egyik legjobb debüt nagylemez is egyben. Hét év, egy demo és négy split után elértek ide a srácok és csajszi. A lemez minőségét pedig mi sem mutatja jobban, hogy a Zegema Beach és a Moment of Collapse is foglalkozik velük.

Billy Woods – Aethopies – Egyik ügyeletes emberem, aki szinte minden évben bedurrant egy listás hip-hop lemezt. Szavak mestere, aki úgy mesél, hogy csak lesel, miközben nem csak a puskaropogás meg a csillogó aranyfog téma.

Danger Mouse & Black Thought – Cheat Codes – Ez a lemez úgy hozza a klasszikus boom bap dolgokat, hogy közben teljesen friss és aktuális. És annyira jó, hogy azóta felértékelődött bennem a The Mouse & The Mask lemez, amit most simán a Madvillainy elé tennék.

Morrow – Quite Earth – Alex második szereplése. „Emocrust”, dallamos, fájdalmas, gyönyörű post metalos crustoskodás. Remélhetőleg nem az utolsó lemez.

Triac – Pure Joy – Na ez a lemezcím tökéletesen leírja az érzéseimet vele kapcsolatban. Eszeveszett grind/pv őrület, az egész lemez olyan, mint egy szanaszét blastolt noise rock, anyag a kilencvenes évekből.

Bríi – Corpos Transparentes – Korai Kátai hatások, de olyan mennyiségben, hogy nem lehet vigyorgás nélkül hallgatni. A legszebb az egészben, hogy nem csak egy egyszerű áhítat a Thy Catafalque előtt, mert van saját identitása is. És úgy építi be a Tűnő Idő Tárlat hangulatát és megoldásait, hogy egy teljesen friss és izgalmas cucc lesz belőle.

Lykotonon – Promethean Phatology – A borító senkit ne ijesszen el, ez az egyik legjobb industrial metal lemez tavalyról. Ipari meg menések, mintha az Apex Twint kevernénk black metallal. Nehezen megunható, sötét kattogások.

+Full of Hell - Aura Leaking from a Open Wound - Full of Hell EP, amin a noise rock dominál, csak azt sajnálom, hogy nem hosszabb.

+ Massa Nera - Derramar I Querer I Borrar - Ez a lemez lemaradt, mert eléggé év végén jött ki és nem hallgattam eleget, meg el is felejtettem, de vehetjük ezt 21-nek. Screamo tanítás, ami nem fél átlépni a határokon, annyira, hogy még techno átvezető is van. Tökéletes példa arra, hogy csicska aki novemberben már listázik.

 + Tudom, mostanában szokás sok mindent mondani a Catafalque-ról, annak ellenére, hogy milyen meg molyan, az Akvás koncert nekem hidegrázós volt. Aminél csak a Mátra tövében adott Entrópia X Lanterni konyó szólt nagyobbat, évtized koncertje.

+ Akiket meg érdekel egy az egész éves kedvenc lejátszási listám, tessék, sajnos csak Spoti.

Professor Dunwitch:

Lehet, hogy évközben már jó ideje nem csináltam, de egy ilyen nívós lista létrejöttéhez mégi csak hozzájárulok, hogy borozgatás közben elmondhassam, hogy mit nem mondtam még el. A sorrend természetesen nem lényeg

Another Way – Csillagok Kutyaláncon – Another Way mindig kisért az utamon az évek alatt és ahogy én felnőttem, úgy ezzel a lemezzel a viharsarok fastcore képviselői is megmutatták, hogy az elmúlt évek munkája hogyan is ért be velük együtt és, hogy tudnak úgy újítani, hogy önmaguk maradnak! Ja és Kunszentmárton Trógers! 

Haramia – EP 2022 – rövid, impulzív és mindent a pofádba vág… kell ennél több?

Yrre – Luhlae X The Witch – azt gondoltam, hogy ezt a filmet már nem lehet hova tovább maxolni, viszont mikor ez a lemez szembejött velem rá kellett döbbennem, hogy ezzel a soundtrack-el egy még elborultabb utazáson vehetek részt, úgy hogy nem is nézem.

iamyank - L​á​ttam a j​ö​v​ő​t meghalni – az év második felére, valahogy elegem lett mindenből és mindenkiből és az életem soundtrackjévé vált ez a dal és segített visszatalálni.

Durbatuluk - Erz​ä​hle, Baba Jaga – fura egy olyan ember lemezét hallgatni, aki amúgy az egyik kedvenc youtuberem és az, amit ott művel teljesen összeegyeztethető azzal amit zeneileg lehoz és a trvesága, pedig abszolút vitán felüli.

 

BEERZEBUB - A Szavak Ereje – Végig nézve a listát elég sok dühös magyar lemezt hallgattam az évben, hát tessék.. itt a következő!

JAD – BÓL – hardcore punk Varsóból, hasonlóan kiábrándult és feszeshangulatú cucc, mintha itthon rögzült volna.

Bob Vylan - Bob Vylan Presents The Price Of Life – akármennyire feszes és dühös a lemez alaphangulata, mégis az egyik kedvenc „lazulgatós” anyagom lett.

Satyricon - Satyricon & Munch – a lemez amiért pont egy éve mindenki elküldött az anyámba, hogy nekem ez mégis, hogy tetszhet... még mindig nagyon szeretem!

RZA - Bobby digital and the pit of snakes – RZA-nak érdekes módon mindig a filmes munkái (szellemkutya, afro samurai) azok amik nálam jobban beütnek, ez a lemez viszont levett a lábamról, elképzelhető, hogy a remek vizuálok miatt, de ez nem is érdekes.

+1 Távol - Bakony - még mindig erősen ismerkedem ezzel a lemezzel, de tény és való, hogy zseniális minden pillanata és kiválló lezárása volt az évemnek, de nem is írok róla most többet, mert majd hozok egy hosszabb cikket róla! 

 

Professor Nagaarum O'Mons:

Nagyon sokféle zenét hallgattam most is, főleg dungeon synthet meg komolyzenét. Volt metal is. Nagyon sokminden tetszett, sokkal több volt, ami nem, sorrendet felállítani meg nem tudok. 

Eldöntöttem, hogy azt teszem ki ide, ami elsőre eszembe jut. Tessék. Ez fasza kis nóta:

Zsamo!

Új év, új lendület, vagy valami ilyesmi. Ilyenkor szoktak repkedni a nagy szavak, fogadalmak, kitűzött célok, de én csak annyit mondok, hogy idén is lesz itt valami. Hogy mennyi, meg mi, az majd kiderül. Annyi biztos, hogy az év végét kicsit elengedtem, a legvégén már arra se volt erőm meg kedvem, hogy egy sima bandcamp linket kitegyek. Az évkezdéshez meg mi is lehetne a legjobb, mint egy kiváló doom violence lemez.

Most jól írtam, nem elírás, ez egy doomviolence lemez. Legalábbis a Revered and Reviled Above All Others legénysége így aposztrofálja, ezt a 24 perces gyalázatos fogcsikorgatást, amit itt leművel. Nyilván a Barlang hasábjaira már azzal felkerülnének, hogy a kedvenc, dob+basszus felállásban tolják. Az már csak hab a tortán, hogy az erőt végzetre cserélik, viszont a recept így is működik. A doom/sludge és a powerviolenve nászából egy erőszakos, lendületes, a pv rövidségét, de a sludge súlyát és mocsokságát megtartó borzalom született. A basszus recseg, ropog, mint valami fémhulladékokat daráló rozsdás gépezet. A dob megveri a tamtamot, mint ha nem lenne holnap és a többihez képest meglepően tisztán szól. Ezzel ad egy nagyon fura kontrasztot, az egész hangzásnak. A lassú masszára emlékeztető menetelést, néha sikerül egy lágy gregorián szerű énekkel vagy éppen a szokásostól eltérő gyorsulással megtörni, ez ad egy kis változatosságot. Viszont, az ilyen megmozdulásokból elfért volna még jó pár a lemezen. Ez az a lemez, ami nem a virtuóz megmozdulásaival fog tarolni. Sőt, nyilván tarolni se fog, hanem az ilyen pöce hangzásért rajongó szarjankók isteni csemegéje lesz, mint amilyen én vagyok, na meg a blog követőinek egy része is. A hangulat adott, pusztakézzel kell marcangolni a disznókat, ha arra érdemesek. Az utca patkán szilánkosra vert öklünk csonkjával kell szemen szúrni őket, miközben kivehetetlen, állatias csatakiáltást küldünk az ég felé. A nagyon pöpec borító egyébként Hell Simulation munkája (Primitive Man), Ő meg már csak tudja mitől döglik a légy. Az meg hogy miről szól, meg mi az üzenet, az szerintem kitalálható a címekből, na meg abból is, hogy a Antifascist black metal csatorna is megosztotta. Lesz itt még gyalázat, csak kicsit jobban rá kell feküdni, az érdekes témákra.

Csilingelő cinek tengerében morajlik a végzetes erőszak. Habzó szájú, fanatikus igazság osztók tépik, szaggatják véres kezükkel, a totalitárius rohadékokat. Hardcore és metal szennyes násza ad otthont, a rövid, de annál recsegősebb doomviolence csatakiáltásoknak.

ökölrázós 7/10

A BÁL lemezről-lemezre szintet lép, és bár nekem a Duna is bejött, egyre inkább úgy érzem, hogy Magyarországon irányt mutató dolgokat kezd letenni az asztalra. A TOMUSZ és a BORU guru Miki (és még pár kihagyott résztvevő) mellett én Bálintot érzem annak, aki formálja vagy formálnia kéne a hazai arculatot. Legújabb megjelenését a Fénytelent, amit mi büszkén tűzünk ki az NGC Prod címlistájára még a 323 ezer követővel rendelkező Black Metal Promotion is feltette a YouTube csatornájára. Bálinttal, akinek érteni kell a nyelvén, az alábbi beszélgetést folytattam le:

Már az első anyagaid is figyelemfelkeltőek voltak, de most tényleg nagyon összerakott minden, értem ezalatt azt, hogy folyamatosan fenn tudod tartani a zenehallgató figyelmét. Tervezed a dalokat, vagy ösztönből jön minden téma?

Először is köszönöm a kedves szavakat. Röviden és tömören, minden ösztönösen jön. Nem nagyon szoktam vacakolni a tervezéssel, a Black Metal nem svájci óra, de igazából ez is furán hangzik így, mert nem ez a módja, ahogy le szoktam ülni zenélni, hogy akkor most Black Metal-t játszok. Megpróbálom közérthetőbben leírni a folyamatot. Elindítom a zeneszerkesztő
programot és megnyitok egy sablon projekt file-t amit már évek óta használok. Kezembe veszem a gitárt, előttem van a midi billentyűm, mellettem a basszusgitárom, egy szövegszerkesztő megnyitva a dalszövegeknek és elkezdem a produkálást. Ezek után mindig minden máshogy alakul, vegyesen használom az eszközeimet és színesen dolgozok a számon, 90%-ban addig amíg kész nincs. Kicsit a részletezve, felváltva használom a gitárt, basszusgitárt, programozom a dobokat, alakítgatom a sablon file-t, a hangzásvilágot, hozzáadok egy kis visszhangot, EQ-zok, kompresszálok, stb-stb. Az ötletek megjelenésétől a mastering folyamatig minden egyenlő és szerves része egy BÁL nóta megalakulásának.

BÁL-t hallgatva újra és újra rá kell csodálkozzak a basszusgitár hangzásodra.
Van erre valami publikus recepted?

Igen. Virtuális erősítőket és kabineteket használok, virtuális gitárpedálokkal és effektekkel, mind a gitárhoz és a basszusgitárhoz. Van egy 20 wattos Kettner gitárkombóm és volt egy csomó pedálom is, de rájöttem, hogy ezek bekorlátozzák a hangzásomat, mivel virtuálisan milliárdnyi lehetőség van mindenre, hogy egy kicsit mindenre rátérjek. Rendes basszus cuccom sosem volt. Most egy 5 húros Craftsman by Medgyesi Tibor bőgőm van, 1 db aktív bridge hangszedővel. A legnagyobb titok talán az, hogy a basszus sávot 2 vagy 4 sávra bontom szét. Az egyik nagyjából 0-120Hz-ig tart (mély, mély közép tartomány) a másik 120Hz-tól 20khz-ig. A mélyét kivasalom, a közepét kiherélem és a tetejét meg felmérgesítem egy overdrive-al + egy kis torzítással. Amikor 4 sávon dolgozok, akkor igazából a torz hangzás milyenségét szoktam szerkeszteni. Ami még nagyon fontos, hogy ha a szaturáció jól sikerült, akkor a reverbet kell jól beállítani és akkor ki fog ugrani a paraszt, röfögős disznó basszus hangzás.

Jó sok a szövegelés az anyagon, ami szerintem egyáltalán nem baj. Mi befolyásolja ezt?

Egyértelműen az, hogy szövegesen mennyit szeretnék elmesélni. Ezt is a belső sugallatra bízom. A dalszövegek egy része már megvan a dal elkészültekor, a másik felét pedig a kész/félkész szám hallgatása közben írom. Mostanában inkább szeretek tiszta fejjel írni, de a tudatállapotom nem befolyásolja a szövegek mennyiségét. Lehetek ocsortány részeg vagy szín józan, mindig más mennyit írok, annak függvényében, hogy mi a belső késztetés.

Arányban van a brutalitás a művészi éllel nálad. Bár zeneileg teljesen más, de az EMPERORnál lehetett ilyent tapasztalni. Itt is olyan, mintha két ember felelne az összképért. Ennyire ketté tudsz válni, vagy van esetleg egy külső fül, aki ellenőriz időnként?

Kezdve a végén, félkész számot nem szoktam mutogatni senkinek, ritkán kivételezek az apámmal és a menyasszonyommal, de ők nem nagyon tudják befolyásolni a számok végkifejletét. Faterom szokott néha morcos lenni, ha technikailag nincs rendben valami. Ez alatt azt értem például, hogy a „Homály” című dal, tele van tuc-tuc résszel, és mivel a szám hangzása viszonylag „professzionálisnak” hat (jól szól, a TRVE KVLT BM-el szemben), pontatlanságokat nem lehet elkövetni, ha már profi akar lenni, akkor legyen is az, mert itt nincsen kettő között. Ez olyan mintha főznél valami gourmet cápa húst és a legfinomabb, balatoni, 10 éves bikavér helyett Koccintóssal locsolnád meg sütés közben. Valami hibázik. Hogy még egy kivételt eláruljak, mivel a Homály készült el elsőként és mivel tökre tetszett, így neked is elküldtem (Naga), hogy egy kicsit feltüzeljem a kedélyeket.

Ha ez két ember műve, akkor valószínűleg skizofrén vagyok, mert ténylegesen mindent én komponálok egyedül. Szeretem az ellentmondásokat és az óriási kontrasztot, szeretek játszani a saját és a hallgató érzéseivel, olykor tudatosan (ez az esetek 10%-a és ekkor tervezem is a dal részletet, hogy egy kicsit hozzátegyek az első kérdéshez), de ez jön belülről, ez a személyiségemre is nagyon jellemző egyébként. Véleményem szerint a brutalitás is lehet művészi, ahogyan a művészet is lehet brutális, itt nincs ellentmondás.

A feszültségkeltés - feloldás is jellemző rád. Ez tudatos?

Ritkábban igen, de általában nem. Ahogyan az előző kérdés(ek)ben is meg fogalmaztam nem nagyon szoktam tervezgetni, csak játszom és rögzítem ami jön, kevésszer szoktam parasztvakító módszereket használni tudatosan. Hogy a Homályt vegyem például ismét, itt a tuc-tuc diszkós részek teljesen a tudatalattiból jöttek elő. Az azt követő lenyugvás is melyről jött, de a visszatérő riff a breakdown-os dobra már egy tervezett lépés volt.

Bár sosem volt baj a hangoddal, mostanában még az eddigieknél is extrémebb. Szoktál más projectekben is szerepelni?

Azért az első pár anyagon (Duna, Ősszel a Csillagok, Kerek Erdő II,...) elég bénák azok a visítások, hörgések véleményem szerint, az még nagyon kisérleti volt és ott még utánozni szerettem volna azokat a vokalistákat akiket akkor hallgattam. Ez mára megváltozott, a cuccaim is jobbak, jobb minőségű felvételeket is tudok készíteni.
Vannak más projektjeim is, igen, sorolom. Jelenleg is aktív tagja vagyok az amerikai/magyar VARGRIKE-nak, ahol dalszövegíró és énekes szerepet töltök be az új albumunk “A Vereségben” címmel hamarosan megjelenik. Megint csak Kaliforniából van ez az ISATAII nevű arc, neki is készítettem egy albumnyi dalszöveget és vokáloztam is a számain. Akkor még ott van a ZAHRIMAR Németországból, ott a gitáros sráccal lettünk haverok az évek folyamán és ott is ugyan ez volt a sztori csak egy EP-re. Akkor készítettünk egy közös split-et SHAYTAN-nal, azokhoz a számokhoz is én alkottam a szövegeket és üvöltöttem a sávokra. Azt hiszem ennyi.

Charlie Fellre emlékeztet a LORD MANTISból. Meg az egész megszólalásban ott van a blackened sludge, és ez azért különösen nagy eredmény, mert ott a hangzás nem lehet elég brutális. Nálad viszont csonttörő lett.

Köszönöm ismért a kedves szavakat a hangzásról meg ezt a megtisztelő összehasonlítást. Funeral doom :D Ennél az anyagnál igyekeztem rá odafigyelni, hogy ne szóljon kukán, mert maga a kompozíció is megigényeli az érthető, élvezhető hangzást.

Külön öröm a számomra, hogy a dobtémák is nagyon jók, nem az a tipikus "rádobok valamit", ami különösen a gitárosokra jellemző. Az üTemek, az átkötések és a díszítések is vadak.

Köszönöm ismért a kedves szavakat. Nincs nagy titkom itt sem, egy dobos szoftvert használok és az esetek nagy részében sablonokat alakítgatok át, hogy passzoljanak a többi hangszerhez, sokat nem is kell programozni, pötyögni. Szerencsére a szoftver alapból jól szól, de itt is igyekszem a legtöbbet és a legegyedibbet kihozni belőle, ezért szól minden dalban máshogy a dobszett is.

Miről énekelsz a Fénytelen albumon?

Megtalálható online mind a két nóta dalszövege, melyek magyarul íródtak, de csatoltam hozzájuk angol fordítást is, így több embert érhet el. Hosszas elemzésekbe nem folynék bele. Én szeretem úgy megírni a szövegeimet, mint a verseket. A verseket meg szeretem úgy értelmezni, ahogyan az nekem jól esik, legyen szó bármilyen költőről, persze nyitott vagyok mások értelmezését meghallgatni, elolvasni és a költő saját gondolataira is a költeményével kapcsolatban. A hallgatótól is ezt várnám el, ha elvárhatok bármit is. Nyissa ki a szemeit, tágítsa
ki a fantáziáját, verjen egy léket a fejében és csöpögtesse bele a szavaimat, majd figyeljen önmagára, hogy miként reagál, hogy mit mond neki akár külön a szöveg, akár a zene vagy szimplán a dal, dalok.

Ha valaki meg szeretne ismerkedni a BÁL zenéjével, melyik albumot javasolnád neki kezdésnek?

Ez egy elég érdekes kérdés. Attól függ kiről van szó, ha ez a valaki nyitott az új dolgokra de nem hallgat torz zenét, akkor a Szakasztottat. Ha nyitott az új dolgokra és szereti a torz zenét akkor először a Táncot majd a Survive After Death-et. Ha ez a valaki nem olyan nyitott az új dolgokra és nem is hallgat torz zenét, akkor a Horror-t, ha valaki zárkózott, de szereti a metal-t, akkor a Krampuszt, a Bút, a Horrort vagy a Two Worlds-t. Egyébként, meg mindenkinek aki meg akarja ismerni a cuccomat, azt javaslom, hogy haladjon időrendi sorrendben.

Ha valaki meg szeretne ismerkedni a BÁL zenéjével, melyik albumot nem javasolnád neki kezdésnek?

Az első 3 kiadványom közül bármelyiket biztos, hogy nem egyenként, csak akkor, ha utána lesz ideje és türelme tovább hallgatni mindent.

Szoktál dalokon belül újrahasznosítani témát? Hosszú nótákba szokás korábban elhangzott elemeket becsempészni, ami nem is tűnik fel elsőre a hallgatónak.

Tudatosan nem szoktam ilyet csinálni, ámbár előfordulhat, hogy ez megtörténik. Én úgy tekintek minden egyes nótára, mint egy különálló egyedi műre, van amikor összekapcsolódik egy másik nótával, de legtöbb esetben, mindegyik nóta megállja a helyét önmagában. Tudatosan, nem szoktam kivenni részleteket, riffeket, harmóniákat egyik számomból, sőt mások dalaiból sem.

Mi a következő lépés a BÁLlal? Tervezed a dolgokat vagy csak úgy sodródsz?

Mióta szereztem egy régi Marantz deck-et, azóta vadul gyártom a kazettákat, szerintem még egy darabig biztosan ezzel foglalatoskodok, hogy azután mi lesz, arról még fogalmam sincs. Januárban fog megjelenni egy óriási album, 10-en valahány előadótól szerte a világban, köztük én is. WORLDWIDE ARMAGEDDON néven futunk és az Instagram-mon már meg is található ez a projekt.

Köszönj el szépen az olvasóktól kérlek!

Köszi, hogy elolvastátok. Üdv. B

A zajzene és a dungeon synth szerintem két nagyon különböző dolog, viszont MT a címben említett zenei formáció egyetlen tagja ezt nyilván nem osztja, lévén mind a két műfajban tevékenykedik. Tavasszal a Kajdum's Towerrel megjelentetett Colocan Alley, most ősszel pedig az NGC Prodnál érkezett Eiskart is az ő szerzeménye. Szimbolikusnak is tekinthető, hogy előbbi maga az élet, ami tavasszal jött, majd az elmúlás évszakában jelentkezett az elmúlást láttató harmadik anyag.

Minek kell tekinteni a LILY OF THE VALLEY-t? Volt eddig egy dungeon synth debüt majd egy noise / drone anyag.

Ezen annyit javítanék, hogy az első lemez egy chiptune, synthwave jellegű anyag volt. De nem szívesen címkézném fel a Lily-t, ő egy elektronikus kísérleti projekt, szóval nem zárható ki, hogy egyszer csinálok egy trance, techno, vagy neuro lemezt.

Tényleg, emlékszem rá. Az még nekem is meredek volt. Esetleg a dungeon synthen belül más irányt is megcélzol? Mi áll hozzád közelebb? Az old school vagy a produceltebb epic vonal?

Igazából nem tervezem előre. Eddig mindegyik lemez pár neki üléses szórakozás és kísérletezés volt és szeretném, ha ez így is maradna. Szóval inkább klasszikus öröm zenélésről van szó, mint sem tervezgetésről.

Ezt hallani is, főleg a Colocan Alleynél. Vidám vagy depressziós zenét könnyű írni, viszont a Colocan egy totális egyensúlyt képvisel. Nem foglal állást sötét vagy fényes oldal mellett. Hangulatában a tökéletes balansz. Minek szántad? Háttérzenének vagy odafigyelve hallgatósnak?

Köszönöm, örülök, hogy így érzed! A Colocan Alley esetén több dolog is közre játszott. Egyrészt szeretem azokat a számítógépes játékokat ahol a zene és az általa keltett atmoszféra szerves részét képzi az összképnek és nem csak egy oda rakott valami. Az egyik ilyen nagy kedvencem a World Of Warcraft Ashenvale-je. Akkoriban sokat hallgattam a WOW soundtrackjét, illetve feleségemnek van egy Kolokán-köz elnevezésű illusztráció sorozata, amiben az ott élő mindenféle kis állat és varázslény mindennapjai vannak megörökítve. Ezt a két dolgot kapcsoltam össze fejben és készítettem el a Colocan Alley című lemezt.

Erre ráerősítenek az erdei hangok meg a csipogás. Engem a Heroes Of Might And Magicre emlékeztetett. Nagy játékosok vagytok ezek szerint?

A Heores of Might & Magic 3at annak idején én is rongyosra játszottam, pár éve kipróbáltam a felújított verziót belőle és rákellett jönnöm, hogy túl sokat butultam hozzá! Egyébként nemnevezném magam nagy játékosnak, szeretem meg érdekelnek, de az időmet inkább másra szánom, nagyon ritkát elkap a gépszíj és kicsit huzamosab időd eltöltök egy-egy névvel, de nem jellemző. Illetve elég casual játékos vagyok mindenben.

Szerinted miért van az, hogy egyedül a black metal fogad be egy teljes egészében gitármentes zenét alműfajnak? Más tipusú metalnak nincs "szintetizátor változata".

Hú, ez egy nagyon jó kérdés... annyiban nyitnék a kérdéseden, ha megengeded, hogy nem csak a black, de az extrém, illetve kísérleti metal műfajoknak is sokkal szervesebb részét képezi az ilyesfajta atmoszféra építés és pont ebből adódóan talán az a közeg sokkal vevőbb erre, de ha megnézzük azért a heavy metálosoknak meg ott van a Carpenter Brut féle synthwave zenekarok. És nagyon sok "kiábrándult" metalos ezekben a műfajokban talál kicsit magára, hogy utána visszatérhessen azokhoz amittől előzőleg eltért. De mondjuk egy Master Boot Records, vagy Keygen Church azért rendesen oda tud baszni.

Melyik a legmerevebb metalzenei műfaj?

Ez egy elég aljas kérdés, ami azt illeti. Szerintem a hard rock- heavy metal vonalon érdemes keresgélni ezügyben. Nem feltétlenül az előadók között, de a hallgatóság esetében mindenkép... Tipikusan az a fajta, aki szidja a "friss" generáció csajos külsejét, de közben Mötley Crüe-t hallgat. Ciki az arc festés, de közben a Kiss a kedvence, hangosan és sértőn nem szereti a melegeket, de Judas Priest-t hallgat. "Az én időmben még igazi férfiak játszották a metált" és a borotvált testű olajjal bekent tarzenlegőben pózoló Manowarral van kiplakátolva a szobája.... ezért megleszek lincselve...

Persze, hogy aljas kérdés. Túl nyugodt volt eddig ez a beszélgetés. Hallgatsz amúgy hard rockot vagy heavy metalt?

Nekem nincs különösebb bajom ezekkel a műfajokkal. A Manowart leszámítva a fent felsorolt zenekarokat mindet szívesen hallgattam és hallgatom, ha úgy adódik. legutóbb a Purification The Exterminating Angel albumát durrantottam végig ami egy remek keveréke a tradicionális heavy metalnak, a doomnak és az occult rock-nak.

Hogy érzed? Mennyire felkapott dolog mostanában a DS?

Igazából semennyire. Szerintem ez a műfaj nem az országban, de világ viszonylatban is szűk réteget mozgat meg abban a formában, hogy dungeon synth. Nyilván, ha ehhez a körhöz hozzávesszük a közvetett felhasználókat azokat akik ambientesebb ds-t hallhatnak elalváshoz egyfajta asmr alternatívaként, az asztali szerepjátékosokat akik aláfestő zenénak használják, a kockákat akik kedvenc fantasy játékuk soundtrackjéhez hasonlót keresnek, valamint az Enya és Vangelis rajongókat akkor bővül a felvevők köre, de mainstream ez soha nem lesz.

A felkapottat nem úgy kellett érteni, mint mainstreamet, hanem arra utaltam vele, hogy egyre többen írnak ilyen zenéket, és fel is hígult egy kicsit a mezőny. Lehet, sokan azt hiszik, könnyű ambient, DS vagy zajzenéket írni. Te hogy látod ezt? Ez megint szemét kérdés lesz, de szerinted mekkora tudás kell ezen műfajokhoz?

Ja, hogy úgy... Én ezt nem látom, jó ideje követem a szcénát itthon is voltak eddig a műfajban előadók. Most nyilván jobban fókuszban van egy kicsit, - már ha fogalmazhatok így - mert a Kajdum's Towerrel, illetve az NGC-vel keresed és "nyomod" az előadókat. Szerintem ez is az a műfaj, ahol a flow többet jelent, mint a zenei tudás. Ha jó a hangszerelés, meg jó a hangulata és átadja azt amit kell neki engem nem érdekel, ha egy egész albumon keresztül négy hanggal játszadozik valaki. Nyilván ezt is a végletekig lehet fokozni és abszolút hollywood-i mozi minőségű "soundtrack"-eket lehet összerakni.

Pontosan ezt érzem én is. Hiába vagy nagyszerű zenész vagy kiváló komponista, nem lesz jó kiadványod ezekben a műfajokban, ha nem érzed a hangulatot, és nem tudod a hangzást lehívni. Hogy érzed? Mesélnél még valamit nekünk?

[...] XD

Szerinted a te anyagod van olyan jó, mint például a Fattyútól a Torony?

A grafikai anyagai nagyon királyak voltak, a dalok se voltak rosszak, de valahogy megrekedtek a valami mordernet akarok és a követem a hagyományokat között. De amúgy nem volt rossz.

Péntek este jóbarátommal ellátogattunk a Lili Refrain, Eivør és Heilung koncertre, aminek a Barga Negra Red Stage adott helyet. Ezzel kapcsolatban fel is merült bennem az a kérdés, hogy ez a „red” elnevezés mire utalhat, ugyanis az S8 ugyanígy elkeresztelt „koncertterme” szintén egy másodlagos megoldás. Mindegy is.

Amit biztosan el lehet mondani a Barba Negra Szállító utcai sátor/könnyűszerkezetű intézményével kapcsolatban, az, hogy a biztonsági szervezetek nagyon profik, az ajtónyitás után perceken belül lezavarták a majdnem a kereszteződésig érő sort. Miután a koncert előtt 3 nappal már annyi ticketswap figyelmeztetést kaptam eladó jegyekről, nagyon meglepett, hogy kb teltházas lett ez a kicsinek nem mondható rendezvény. Rengeteg ember jött el megnézni a 3 gráciát, és udvartartásukat.

Ez egy szubjektív beszámoló lesz, bevallom, amikor megláttam, hogy jön a Heilung, mindössze kíváncsivá tett. Majd az eseménynél megjelent Lili Refrain, és akkor tudtam, hogy nekem ide el kell mennem.

Zajon is maximális kedvencem volt, korábbi lemezbemutatómban sem tudtam elfogultságtól mentesen írni a művésznőről, egyszerűen imádom (amit csinál). Legutóbbi albumának leginkább kiemelt dalait (Ichor, Mami Wata, Terra 2.0, Travellers) játszotta, a számomra továbbra is felfoghatatlan muzikalitással és énekhanggal felvértezett boszorkány. A loopokra felvett dob, csörgő, kolomp, ének elemekre annyi érzéssel énekelt, majd gitározott, hogy szokásához híven teljesen elvitt. Számomra ének szinten ő volt az est alfája és omegája. Egyszerre kapott itt helyet az egzotikum, az antik letisztultság, a törzsi lüktetés, és az igazán magasszintű vokális tudás. Színpadiassága az üstdob használatakor villant meg, de hát ilyen ez a taiko jellegű dobolás. Kellemes meglepetésemre a közönség hatalmas ovációval fogadta, amit megilletődve, szeretetteljesen köszönt meg a művésznő. Imádnivaló volt. Már itt említést kell tennem a fénytechnikáról. Szerintem kifogástalanul támogatta az egyemberes projektet, Lili Refrain esetén nagyon minimális, V/ék/kehely formájú fények ereszkedtek alá, amik mind erre a nádszálként lengő papnőre mutattak, aki épp kapcsolatot teremtett föld és ég között.

A nyúlfarknyi varázslat után jött az Eivør Pálsdóttir művésznő, és ahogy drága barátom mondta, a rendszergazda.

A művésznő gitározásával és énekével kápráztatta el a többnemzetiségű közönséget, mögötte pedig egy úriember (a rendszergazda) mindenféle samplerekkel építgette az álomszerű zenét. Nekem az egészről olyan benyomásom volt, mintha egy havas tájon járnék. Mondjuk sose szerettem a telet, de ez mindegy is. Eivør nagyon szép ruhát viselt, olyan gallérral, mintha egy nagy, narancssárga polip lógna a nyakából…tényleg látványos volt, míg munkatársa egy pólófarmer kombóban terelgette a biteket. Nem különösebben szokott ez érdekelni, de ha már ilyen hatásvadász valamiről van szó, talán ezzel kezdhettek volna valamit. Kétségtelen, hogy fantasztikus az izlandi énekesnő, viszont annyi modorosság szorult a számára is igen szűkre szabott produkcióba, ami nekem majdnem megfeküdte a gyomromat. A Heilung előtt szerintem igen nehéz nagyot villantani, és ha a rendelkezésedre álló 30-40 percet azzal töltöd ki, hogy hipnotikusan sziszegő mondatokkal, próbálod magyarázni a népnek, milyen volt az, amikor elvesztél gyermekkorodban (micsoda egyedi történet), akkor bennem ez kérdéseket vet fel.
Szép produkció volt? Igen. A Heilung elé elfért? Igen. Enyhén nárci volt? Igen. Meg lehetett volna Lilinek is köszönni, hogy itt van? Igen.

És akkor dübörögjenek a sámándobok, eljött a várva várt pillanat…egy profin lezongorázott átszerelés következett, a ködös Germánia világképe bukkant fel a molinó mögül. Felcsillantak a kreatívabbnál kreatívabb arcfestések mögött ülő szemek, a kötöttsapkákra cipőfűzővel felkötözött biosz-szertáras kutyakoponyák fekete szemgödreiben zöld fény kezdte lidérci izzását, elsült egy-két egyedien vicces akela kiáltás, még a messzi északról (Szlovákia) érkezett közönség is lélegzetét visszafojtva állt. A római légiók szellemei remegve alkottak pajzsfalat, valahol Óbudán. Ahogy próbáltunk a keverőállás elé furakodni, a lakossági érzetet jól visszaadta a megvető pillantások erdeje. De vigasztalásképp senki nem számított arra, hogy több fedetlen mell lesz a színpadon, mint egy átlag 90-es évek béli Pantera koncert közönségében, Texasban.

A Heilung színpadképe nagyon fogósra sikeredett, hátul, középen egy nagy sámándob, mint a Nap, két oldalán a zenéért felelős barbárok primitív „pile of junk”-nak álcázott kütyüjei, balra elöl a főkütyüs pultja, és kürtjei. Miután a társulat egyik tagja füstölővel megszentelte a színpadot, és az arra érdemeseket, bevonult a tánckar.

Nehéz szavakba önteni mi is történt abban a kb két órában, amit a Heilung a színpadon töltött, de megpróbálom.

A nyitó ceremónia, amiben nagyon pc módon elmondták, hogy mindenki egy felsőbb lénytől származik, és mindnyájan testvérek vagyunk, számomra inkább egy kötelező biztonsági öv volt, mintsem egy odaillő mozzanat. Minden esetre előkészítette ezt a nagyon színpadias…színpadképes  előadást.

Az innentől induló blokk volt számomra az, ami inkább a zeneiségről szólt, és a produkció valódi, szépen felépített keretét adta. Az In Maidjan és az Anoana keretébe foglalt tíz dal, megspékelve a rituális elemekkel, egy csodálatos történetet bontakoztatott ki, amiben a háború, a halál, az áldozat hullámvölgyéből, a születés, felemelkedés, új élet hegyére mászhattunk fel. A fénytechnika a Heilung koncertje alatt olyat tett az asztalra, amit tátott szájjal néztem. A Nap szerepét betöltő sámándob megvilágítása, a stroboszkópok ütemes lüktetése, a lándzsáikat lengető harcosok árnyalakjaival kombinálva már-már egy modern színházi performanszra emlékeztetett. Maria és Uwe folyamatosan közvetítették a fény, és a sötétség egyensúlyát, keverékét. Olyanok voltak, mintha egy fekete és egy fehér tempera sohasem akarna összekeveredni a palettán. Számomra a trackek közti jelenetek csúcspontja az volt, amikor mindössze egy reflektor fényében ez a két szereplő szarvasokként összecsapott, miközben ezen az emberinek cseppet sem mondható ógermán nyelven megbeszélték a dolgokat…(travoltázok, mert nyilván egy szót sem értettem). Megformálódott egy ógermán jin-jang. Csodás volt. A másik ilyen, amikor Maria elhelyezkedett a Nap alatti trónon, a fehér fényebe ülve, a narancssárga korong alatt. Ez a lidérc jellegű figura újra teremtette a pogány madonna fogalmát. De említésre méltó a harcosok megáldása, a pajzsos tánc, az egyik harcos feláldozása, majd feltámasztása, hogy lángoló agancsokkal kezében jöjjön vissza. Az Anoana alatt olyan gyönyörűen úsztak a fénnyel kirajzolt primitív figurák sátrunk égboltjára, hogy nem is tudtam hova nézzek.

Maria kétségtelenül elragadó énekesnő, viszont a női vokál-kar annyira éterien egészítette ki énekeit, hogy attól egészen megborzongtam. A jin és jang dalnokok mikrofontorzítása kellőképp idegenné tette ezt a fura nyelvet, és bizonyos pillanatokban valóban azt hittem, hogy ezek az arcok csak félig emberek.

Számomra talán az Anoana pusztán azért volt egyfajta lezárás, mert egyrészt ez az általam ismert legutóbbi klip, másrészt valamiért a születés által hozott felemelkedés talán méltó csúcspont lehetett volna a produkcióban.

Ami ezután következett, nekem egy olyan ráadás volt, amiből pontosan fele ennyi is elég lett volna. Az utolsó négy track gyakorlatilag olyan volt, mintha valami goa party lenne, erős tribal hatásokkal. Ment a csűrdöngölés, a testrészek rázása. Nem is kívánnám ezt tovább ekézni, de a produkció első kétharmada után feljebb már tényleg nem volt.

Nem vagyok egy koncerteket felvételről nézegető forma, így összességében utólag jelenthetem ki, a Heilung nem koncertet adott. Ez egy zenés performansz volt, ami lehengerlő látványelemekkel, és előadással párosult. Zeneileg a sokszor brahi ütősök és pengetősök elhúzzák a mézesmadzagot, de ennyi talán megbocsátható, mivel ez nem egy koncert. Ha valakinek kicsit is tetszik ez a fajta világ, annak maximálisan ajánlott a Heilung. Főleg, ha egy olyan helyen tudja megnézni, ahol valaki nem kiabál be a legmeghittebb résznél, a szarvasok búgatásával kapcsolatban, illetve egy, saját ajkait már ronggyá rágott kislány nem sikoltozik folyamatosan, minden ütemet mellőzve. A Barba Negra még mindig a korrekt és segítőkész személyzet miatt jó…ez egy koncerthelyszínnél sovány vigasz.

Összességében egy fantasztikus élménnyel lettünk gazdagabbak, aminek talán lehetett volna egy kicsit méltóbb kivitelezése. Christopher Juul, aki mindössze a legutolsó táncnál adta tudtunkra, hogy az egész performansz agya (megjegyzem, ez nagyon szimpatikus), nagyszerű munkát végzett a Heilung összekomponálásával. Ez a csapat maximálisan eladható. Az első kétharmadban még talán spirituális mélységeket is megpendítettek.

A fotókért hatalmas köszönet Briginek! <3

Simonnal már Zajon arról pofáztunk, hogy végre van egy fasza vampyric black metal itthon is. Noha, a fellépő Denevér, nem ez a Denevér volt, ami így utólag kurva szomorú. Mivel eljött a szar idő és szégyen nem szégyen, én még csak most ültem le először, elejétől a végéig letolni a lemezt. Ami talán jobb is, hogy nem nyáron hallgattam, mert ez a ködös, nyálkás idő igazán jól megágyazott a bőrszárnyas hangulatoknak.

A Denevér mögött Terebesi Tibor áll, aki ismerős lehet már a Velmből és az Aornos-ból, ami valljuk be elég jó ajánlólevél. A másik zenekarokkal ellentétben itt most a nagybetűs old schoolon van a hangsúly. A korai Mayhem, Emberor, na meg a Tormentor az, ami elég jó támpontot ad mire is lehet számítani. Fagyos gitárok, gyors, könyörületet nem ismerő menetelések. Amikben olykor thrash-es dolgok is felütik a fejüket néhány pillanatra, csak annyira, hogy ne felejtsük el, honnan is jött a stílus. A koporsóból kimászott élőhalott test tökéletes analógia az egész lemezre. Mert ugyan ősi, újat nem nagyon mutat, a vámpír dolog se mondható túl eredetinek, jelenleg, mégis van benne egy természetfeletti erő, ami az egész lemezt végig kíséri. Hiába a black metal első hulláma van az áhítat középpontjában, a hangzás kiváló. Kellően nyers, de mégis tiszta és rideg, mint a sápadt kardforgató kardja.

A dalok kellően változatosak, a már említett trash-es témák és tremolo kiállások, egy fajta kellemes hullámzást adnak a lemeznek. Mintha egy jeges, téli szélviharban próbálnánk előre haladni, a lökéshullámok löknek jobbra-balra miközben lassan próbálunk előre jutni. A dobgép egyértelmű, de valószínűleg csak a sznobokat fogja zavarni, nekem az utóbbi időben már az a fura, mikor élő dob van egy black metal lemezen. Hail the drummachine cvlt! A gitár szólókat pedig Tátrai Csaba követte el, ami jó nagy pózerság, de egyébként teljes mértekben működik, nincs is túl tolva. Még ha mondva annyira nem is, de hallva teljesen idomul az egész lemez összeállításához. Az éhező fenevad egyedül áll az éjszakában, karmairól utolsó áldozatának vére csepeg a friss hóba. Kárhozott lelke még se lakott jól és valószínűleg nem is fog soha. Örök kárhozatra és vadászatra van ítélve, amihez ez a fagyos régi időket idéző, süvítő muzikális (szívesen Gyuri) vihar tökéletesen illik.

köpködő vámpíros 8/10

A hazai metalcore zászlóshajója, és itt a 90-es évek metalcore-járól van szó, nem a göteborgi bohóckodásról, 3 év után új lemezzel jelentkezett. Aki valami újdonságra számít, az már most léphet is, mert itt olyat nem talál. Talál helyette viszont olyan 90-es évek worshippet, hogy a fal adja a másikat. Nagyon jó látni, hogy idén, már nem Ők az első hazai alakulat, akik az Idioteq-en premiereztették az új anyagjukat. Mert ez azt jelzi, hogy nem én vagyok elfogult a hazai cuccokkal szemben és nem csak én gondolom azt, hogy itthon nagyon fasza dolgok történnek mostanában.

A recept pofon egyszerű, Unbroken,Catharsis, meg a legfinomabb amcsi dolgok a 90-es évekből, bele a turmixba. Ezekhez még az íz kedvéért megy egy kis crust és d-beat, de csak annyi, hogy a saját arculat meglegyen, viszont az is egyértelmű maradjon, hogy kiknek szól a főhajtás. Komor intro indítja ezt a 17 percet, annyira komor, hogy meg is marad az egész lemez végéig. Öröklött traumák, a világban egyre jobban terjedő sötétség, meg ehhez hasonló aktuális és nem túl vidám témák. Nem sok hardcore lemez van, ahol fantasy, pontosabban Dragonlance utalások vannak, szóval ezért alapból jár egy nagy piros pont. Az egyértelmű, hogy ultra kemény az egész, ami mondjuk teljesen releváns, hiszen alapból egy kemény világban élünk. Nincs idő baszakodni, túlélsz vagy elpusztulsz. Bár ezektől a világbajnok riffektől még a dínók is kihalnának, ha nem csapta volna szét őket a meteor. Mondhatjuk, hogy elég dallamos az egész anyag, de még sem megy a lágyság irányába. Végig sikerül, ezt a sötét, súlyos érzelmekben gazdag irányt megtartani, amitől pusztakézzel akarjuk legyűrni a saját, de még mások démonait is. Bulkesz és ökölrázás 17 percben. Olyan változatosan, hogy nem, hogy egy unalmas pillanata nincs, de még legalább ennyi ideig simán hallgattam volna. Mert úgy érzem a srácokban van jelenleg elég puskapor ahhoz, hogy hamarosan legalább egy ennyire jó cuccot robbantsanak. A 9 Lies-nál hamarosan 7” is érkezik a lemez, de egy külföldi kiadó kazin is kifogja dobni, amire már megy az előrendelés, csekkoljátok a srácok facebook oldalát.

ökölrázós 9/10

A következő sorokban bemutatott album teljes mértékben a fantázia szüleménye, a valósággal való bármilyen párhuzam a véletlen műve.

Az Oslo-ban honos Purzum 2021. májusában jelentette meg ezt a remekművet, stílusban a comfy synth és a dungeon synth elemeit vegyíti…szóval ezen műfajok rajongóinak KÖTELEZŐ ez az anyag.

Az album tracklistje igen egyedi, és címszavaiban is jól prezentálja álomszerű, játékos mivoltát.

1. Bundleteit
2. Closer to the Hearth
3. Painhealer
4. Slumber of the Beast
5. Countdown to Relaxation
6. Nurtured at Birth
7. At the Fireside Eclipse
8. From the Cradle to Behave

Alapos, és hosszú időt felemésztő kutatás során jöttem rá, hogy a művész egy hírhedt norvég előadó V.Whiskersnes, egy feliscatusoliával diagnosztizált férfi. Ez a ritka mentális zavar olyan tünetekkel jár, mint az ablak bámulása, bútorok kárpitjának rongálása, dolgok indokolatlan lökdösése, valamint széklet ürítés puha, homogén anyagokat tartalmazó edényekbe, mint pl. virágcserép, homokozó, vagy az esti filmnézéshez előkészített nasis tál. Mivel a páciens macskának képzeli magát, ezért vagy csendben dorombol, vagy csak simán rombol. Whiskersnes akkor vált híressé, amikor egy norvég templomban, miközben a kórushoz mászott fel, az egyik máriáslány bojtos sapkáját birizgálni, lelökte az örökmécsest, és az egész épület a tűz martalékává vált.

Whiskersnes-t a norvég gyepmesteri kamara munkatársai ivartalanították, és elzárták, majd pár év benn tartózkodás után szabadlábra helyezték. Sokáig egy régi zeneiskola padlásán bujkált, ott írta meg élete művét, a Filosofeline albumot.

A lemez egyébként egy kifejezetten kellemes hallgatni való, főleg a karácsony előtti időszakban, a felgyülemlett szabadságok kiélése közben hasznos, egy-egy esti romantikázáshoz, amíg nem csak a Reszkessetek betörőket nyomják majd orrba-szájba a médiumok. Hallgatása közben nagyon jó kívánságlistát írni a Jézuskának, felélni az adventi naptár édességeit, vagy esetleg felkészülni arra, hogy valamikor jövő szeptemberben meglepjük szüleinket egy unokával. Magányos macskatulajdonosok örömmel hallgathatják, kis kedvenceik bohóckodását figyelve, de számomra például azt juttatja eszembe, hogy hazavezetek anyámékhoz, bezabálok, feldíszítjük a fát, és egy forraltbor után behunyok a régi gyerekszobámban.

Filosofeline | Purzum (bandcamp.com)

Aki szereti a reklámok által árasztott ünnepi hangulatot, mint pl. én, annak itt a yt link:

Purzum - Filosofeline (2021) - YouTube