Ha valaki az undorítóan alul értékelt Upstab, egyik daláról nevezi el magát. Na, ott már azért lehetnek sanda gyanúink, hogy mire is számíthatunk. Nyers és gyors fastcore, abból a városból, ahonnan olyan nagy nevek is származnak, mint az Integrity vagy a Ringworm. Mosdatlan és gyors, tuti ez lenne Cleveland város szlogene, ha engem kérdeztek volna. Ez az a fajta zene, ami miután tele pumpálta minden véredényedet, kést döfköd a szemedbe és onnantól már csak fekete fehérben és bőrkabátban látod a világot. Nyilván a cél is valami hasonló, a megkeseredett fiatalság, a rommá dolgoztatott munkásosztály, káosztól és frusztrációtól csöpögő kiáltása, 8 percbe foglalva. Gyors, mint a gyalogkakukk, de közben olyan riffek és játékos dallamkezelések mennek, hogy reflexből is táncra akarunk perdülni. A dob az adja a faszt a core-hoz, mondjuk ennyi is a dolga, bár mikor nem ezt teszi, akkor is full dinamikus. Párszor még elég kis okoska is, hogy majdnem kizökkent abból, hogy ez egy kőbunkó zene kéne, hogy legyen. A vokál meg hadarós, fröcsögő oda mondogatás, bár nem is kell több. Nincsenek nagy megoldások vagy megfejtések. Sebesség az van, fasza riffek is vannak, jól eltalált tempó dinamika és agresszió is van. Az igazság pedig az, hogy egy ilyen lemezhez ugyan mi más kéne még? Aki éli a klasszikus 80-as évekből táplálkozó hardcore-t, na meg a fastcore-t, az itt nem fog csalódni. A borító meg zseniális.

rövid, de legalább gyors 9/10

Sziasztok! Köszi a lehetőséget, hogy kifaggassalak Titeket, mi is a szitu nálatok mostanában.

Kezdjük akkor szokványos, unalmas kérdésekkel. Eddig minden évben mióta léteztek sikerült valamit kiadni, bár nyilván A Daogoad eddig a legnagyobb húzás. Hogy fogadta a közönség? Kaptatok kritikákat külföldről is? Meg az ilyen zenét, ami kb annyira jazz is mint metal, hogy fogadja a híresen sznob jazz közösség?

Hello, mi is köszönjük! 

Valóban, a megjelenések sorát a Maorey EP-vel kezdtük 2020-ban, majd érkezett tavaly a Chamber Works in Concrete, aztán idén megjelent a Daogad lemez. Pozitív visszajelzéseket kaptunk itthonról és a világ különböző pontjairól: sokan szeretik például a szokatlan hangszerelést és az utazós (pszichedelikus) hangulatot a zenénkben, ezenkívül ki szokták emelni, hogy egyedi, amit csinálunk.

A jazz közösséget tekintve nincs túl nagy mintánk, de pl. elismerően írt rólunk a magyarjazz.hu (https://jazz.hu/lemezajanlo/1518-kajgun-daogoad), és ez első lépésnek mindenképp jó: azt sugallja, hogy a jazz világában megvan a nyitottság az ilyen punk hozzáállás felé, amit mi képviselünk.

Ha jól tudom, a kezdeti ötlet az improvizált koncertekben kimerült. Hogy jutottatok oda, hogy mégis legyenek felvételek is?

Alapvetően úgy megyünk neki minden megmozdulásunknak, hogy mindent szeretnénk megörökíteni, hogy nyoma maradjon annak, amit játszunk. Ugyanis 100%-ban improvizálunk, semmit sem akarunk egynél többször eljátszani, viszont mindig jöhet egy olyan pillanat, amit jó újra és újra meghallgatni. Ez igaz koncertre, stúdiózásra, stb., és ez a kettősség a Kajgūn-élmény része.

Egy improvizált lemez felvétele, hogy zajlik? Miként készültök fel rá? Ha hiba csúszik be, olyankor mi történik, leáll mindenki és elölről? Mi ennek a folyamata?

A mi esetünkben, mivel ritkán találkozunk, lemezfelvétel alkalmával van lehetőségünk a közös zenélés mellett személyesen eszmét cserélni, együtt ebédelni és sörözni, kávézni. Eddig úgy zajlottak ezek az események, hogy egy teljes napot a stúdióban töltöttünk, és az idő egyik részében zenéltünk, a másikban az előbb említett tevékenységek valamelyike folyt. Aztán vége egy ilyen napnak, és visszahallgatjuk az anyagot, kiválogatjuk a legjobban sikerült tételeket. 

A hibákat beépítjük a zenébe, szerves részei lesznek, az összkép még emberibb és élőbb lesz tőlük. Nem szoktunk leállni, általában sodor minket a zenefolyam. Ha valamit utólag meghallgatva nagyon nem érzünk jónak/erősnek, egyszerűen nem adjuk ki, és ennyi.

Ami a felkészülést illeti, ez leginkább abból áll, hogy inspirációkat osztunk meg egymással, emellett mindenki próbál otthon a hangszerén gyakorolni.

Hogy zajlik egy próba? Szabad jamelgetés, vagy valami koncepció? Mert nyilván nem a kész dalokat gyakoroljátok, ami nincs. Egyáltalán, hogy oldjátok meg a próbákat? Mert, ha jól tudom, több tag is külföldön él.

Nem igazán próbálunk, a stúdióban és a koncerteken találkozunk. A zenekar négy tagja három különböző városban él (Bécs, Budapest, Győr), mindannyian sok dologgal foglalkozunk, emiatt nehéz összehozni mindenkit egy helyre. Szóval beérjük azzal, hogy felvétel/fellépés alkalmával tudunk együtt zenélni. Ilyenkor nincs kialakult, vagy előre megbeszélt koncepció, viszont mindig van egy aktuális hangulatunk, vagy olyan témák, amik a fejünkben motoszkálnak, ezeket belevisszük a zenébe. A “szabad” egy nagyon találó jelző erre.

Ha tudnánk rendszeresen próbálni, az egy egész más történet volna, de enélkül is érezzük, hogy fejlődünk, tartunk valahová.

Honnan ismeritek egymást? Miben játszottatok ezelőtt? Vagy mikben nem, Balázs? :D Mert ahhoz, hogy ilyen improvizatív zenét, minőségi szinten lehessen játszani, nem elég, hogy valami random faszik összejöjjenek a kocsmában.

Sok zenekarban játszottunk már korábban, de a Kajgūn szempontjából a két legfontosabb a Modef és a Vanta. Az előbbi Ádám (hegedűs/teremines) és András (szaxofonos/billentyűs) projektje, ahonnan a szabad improvizáció ötlete származik, az utóbbi pedig Balázs (gitáros) és Győző (dobos) zenekara, ahonnan doom metálos vonal ered. A kapocs pedig a Fekete Zaj közösség, ahol először találkozott a Modef és a Vanta.  Egyébként sokan mondták már, hogy a két elődzenekarból az összhangot is sikerült magunkkal hozni, a sok év közös zenélés rengeteget számít egy improvizatív kontextusban.

Mielőtt eljutottunk az első közös próbánkig - amúgy pont 2020 március elején még az első covid lezárás előtti hétvégén - már alakult fejben ez az elsőre közös koncert jammelésnek felvázolt koncept. Korábban még a Vanta egy számába avászkodott bele Ádám (https://vanta000.bandcamp.com/track/im-the-ocean-adamskijs-vision) és azután elég világos volt mind a négyünk számára, hogy nem csak nekünk izgalmas ez a hangzás és megközelítés. Az András és Ádám által a Modefben alkalmazott, szinkronizált looper pedálokon gyakorolt azonnali zenei ötletelést vettük át a Kajgūnnel immár pedálok nélkül és az együtt játszást fejlesztjük lépésről-lépésre.

Erre az improvizatív, intuitív játékmódra amúgy nem annyira nehéz átállni fejben. Nyiss merészen egy hirtelen jött ötlettel és legyél türelmes a mások hozta témákkal is. Nincs rossz ötlet, csak másra és máshová való.

A vizualitás is nagy szerepet játszik nálatok, mivel eleve az élő produkcióra vagytok kihegyezve. Van ebben valami koncepciótok, tapasztalatok? Vagy DIY és hadd szóljon?

A tapasztalatunk ezzel kapcsolatban az, hogy ha valakivel egy hullámhosszra tudunk hangolódni, az rengeteget hozzá tud tenni a produkcióhoz. A fényes/filmes emberek nagyon király dolgokat varázsoltak eddig. Ha megnézitek például a Daogoad videókat, vagy az idei Fekete Zajos koncertünket, látni fogjátok, mennyire kiegészíti a zenénket a látvány. Innen is hatalmas köszönet a stábnak! 

Mindezek mellett tervezzük kiegészíteni a koncertes vizuált majd a jövőben. A koncepció mindenképp absztrakt lesz, hogy a közönség szabadon tudjon képzeteket társítani. 

Én sajnos lemaradtam, de volt egy elég komoly szettetek az idei Fekete Zajon. Tudnátok erről mesélni kicsit? Hogyan készültetek fel rá? Mi volt a koncepció, ha volt egyáltalán? Ilyesmi.

Ez egy fontos koncert volt egy számunkra nagyon kedves közegben, nagyon vártuk. Már hónapokkal előtte elkezdtük szervezni a videófelvételt, a logisztikát, egyebeket. Már amikor megtudtuk, hogy fellépünk, az volt a tervünk, hogy felvesszük és közzétesszük a teljes koncertet. Ezt leszámítva a Kajgūni spontaneitásra bíztuk magunkat. Így született egy új koncertlemez, videóval együtt. A cime FZ22 / Live at Fekete Zaj 2022, és 2022 november 26-án kint lesz a Bandcamp (https://kajgun.bandcamp.com/) és a YouTube oldalunkon (https://www.youtube.com/watch?v=VLrCVxuw_OM).

Aki volt már Zajon, az ismeri a fesztivál hangulatát. Ezt a nyár végi mátrai boldogságélményt nem lehet szavakkal leírni, de reméljük, hogy a koncertfelvétel visszaadja majd.

Élőben, pláne egy odaadó közönség előtt belőlünk is a masszívabb, wall of sound témák gördülnek elő. Ehhez képest stúdióban egyre többet kalandozunk stílusilag és hangulatilag is, több csendesebb, fojtottabb perc is akad a hamarosan megjelenő felvételeinken. 

Hogy érzitek, van közönsége itthon egy ennyire crossover zenének, ami éppen annyira jazz és kísérleti, mint amennyire doom, meg metal?

Itthon egyértelműen van egy réteg, akiknek tetszik a mi agymenésünk, és ez fokozottan koncentrálódik a Fekete Zajos és hasonló underground körökben. Ugyanakkor szeretnénk a határokon kívülre is eljuttatni a zenénket; máshol is van rá igény. Ugyan nem a bugyinedvesítő slágerek műfajában utazunk, de van egy határozott, trendekre merőleges megszólalásunk, amely hosszabb távon meghozza gyümölcsét.

Amúgy hangzásban, pláne játék technikában semmi közünk a jazzhez, vagy a jazzel társított képhez. Eleve a klasszikus jazz felfogás szerint mi csak “hottolunk”, azaz egyből már játszuk is, ami eszünkbe jut, jobb esetben az előre megbeszélt hangnemünkben (ennyi támpontot általában adunk magunknak); szemben a jazz értelmezésű improvizációval, ahol is egy alaptémát jár körül a társulat és ezt formálják, alakítgatják játék közben tudatosan (ezért sem lesz ugyanolyan egy jazz standard két különböző előadásban, felvételen).

Ehhez képest, vagy egy jazz bandhez képest a mi zenei eszközeink sokkal egyszerűbbek, viszont pont emiatt hallgatóként is könnyebb rátalálni az ösvényünkre. Mi a néhai, Ornette Colemanhez kapcsolható free jazz felfogást nagyon is igyekszünk ebben az övéhez képest teljesen más, primérebb zenei közegben követni. Bár ez ennyire nem tudatos, eléggé hallgatunk az ösztöneinkre.

Vannak ötletek, tényleges tervek a jövőre, vagy jön, ami a jön?

Idén kétszer is voltunk stúdióban, van bőven hang- és képanyag a csőben. Valószínűleg ez több különálló kiadvány formájában lát majd napvilágot, ezeket fogjuk előkészíteni és kiadni. Most év végéig viszont az FZ22 van fókuszban. Emellett alakulnak a 2023-as koncertek is.

Ha van valami, amit nem kérdeztem meg, szeretnétek elmondani, tiétek a pálya! Köszi a lehetőséget még egyszer és a rám szánt időt.

Szeretnénk köszönetet mondani mindenkinek, aki meghallgat, megnéz, támogat minket! 

Aki szeretne időben értesülni az új megjelenéseinkről, koncertekről, kövessen minket, itt találjátok a fontos linkeket összegyűjtve:

https://linktr.ee/kajgun

Neked pedig köszi az interjút!

Három év telt el az utolsó, Mutasd a Testet nagy lemez óta, igaz időközben volt egy patent EP is. Annak idején a Body War után, a Dog Whistle kicsit másabb volt. Mert, noha az alapok megmaradtak, a hip-hopos beütések kicsit a háttérbe szorultak és inkább a kísérletezősebb hardcore került előtérbe. Itt most ilyenre nem kell számítani, ahogy a Survive a Dog Whistle egyenes folytatása volt, úgy a Trouble The Water is az. És bár nekem hiányoznak a klasszikus New York boom bapes hatások, az egyértelmű, hogy megtalálták a saját hangjukat, amivel jelenleg az egyik legizgalmasabb formációvá váltak.

Már az első daloknak kezdtem sejteni, hogy most valamilyen szinten vissza fog térni a Body War erőteljes lüktetése. A Radiator már-már törzsi dobolásánál teljesen egyértelmű volt, mert ami a Dog Whistle-ről lemaradt, azt most bepótolták, csak még több lett. Emellett továbbra is jelen van a kilencvenes évek noise rockjának tekergőző témái és a New York hardcore energiától és frusztrációtól duzzadó tehetetlensége. A bendzsó továbbra is pont annyira mérges, mint Julian, az elektronikus zajok, búgások, zúgások meg szinte egy külön élő, lélegző hangszerként funkcionálnak. Most előszőr sikerült az élőben produkált energiáikat teljesen átültetni lemezre is. Szinte érezni a bőrünk alatt a dühöt és frusztrációt, ami a hangszerekből és Julian torkából árad. A lemez dinamikája is a legjobb az eddigiek közül. A gyors punkos galoppozáson át, a bendzsós balladáig szinte minden megtalálható. Az egészet pedig sikerült olyan jó érzékkel felépíteni, hogy mind a 38 perc lüktet, hullámzik és visz magával, mintha nem lenne holnap. A hosszú játékidőtől előszőr megijedtem, de sikerült hibátlanul kitölteni az egészet. Egymás után jönnek a fogós témák, a megjegyezhető és belénk égő motívumok.

A témák továbbra a társadalom, na meg New York körül forognak. A lemez témája New York helyzete és magának a zenkarnak a New Yorkhoz való viszonyulása. Ahhoz a hatalmas metropoliszhoz, ami állandó változásban van, olyan változásokkal, amik általában a privilégiummal rendelkezőknek segítenek és ezt szóvá is teszik. Teszik ezt teljesen hitelesen, hiszen Ők is szerves részei a new yorki undergroundnak. A Corpus néven alapított alkotói kollektívájuk, ahol a rappereken túl szinte mindenkinek van hely, aki hasonlóan gondolkozik, mint Ők. Tökéletes reprezentációja az egész mondanivalójuknak, a tenni akarásnak és összetartásnak, na meg a mikroközösségek erejének.

Nem mindennapi felállásban tolják, a nem mindennapi hardcoret. Mert ez a bendzsó, a noise, a hip-hop, az elektronikus lüktetések és kísérletek alatt, továbbra is vegytiszta New York hardcore. Annak minden mondanivalójával, frusztrációjával, dühével és energiájával. Csak éppen olyan kreatív és más módon, ahogy eddig keveset hallhattuk. De nem ez nem lenne az egésznek a lényege, hogy merj kitűnni?

elfogult és pont leszarom mert a világlegjobb zenekara 10/10

Egyéb műfajokból (Ramon Film Productions) már megismerhettük Uganda retrospektív elemekkel dúsított alkotói törekvéseit. Nem változik ez a Duma kilenc számos lemezén sem. Miután kedves barátom megmutatta ezt a produkciót, ellenállhatatlan vágyat éreztem bemutatására.

A kampalai előadó lemezén olyan elektronikus alapokra épít, amiket valószínűleg nem túl nagy befektetéssel állított elő. Folyamatos, változás nélküli, veretős elektromos dobhangzások, sejtelmes, gerincre mászó, túlvilági hangzások építik fel a Duma zenéjét, erre a vokalista fáradhatatlanul üvöltözik, acsarkodik. Ez a csóka bármilyen scream/growl/squeel bandában megállná a helyét, ahogy az album egyetlen feat. művésze, Chrisman is. A csapat két tagja egyébként Martin Khanja (aka Lord Spike Heart), illetve Sam Karugu, akik Nairobi undergroundjából nőttek ki, és több bandában is zenéltek. A duma jelentése „sötétség” kikuyu nyelven.
Maga a zene nagyon sok oldschool hangzást vonultat fel, leginkább a 90-es évek videójátékainak effektjei koszorúzzák meg ezeket a low-fi dobfutamokat.

Számomra ez az anyag nagyon érdekes, olyan, mintha az elektronikus zene történelme előtti időkből jönne. Egy 9 számon át tartó lázálom, folyamatos menekülés, monda béli, természeti és természetfeletti lények által üldöztetve. Itt-ott fura narratíva és hipnotikus hullámzás, suttogások és sikolyok tarkítják ezt a transzhoz hasonló ámokfutást. Mindenképp izgalmas ennyire más kultúrákban antiszocializálódott emberek produkcióját hallgatni, a Duma egy kecsegtető betekintés Afrika szívének zenei anomáliáiba, a nyers hús művészete, cafatokig lecsupaszított csontzene. Hazahúz a szív. 

Az album érdekes melléklete egy Sven Harambasic által kreált magazin, amiben különféle, a Duma zenéje által inspirált fotók, montázsok, képek találhatók, ebből is ízelítőt kaphat a linkre kattintó.

▶︎ Duma | Duma | Nyege Nyege Tapes (bandcamp.com)

"Bizonyos emberek idegenkednek mindentől, amiből hiányzik a megfelelni akarás - és a negatív kritikájuk így lesz elismerés nekünk" - mondja Astru, ami szerintem teljesen összefoglalja, azt amit képvisel. Bevezetőnek ennél jobban nem tudtam kitalálni, de hogy mégis legyen itt valami, megemlíteném, hogy 2016-ban az Aenigma lemeze az év lemeze lett számomra. Az egy iszonyú nehezen hallgatható dolog, de egyszerűen nem hajlandó ereszteni a szorításából. Nem tudja az ember eldönteni, hogy jó-e hallgatni vagy rossz. Na nézzük csak...

ASTRU anyagról van szó, ami azt jelenti, hogy kell egyfajta lelkiállapot, hogy az ember befogadja. Van koncepció a La Pionnier Aveugle körül?

Direkt, előre eldöntött koncepciókban nem gondolkodok - zeneszerzés közben alakul ki minden, ez egy elég behatárolt album aminél a melankólia, a merengés és a dallamok irányában feszegettem a határokat, ami aztán egészen a romantikáig fajult el.

Viszonylag kevés hangnemre épül az ASTRU zenéje, de nálad ez a koncepció működőképes. Hogy építed fel a dalokat? Minden részlet érdekel, ami publikus.

Nincs bevállt recept, mindig kisérletezek. Néha egyetlen dallamból vagy témából bontakoztatom ki a többi részt, néha minden részlet megtervezett - ez a tudatosabb szisztéma, az ösztönösebb módszer az, hogy egy  alaptempóra egyben ráengedek egy-egy  hosszabb őrületet gitárral - amihez viszont mindenképp kell a megfelelő lelkiállapot, vagy tudatállapot, a felfokozottság. Nehéz érthetően megfogalmazni ezeket a folyamatokat.

Van más zenei vonulatod is ezen kívül?

Igen. Az Astru-s dolgokhoz általában a sötétebb, súlyosabb és extrémebb dolgok köthetők, az összkép jelentős részét ilyenek teszik ki, de bárminek szabad utat engedek - sosem kezdek úgy hozzá a zenéléshez, hogy előre eldöntötten, konkrétan valamilyen stílusú zenét fogok csinálni. Sokkal lazább, sokkal befogadhatóbb zenéket is csinálok - mint ahogy hallgatok is. Ezekben egyre inkább a 60-as, 70-es évek kísérletezőbb rockzenei hozzáállását vélem felfedezni. Pszichedelia, jazz, blues, funk, post-punk, fuzz, stoner, klasszik hardrock, bármi... , ami meg a durvulást illeti - death, black, thrash, doom, crust és a többi... egészen a kisérleti elektronikáig. Különböző neveken, szólóban és zenekarral is csináltam már ezt-azt, ilyen volt pl az első zenekarom, az Unholy Blasphemies a Witchcraft-os Wlr vezetésével, volt az Urania, aminek elődjét, a Drót-ot Jim Jones-al kezdtük el csinálni, egyszerűen azért, mert szeretjük a Kyuss-t. Ekkor már szólóban az Astru-t is csináltam - csak más neveken futott (Non Metuit Mortem, Mazarine). Aztán ott van még a Whorediezel, ami szintén stoner cuccnak indult, aztán lett ott is minden, volt még a Porn Of Porcelain, vagy a Gortva, ami kb death-thrash metal zenekar, egyszerre volt technikás és lo-fi, és a legfaszább zenekaros dolog amiben valaha részt vettem. Ami ezeken kívül esett, azt mind beleolvasztottam az Astru-ba - stílustól függetlenül.

Black Sabbath vagy Uriah Heep? Cream vagy The Beatles?

Ha csak ezek közül lehet választani, akkor egyértelműen Sabbath, de inkább Doors, vagy Led Zeppelin. Amúgy nem vagyok retro fan, egyértelműen a 90'-es évek a meghatározó zenei időszak számomra. Mondjuk ma már az is retro.

Az előbb azt a véleményt hallottam az egyik metal anyagodra, hogy az gyakorlatilag ambient zene. Nekem is sokszor jöttek olyan gondolataim, hogy nagyon monoton és lassú metal zenék akár lehetnek ambienthez sorolva is. Erről mi a véleményed?

Nem igazán van erről véleményem - bár mindenképp jogos az ambinet jelző jónéhány anyagomra. Nem gondolkodok címkékben. Hogy bizonyos embereknek vannak olyan gondolataik, amik szerint a lassú metál zenék akár lehetnek az ambienthez sorolva, nos erről az a véleményem, hogy ezek az emberek túlságosan unatkoznak és túl sokat gondolkodnak feleslegesen... :) Bármi lehet bármihez sorolva, ha valakinek ehhez van kedve. Ha egy saját albumot befejezettnek tekintek, visszahallgatva bennem is felötlik sok stílus, sokszor az ambient is. Ha csak a La Pionnier-t nézzük, vagy harminc ilyen zenei jelzőt rá lehet mondani kapásból - és mindezeket úgy, hogy a zene maga viszonylag egységes. Egy cimkével, egy szóval szeintem nem lehet meghatározni egyik cuccomat sem, de véleményem szerint a lassú metal semmiképp nem ambient - a lassú metal az lassú metál.

 

Hogy viszonyulsz a nem metal műfajokhoz?

Abszolút nyitottan. Amikor elkezdtem metalt hallgatni, akkor az nem csak a zenéről szólt hanem szinte mindenről - a közösségről, szó szerint életstílus volt, ennek voltak olyan maradandó hatásai amiket már nem fogok és nem is akarok kinőni - de a zenei beszűkültség nem ilyen. Az is igaz, hogy a kedvenceim többségben metal cuccok - de a legnagyobb tiszteletetem sokszor egész más műfajok zeneszerzői felé irányul - ilyen például Hans Zimmer, vagy Arvo Part. Ahogy már említettem, nem gondolkodok címkékben, így műfajokban sem. Nem a komolyzenét szeretem, hanem Schnittke-t vagy Bartókot, Sosztakovicsot... Nem a neoklasszikus folk worldambient darkwave-et szeretem, hanem a Dead Can Dance-et. És nyilván van a metálnak rengeteg olyan formája, rétege és allűrje, amitől azonnal émelyegni kezdek. Szó szerint visszataszít.

Milyen cuccokat használsz? A dolgaid összetettsége arra utal, hogy a szerkód is összetett.

Nem igazán összetett a szerkóm. Leginkább a jó öreg Korg ax3g-t eresztettem össze valamelyik Magix-féle VST-vel, az éneket eddig mindig egy sima, legolcsóbb-fajta chat mikorofonnal vettem fel. VST-vel szinte bármi megoldható, bőven tud annyit, amennyire szükségem van - így lehet néha nagyon összetett a végeredmény, de élőben persze nem működne. Ezeken a dolgokon csak az utóbbi egy-másfél évben kezdtem el radikálisabban változtatni. Az utolsó album (Ultranada) hangzásában egy Boss ml-2 pedálnak és egy Solar S2.6 gitárnak volt igen meghatározó szerepe, plusz egy Vox stomplab 2g-nek, ami szintén nem valami nagy dolog - de nekem elég. Beszereztem nemrég egy Silverblade ládát, ami állítólag a Vörös Attié volt egykor, ehhez adott volt az előfokcsöves Laney fejem - az is alap cucc, semmi extra, nem is tudom fejből a típusát, de ez így együtt elég odabaszósan szólal meg. Kaptam kölcsönbe még a télen egy zseniális, 85-ös Kahler húrtalpas Gibson flying V-t, ami a szólisztikus részekhez használtam, mert az új anyagon az is akad, - de ezek a cuccok csak az utóbbi időszakban keveredtek hozzám.

Szerinted fejlődhet még valamerre a metal? Nincs még kimaxolva?

Szerintem a metal mint gyűjtőfogalom már 20 éve ki lett maxolva. Persze fejlődhet, illetve ágazhat még rengeteg felé, nem hiszem hogy ilyen értelemben a fejlődés olyan, aminek lehet vége. Rengeteg a stílusgyakorlat, rengeteg a sablon - sokkal kevesebb az újítás, sokkal kevesebb a bátorság és az ihlet a saját utak kitaposására mint a 90-es években, de nekem leginkább a lélek hiányzik. Technikailag és hangzásokban sokat fejlődött a metál, de egyre kevesebb benne az őszinteség, a spiritusz - és ez szerintem abszolút hanyatlás. De dolgok már csak ilyenek, mindennek van fénykora és hanyatlása. Black metal vonalon van sok öntörvényű és kompromisszummentes hozzáállás, a legtöbb olyan dolog, ami semmihez nem fogható és hasonlítható - csak önmagához.

Szükséges hogy fejlődjön a metal?

Fogalmam sincs.

Van zenei képzettséged?

Nincs. Idén februártól elkezdtem a Horváth Imihez járni, (aki egy remek gitároktató, remek ember és nem utolsó sorban hatalmas metal fan) - ez egyrészt kiváncsiságból történt, másrészt azért, mert nem tudtam a gyakorlatban rendesen kivitelezni bizonyos dolgokat, amiket fejben elterveztem. Újjrend, pengetési technikák, ilyesmik miatt. Imi sokat segített, de ezt a tanulást egyenlőre felfüggesztettem. A zeneelméleti dolgokra sajnos egyáltalán nem vagyok fogékony.

Üzenj a világnak valami szépet!

Nem szeretnék! :)

Annak ellenére, hogy Preservation már dolgozott MF Doommal, Roc Marcianoval vagy éppen GZA-val, én az év elején megjelent szinte hibátlan Billy Woods lemezzel ismertem meg igazán. Már akkor olvastam róla, sok helyen, még Billy szájából is elhangzott, hogy boom-bap ide vagy oda, Preservation hangulatokkal dolgozik. És ez a kijelentés talán még jobban igaz erre a lemezre, ami szokványosabb boom-bap alapokra épít, de mégis valahogy más, mint amit megszokhattunk.

Ezek a dalok akkor készültek, amikor 3 évig Hong-Kongban élt. A sample-öket pedig régi kínai VHS kazettákról szedte. Itt már két verziót is találtam, hogy talált egy doboz régi VHS-t, amit valószínűleg korábbi lakók hagytak ott, a lakásban, amit bérelt. A másik verzió, hogy ő maga kölcsönözte ki videotékákból. Ki tudja melyik az igaz, igazából lényegtelen is, de azért az első verzió sokkal menőbb. Valahogy hozzátesznek az ilyen apró adalékok a zenéhez, még akkor is, ha tényleges ráhatása nincs annak, hogy honnan szedte az alapanyagot, mégis hozzájárul a hangulathoz, mert az van rendesen. Sikerült olyan beateket és sample-öket összepakolni, hogy még a közreműködő rapperek nélkül is tökéletesen működne. Ennek ellenére tele van pakolva a lemez, a jelenlegi legizgalmasabb MC válogatással. Billy Woods iránti imádatom köztudott, de mellette még itt van a szintén isteni magasságokban repkedő Ka is, a többiekről nem is beszélve. Ami érződik, hogy mindenki próbálta a legjobbat hozni, mindegyik szövegelő a lemezzel együtt lüktető, de mégis saját flow-t hoz, nincsenek megúszós verse-k.

A hangzás olyan, hogy nehéz eldönteni, mi az, ami sample és mi az, ami igazi hangszer. Annyira egységesen élő és lüktető az egész, hogy ha akarná se tagadhatná le a 20+ éves tapasztalatát. Érezhetők a hatások, gondolok itt az egyértelmű Wu-tang-re, a Shaw Brothers filmekre, meg mindenre, ami a 90-es években, New York-ban történt. Csak amíg a Wu az mocskos és agresszív, kezdetben - és itt inkább az a támpont, addig ez a lemez tiszta, kellemes, mint egy bölcs shaolin mester lágyhangú tanácsai. A füstölők illatát szinte érezni lehet, ahogy selymes beatek jönnek-mennek, amik a világ egy másik felére repítenek el, egy teljesen más kultúrába. Az, ahogy egy-egy dolgot kiemel dalonként, ezzel adva mindegyiknek egy sajátos ízt, mesteri. Gondolok itt a Children of Never csilingelésére vagy a Capillaries gitár (vagy valami húros) dallamira, amik sokszor háttérbe szorítják magát a dobot is, de mégis ez ad egy kellemes, ringató érzést az egész lemeznek. A hangsúly végig a hangulaton van, noha a lemez kicsit döcögősen indul, sikerült a gyengébb trackeket oda rakni. Ahogy haladunk előre a lemezen, úgy erősödnek a dalok is, míg a végére megkapjuk a három legerősebbet. Elméletileg tervezik a lemez folytatása, mert Preservation csinált már ugyanilyen kutatást a thai, és indonéz zenék világában is. Ha a minőség hasonló lesz, nehéz lesz kivárni. Akinek meg sok pénze van, vehet 67 dodoért egy nagyon menőn kinéző dupla kazit, amin plusz anyagok is hallhatók.

shaolin templom 8/10

(English below)

A hétvégén, a Voice-Beat próbatermek/stúdió legnagyobb termében került sor egy családias kis koncertre. Két zenekar, az Inhumantra, akik nagyszerű, groove-os metált csapattak, fantasztikus gitárvirgázásokkal, kellően felpörgetve a hangulatot, hogy a Lanterni post-doom-sludge veretése visszaváltson egy lassabb/súlyosabb tempóba. A külföldi vendégek pedig a Thedus, egy instrumentális, magát space sludge-ként definiáló trió, Olaszországból.

Az űrrel kapcsolatos témák nem ritkák a pszichedelikus zenék berkeiben sem, és aki olvasta a Meshuggah koncertbeszámolóm, az láthatta ott is, hogy a svéd titánok koncertjét is leginkább egy Halálhajó jelenethez hasonlítottam. 
Nos, én nem gondoltam volna, hogy 2022-ben részt veszek még egy űrutazáson, egy 30+ négyzetméteres próbateremben. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy ezen az ártatlan, álmos, őszi hétvégén belefutok a legsúlyosabb bandába, amit eddigi életem során láttam/hallottam.

Ezt leírni nagyon nehéz lesz, mivel a csatolt zenei tartalom meghallgatásához tanácsolom egy kiváló, és nagyon hangos hangrendszer alkalmazását, illetve azt, hogy ha szeretitek az elkövetkezőkben bemutatásra kerülő zenei tartalmat, akkor MENJETEK EL EGY THEDUS KONCERTRE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A koncert anyaga a srácok év végén, jövőév elején megjelenő nagylemezének számait, és a linkben található trackeket egyaránt tartalmazta. 

Ennyit a száraz tényekről. 

A Thedus backline-ján is látszott, hogy itt bizony komoly erőre lehet számítani, Roberto és Ivan pedalboard-jait nem nevezném túlzónak, de amit ezek az emberek kihoztak a cuccaikból, az a lovecrafti űr-őrület modern, audiofil formája...kb, mintha a nagy Chtulhu-nak egy olyan heavy boltert adnál, ami a Warhammer 40K space marine-jainak van. A három hangszer pozicionálása nagyon érdekes volt, a basszusgitár sokszor játszott szólisztikus elemeket, míg a bariton gitár betonozott, és a különböző effekteknek köszönhetően mindig volt valamiféle zenei szőnyeg, folyamatos hullámzás, vonósokra hajazó hangzások, phaser-jellegű lüktetések. Simone Silvestre dobjátéka néha a húrosoktól teljesen külön életet élt, nekem rendkívül tetszett, ahogy a tört ütemes hangsúlyokat precízen, hangszerektől függetlenül dobálta egymásnak a hármas. 

A hangzás egyszerűen HATALMAS volt. Az elejétől kezdve egyre kisebbnek éreztem magam ezzel a zenei heggyel szemben, az járt a fejemben, ilyen lehet végignézni egy közeledő tsunamit, vagy ezt érezhették azok a szerencsétlen gyalogosok, akik először találták magukat tankokkal szemben. A Thedus az elektromos gitárzene gigantikus méretű bulldózerjének tolólapja. Lassan, fenyegetően közelít, hogy teljesen maga alá gyűrjön. 

Tudom, rengeteg sludge, doom, és stoner banda épített az űrutazás témakörére, viszont a Thedusról egy sci-fi elem megjelenítése jut eszembe, ez pedig a Tannhäuser Kapu, ez a fiktív helyszín, ami egy, általában féreglyukat, teleportot védő hatalmas, űr-erődítmény. Ez a zenekar saját tömegvonzással rendelkezik, ahogy közelebb és közelebb mész a kapuhoz, egyre nagyobbnak látod, a végén pedig beszippant.

Az, hogy a gitárok tonnás súlyú megszólalása melodikus, tisztább harmóniákba torkollott a koncert második részére, teljesen elvitt. Emlékszem, egy pillanatra a basszus elhallgatott, majd statikus rádiózörejre emlékeztető ki-be kapcsolódásokat hallatott, azt hittem elromlott valami. Nem, ez is a show része volt. Mintha egy elsodródott űrhajóst próbáltak volna elérni társai, aki az űr csendjében ringatózva lassan elaludt az oxigénhiánytól.

A srácok elvittek minket a világűr legszélére. Ez nem holmi trippelős űrutazás volt, ez bizony az ember teljes jelentéktelenségének bemutatása a gigászok világával szemben. 

Aki a Yob, vagy a Primitive Man stílusát szereti, szeretni fogja a Thedus-t is..

...---... ...---... ...---... ...---... ...---... ...---... ...---... ...---...

At the weekend, the Voice-Beat Studios and Rehearsals Rooms hosted the gig of the Italian band Thedus – defining themselves as "space sludge”. Inhumantra and Lanterni played as supports. The venue had a really family-like atmosphere.
Topics about space are not rare in the genres of psychedelic music, though after the Event Horizon like concert of Meshuggah I haven’t thought that I would participate in one more space-journey, in a 30­+ square metres rehearsals room. Further more I haven’t had the slightest idea that at this sleepy, innocet, autumn weekend I will meet the heaviest band I have ever heard/seen.

This is hard to decribe with words, so if you listen to the linked audio, do it on a really good and loud soundsystem and if you like what I introduce in the following, GO AND SEE THEDUS LIVE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

The setlist included the below 3 tracks and more from Thedus’ upcoming album, which they will publish at the end of this year/early 2023.

Seeing Thedus’ backline, I’ve expected serious power, the pedalboards of Roberto and Ivan are not overwhelming but what these guys were doing on these gadgets was modern, audiophile, lovecraftian space-madness…as if someone would have given a Warhammer 40K heavy bolter to Chtulhu the Great. Positioning the three instruments in the music was very interesting, the bass played solo-like parts, while the baritone guitar was laying down heavy layers of effects, strings, phaser-like pulsing. Simone Silvestre’s drumming sounded totally independent at given parts, I really loved it, the breakbeats were precisely thrown from one instrument to an other.

The sound was simply HUGE. I felt smaller and smaller from the beginning and I was thinking this was like watching an approaching tsunami…or facing tanks as an infantryman, for the first time in history. Thedus is the plate of the electric guitar music’s giant bulldozer which comes onto you slowly and threateningly, to grind you down.

I know, lots of sludge, doom and stoner bands base their themes on spacetrips, for me Thedus represented the Tannhäuser Gate which is usually depicted as a space-fortress, guarding a warp, a wormhole, or a teleport. Thedus has its own gravity. The gate is growing as you are approaching it…and the warp sucks you into the deep space.

The way how the ton-heavy guitars transferred into semi-clear melodies at the second part of the concert, took my breath away. Totally emotional parts. There was a momentum, when the bass went silent and has given some static-radio sound…on and off. I thought something has broken…but no, it was the part of the song….as some drifted-away astronaut had been called by his comrades until rocking far at the space he fell asleep from the lack of oxygen.

These guys have taken us to the farthest rings of space. It wasn’t a trippy space-journey. It was a representation of the futility of a human against the world of giants.

Who loves Yob and Primitive Man, would surely love Thedus. 



Thedus I | Thedus (bandcamp.com)

Tzompantli egy Nahuatl szó, ami azt jelenti, hogy "koponyák állványa" és különböző mesoamerikai kultúrákban található meg. Olyan polcok voltak, amik legyőzött ellenségeik, áldozataik koponyáinak rituális tárolására használtak. Ami ennél is lényegesebb, hogy a jelenlegi egyik legizgalmasabb death/doom projekt neve is. Brian Ortiz onnan lehet ismerős, mármint azon kívül, hogy kitalálta ezt a zenekart, hogy a Xibalbanak is az alapítója. És ha onnan indulunk ki, akkor már lehet sejteni, hogy milyen súlyos koponyalékelő dolgokra lehet itt számítani. Még ha a recept nem is ugyanaz, de mivel mind a kettő death metal tartalma elég magas, így apróbb áthallásokat észre lehet venni. Ennek ellenére a Tzompantli nagyon egyedi dolog, mert olyan ötlettel rukkolt elő, ami még eddig nem volt, legalábbis én nem találkoztam vele, pedig jobban belegondolva adja magát. Brian fogta az ősei iránt érzet tiszteletét, na meg a történelmük iránti érdeklődését és keresztezte másik szenvedélyével, a death metallal, na meg a baszott lassú zenékkel. Amik azért nem is annyira lassúak mindig, de erre még visszatérünk. Az eredménye pedig egy nagyon izgalmas és hangulatos rituális death/doom lett.

Nem vagyok nagy death/doom rajongó, itt mégis sikerült egy olyan elegyet kikeverni, ami még számomra is élvezhető. A death metal brutalitása, ami pontosan olyan, mint azok a bizonyos fejlevágós, koncolós rituálék, szinte tökéletes táncot jár, a lassú és melankolikus doom dallamokkal, úgy, hogy nincs pátosz meg buziskodás, csak sötétség és vér. Az intro dal már fel is próbálja festeni a rituális hangulatot. Tradicionális hangszerek, vérpumpáló csatakiáltások, minden adott ahhoz, hogy meg legyen alapozva a rituálé.  A Tlatzintilli pedig már jön a lassú riff áhitattal, az öblös bugyborgó death metal énekkel. A dallamok fogósak, agyig másznak és ott is maradnak, tekeregnek, amíg bele nem őrülsz. A tempó változékony, már a harmadik dalban is kapunk, rituális kiáltásokkal egybekötött death metalos menetelést, amitől egyből egy ősi csata közepén találjuk magunkat. A kisseb-nagyobb változások és színesítések ellenére a lemez mindig visszatér a középtempós dolgokhoz. De ez mind szinte lényegtelen, mert az album első fele csak felvezetés ahhoz a 4:40-es csodához, amit Eltequi-nak hívnak. Köszönhetően a tradicionális hangszereknek, mindenféle sípoknak, kagylóknak és egyebeknek, na meg az ősi dobolásnak, és énekeknek, ez a dal még abban is felszabadítja az ősi szellemeket, aki még életében nem is hallott ezekről a népekről. Az utolsó három dal pedig a levezetése ennek. Törzsi énekek és kiállások fokozzák a hangulatot, közben meg riffről-riffre egyre több léket ütnek a koponyánkba. Amíg a végére nem marad más belőlünk, mint a szétlyuggatott fejünk, meg az áldozati oltáron véresre vert öklünk.

Noha nem black metal, én azért oda sorolom ehhez az új, indiános vonalhoz. Amit teljesen más oldalról közelített meg, mind zeneileg mind pedig témailag, mégis van annyira minőségi, mint a Maȟpíya Lúta vagy a Lionoka. Rituálisan elpusztít és egyik pillanatról a másik azt veszed észre, hogy ott van a te koponyád is a tzompantlin és onnan hallgatod ezt a 30 perces őrületet, ami azért lehetett volna hosszabb is.

rituálékban gazdag 8.5/10

Talán a 2020-as év az, amikor nem volt olyan hónap, hogy ne találtam volna, valami fasza lemezt a Sludgelord Records aktuális kiadványai között. Biztos is, hogy 2020 volt, mert a Wasted Struggle kiváló Agenda of Fear lemeze is náluk jött ki akkor. Azóta viszont egy kicsit eltávolodtunk egymástól, nem hallgatok annyi sludge szerű zenét, mint abban az időben. De, mikor megláttam, hogy lesz új Coffin Torture lemez, egyből rámentem, mert hiába felejtettem, hogy Ők léteznek az utóbbi 4 évben, mégis bevillant, hogy 18-ban egy elég pofás „generic sludge” debütöt szállítottak.

A south carolinai kettes fogat ott veszi fel a fonalat, ahol 4 éve letette. Mondhatjuk, hogy továbbra is, az alap sludge ami keretekbe zárja a zenéjüket.  Az egész teljesen riff központú, ahol simán feljönnek olyan nevek, mint pl a Dopethrone. Csak az egészen csavarnak egy olyan minimálisat, ha lehet egyáltalán ezt csavarnak nevezni, inkább csak egy fél fordítás, hogy a blues-os részeket szinte teljesen kihagyják. Helyette, nyakon öntik az egészet egy nagyobb adag salakos mocsokkal. A borítóból valami pszichedelikus dologra is lehetne számítani, de ez sajnos a második lemezre se jött be. Vagy annyira minimálisan, hogy szinte észre sem vehető. Viszont már a második dal elején fülbe ötlik, az első nagyobb változás. Méghozzá a törzsi dallamok és a nem tradicionális sludge hangszerek használata. Amik fuvolákban, meg a nem szokványos ütőshangszerekben nyilvánulnak meg. Ezzel is adnak egy kis plusz réteget, egyediséget az egésznek. Az, hogy a dallam-orientált gitárjáték mögött, már-már old school death metalos dob és basszus témák vannak, tovább erősíti azt az érzést, hogy szeretnének valami egyedi hangot találni maguknak. Ami többé kevésbé sikerül is. A hangzás nagyon erős, szinte érezni az okádékos bűzt, ami ebből a 30 perces orange és fuzz áhítatból árad. Viszont hiába vannak újdonságok és eredeti ötletek is, mindegyik olyan kis mértékben használják őket, hogy továbbra is inkább csak egy jól összerakott, de szokványos mocsár metal lemez ez. Az útkeresés egy korai szakaszában tartanak, de már a második lemezre is látszik, hogy ebből még akár egy nagyon fasza dolog is lehet később. Viszont a stílus szerelmeseinek így is egy kiváló hallgatni való lehet, ha valami fiatal bandára vágynak.

mocsok láda 7/10

Na, ha már áprilisban megtörtént, az a bizonyos dolog, amit azóta is Cloud Rat katasztrófaként emlegetek, legalább az enyhíti a fájdalmamat, hogy 3 évvel a kiváló Pollinator után, megérkezett a következő lemez, a Threshold.

Az új anyag pedig ott veszi fel a fonalat, ahol a Pollinator letette. Tudni kell róluk, hogy éppen splitektől vagy elemeztől függően, de szeretnek azért kísérletezni. Volt már punkosabb, de volt powerviolence-esebb lemezük is. A Threshold, ahogy a Pollinator is valahogy az összes eddiginek a szépen összeállított egésze, ahol megtalálhatók, a cséphadaró blastok épp annyira, mint a középtempós már-már elszállós kiállások is. A dalok csupán csak egyszer érik el a 3 percnyi játékidőt. Mégis sikerült így is annyi színt, variálást és okoskodós témát csempészni a dalokban, hogy eszünkbe se juthat az, hogy ez is csak egy szimpla 30 perces darálás.

A Cloud Rat csodája szomámra abban rejlik, hogy amellett, hogy húsdarálóba rakják a fejemet, hihetetlenül „zenei” az egész, mármint egy szimpla grindcore-hoz képest. Itt jön elő a náluk sokat emlegetett grindpunk kifejezés, ami előjön a hazai Jacknél is, itt mégis teljesen más a kontextus, mert itt a punk az, ami a lágyságát és megjegyezhető gitártémákat adja, na meg azt a kicsit goth-os hangulatot, ami már annyira a sajátjuk. Az album kb feléig megkapjuk azt, amit a Pollinator után várna az ember. Viszont utána megint csak eluralkodik rajtuk a kísérletezhetnék, jönnek az enyhén post-blackes áthallások, az emocrustos megmenések, meg olyan brutál jó riffelések, amik a Sheperdön vannak. Vagy említhetném a Kaleidoscope kísérteties billentyű témáit, amik kéz a kézben járnak a szélvész gyors fastcore-os süvítésekkel.

Meg persze ott van az egésznek a másik fele is, Madison. Mert amíg a két srác szét blastolja és riffelgeti magát, mindenféle kreatív cunamik közepette, Madison ugyanezt teszi a mikrofon mögött. Sikít, hörög, acsarkodik és van egészben annyi érzelem, legyen az düh, frusztráltság vagy éppen elkeseredettség, hogy ha mérni lehetne, az a mérőke biztos kiakadna tőle. És az, ahogy a zene tempójával szinte együtt hullámzik a hangja, kecsesen, mint egy goth sellő, na azt tanítani kéne. A végére nekünk, ebben a porfészekben élőknek van egy kis plusz a Babahaz című dal keretein belül, ami emellett nagyon erős hangulattal és kiváló noise-os témákkal is operál. Mert nekem azt is most kellet megtudni, ennyi év után, hogy Madisonnak vannak magyar felmenői.

katasztrofálisan jó 9/10